Őrjöngő Farkas hajónaplója

Több rétegünk van ugye, mint a hagymának, ugye. Nekem is van pár. Kedves vagyok. Lusta vagyok. Elszántan szorgos vagyok. Bunkó vagyok. Végtelenül finom vagyok. Önelemző, túltenyésztett buzi vagyok. Szikáran egyszerű, kockás ingben mosolygó, megbízható srác vagyok. Kínosan precíz vagyok. Rendetlen, szétszórt barom vagyok. Mindez vagyok, és néha, amikor egészen a saját (mindenki más számára uncsi és érdektelen) hagymám mélyére jutok, akkor érzem magam a legjobban, de a libabőrösségig menően kellemesen, és akkor előveszem a kedvenc tájaimat/filmjeleneteimet/zenéimet/könyvlapjaimat/emlékeimet. És ha véletlenül lát valaki ilyenkor, azt mondja: milyen szomorú. Vagy: öngyilkos akarsz lenni, höhö? Vagy: mi ez a nyálgeci zene? Vagy: ez csak zúzmó meg szikla, banyek, miafasz ezen a hangulatos?

Miért látszik szomorúságnak, amit én harmóniának és végső szépségnek érzek?

Nem tudom. Talán tényleg az. Szomorúság. De akár az, akár nem, én élvezem, az biztos.

Miért vágyik az ember Skóciába?

Például azért, mert Skócia megfelelően távoli ahhoz, hogy zaklatott elménket odaküldjük pihenni; tisztaságot, ősi egyszerűséget sugároz. Olyan messze van, hogy ösztönösen azt érezzük: ott már tényleg minden megtörténhet. Lehet, hogy a mi világunkban nincsenek tündérek, varázslók és harmónia, de Skóciában akár ezek is előfordulhatnak. Hisz olyan félreeső, olyan zord, olyan kihalt: talán éppen arrafelé bolyong a sziklás, zöld domboldalakon az a valami, amit egész életünkben kerestünk; talán ott végre meghalljuk azt a hangot, amit a forgalom zaja, a kereskedelmi rádiók karattyolása és a túl sok, mindig túl sok ember közelsége gyermekkorunk óta elnyomott. Skócia elég szélsőséges hely ahhoz, hogy metafora lehessen számunkra, mint a Vadnyugat vörös sziklatornyai a halott síkságon, mint a Maldív-szigetek hófehér korallhomokján fodrozódó kékeszöld tenger. Ráadásul az ember úgy érzi, Skóciában a természet romlatlansága a Nyugat biztonságot adó kultúrájával és technikájával párosul: míg odakint rejtélyes sziklakörök kövei közt kergetőznek az óceán felől érkező kegyetlen szelek, mi a kandallóban lobogó tűz mellett, füles fotelben, kötött pulóverben internetezhetünk egy elegáns laptopon, kezünk ügyében némi teasüteménnyel és egy pohár aranyló whiskyvel. Skóciába, az európai civilizáció északnyugati határvidékére elmenekülni a világ elől sokkal elegánsabb, mint a keleti határvidékekre (melyek sokkal közelebb vannak, és dohos szobáikkal, ócska pálinkájukkal meg rosszarcú államapparátusukkal reménytelenül ismerősek). És mindeközben mintha kicsit itthon is lennénk, mert a skótok egész öldöklős-kocsmázós-dudálós-férfias tradíciója a saját kultúránkra emlékeztet, csakhogy az ő világuk jól működik, és valahogy a méltóságukat is sikerült megőrizniük. Boldogan nézünk a skótokra és írekre: folyton veszítettek, elnyomták őket, folyton saját földijeiket gyilkolták, folyton isznak, tisztára irracionális dolgokban hisznek, és íme, mégis egy (innen nézve) olajozottan működő, prosperáló világban élnek. Talán számunkra is van remény? Jobbik eszünkkel természetesen tudjuk, hogy nincs. Sosem fogjuk utolérni a Nyugatot, ahogy minket sem fog soha utolérni a Kelet. Mi mindig is a kastély kertjének végében megbújó kertészlak sufnija leszünk, és lehet, hogy egy napon olyan színvonalon élhetünk, ahogy ma ők, de ők addigra már csillaghajón fognak munkába indulni reggelente, és kisebbségi komplexusunk szemernyit sem csökken majd. Mégis rokon léleknek érezzük őket. Ráadásul sok-sok tengerük is van, és lakatlan, romantikus szigeteik, hegyvidékeik, mocsaraik meg síkságaik: náluk hívogatóan ott áll a rengeteg üres díszlet, melyek közé kirohanhatunk, hogy beleordítsuk az északi szélbe mindazt a dühöt és fájdalmat, ami a munkahelyünkön, a szerelmi életünkben, a pénteki csúcsforgalomban vagy a postán sorban állva felgyülemlett bennünk. Hiába szeretjük szenvedélyesen Európa elhanyagolt hátsó udvarát, ahol felnőttünk, néha akkor is el akarunk menekülni, mert belefáradtunk, hogy minden mozdulatnál beleakad a könyökünk a hozzánk hasonlóan neurotikus és sértődött milliókba, akikkel évszázadok óta közösen gyűlöljük önmagunkat, meg a korrupciót, a földhözragadtságot, a szegénységet, az ócska közlekedést, és mindent, ami Bécstől keletre van, tehát szomorúsággal fertőzött. Ezért megyünk el. És amikor hazajövünk, a haverok megkérdezik a sörözőben, hogy milyen volt, nekünk pedig távoli fény költözik a szemünkbe, és csak mosolygunk rájuk. Barátaink pedig tisztelettel eltelve megértik majd, hogy amíg ők az irodában görnyedtek, addig mi valami sziklás fennsíkon vándorolva behozhatatlan spirituális előnyre, és szinte a Gyűrűk Ura hőseihez mérhető szellemi tisztaságra tettünk szert, sőt, talán formagyakorlatokat is bemutattunk szamurájkarddal a háborgó óceán felett emelkedő szirtek egyikén.

Hát ezért vágyunk Skóciába. Vagy csak én.

És amikor eljutottam a szomorú partokra, boldog voltam. És nehogy azt higgyék, hogy azt gondoltam: juhé, ez itt Skócia, sör, foci, szigetek, kilt, whisky, klánok, lazac, bekerítések, függetlenségi harc, drogprobléma, fura akcentus, Burns, satöbbi... Eszembe sem jutott az emberek evilági Skóciáján töprengeni. Azt gondoltam: végre, a megfelelő díszletek. Egész nap űzötten barangolhatok a sziklák között, lenézhetek az óceánra, szagolhatom a szelet. Az én Skóciám. És akkor végre, megint úgy éreztem magam, mint szomorú kamaszként az Alföld egy zugában, este, a szobámban, 1992-ben, mielőtt elindultam kifelé a világba. Visszataláltam. Erre vágytam.

Messze mentünk a hétköznapok zajától: rokonlátogatások a Pilisben és a lassan zöldülő Alföldön; a törődött lelkembe megint életet csorgató családi tradíciók; közös ebédek, meghitt téblábolások a kertben, hülyéskedés a gyerekekkel, az öcsém motoros repülőmodellje, csendes, elégedett kávézások hosszú délutánokon. És Pécs. A színes város a hegyeken túl, messze délen. 

Jól éreztük magunkat. Nem mondom, hogy egy nagy henyélés volt, mert két kisgyerek társaságában szinte mindig akad valami feladata az embernek, de felhőtlen, kiszámítható, szép napok voltak, és szinte óráról órára éreztem, ahogy lazulok, ahogy egyre jobban fókuszálok a fontos dolgokra: a napfény, a gyerekek hangja, a csendes percekben egy sarokfotelben olvasgatott Graham Greene (mert minden pécsi nyaralásnál belekezdek egy új Graham Greene kötetbe, bár nem mindegyiket fejezem be), a vaníliás kocka íze, a beszélgetés a nagynénémmel. 

És akkor egy este, amikor már mindenki elaludt, és a csendben elmélázva gépeltem – mert esténként azért fordítgatok egy-két órát a konyhaasztalra tett laptopon – azon kaptam magam, hogy lélekben a főnökkel vitatkozom. Ez azért nagyon durva, mert a főnök a felszíni, gonosz világ része, és ha nekem van bármilyen szent alapelvem vagy hitem, az az, hogy bizonyos faktorokat a tökéletesség felé törekvő embernek teljességgel ignorálnia kell. És máris szégyellem magam, mert a főnöknek nem szabadna belekerülnie a történetbe. Ezzel saját legfontosabb szabályomat rúgom fel. Miért teszek akkor ilyesmit, ha annyira irtózom tőle? Mert van egy még fontosabb szabály: hogy itt igyekszem nem hazudni, hanem komolyan ízekre szedem magam. Márpedig az utóbbi hónapokban az egyik munkahelyemen székelő főnök bizonyos mértékig megkeserítette a szájízemet.

Amikor valamelyik kollégám felháborodik valamin, mindig megmosolygom. Pénzért van itt, és azért, hogy valamivel eltöltse az idejét, ahogy az a civilizációban szokásos. Őszinte, barbár népek tagjai sokat üldögélnek a halált várva, vagy egymással üzekedve (Jeremy Clarkson szerint az, hogy szabad pillanatainkban melyik téma ötlik eszünkbe először, megmutatja, hogy fiatalok vagyunk vagy öregek), a civilizációban azonban az időnket munkahely segítségével strukturáljuk, és közös megegyezéssel azt mondjuk, hogy értelme van. Nos, némelyek esetében tényleg van, de ahol én dolgozom, ott a legkevésbé sincs. Miközben értelmetlenségeket művelünk napi sok órában, sokszor – mint minden munkahelyen – igazságtalanság éri egyik vagy másik munkatársamat, ilyenkor hőzöngenek, mire én cinikusan vigyorgok, és azt mondom: ugyan már. Nem azért vagy itt, hogy az egód kielégüljön. A megélhetésed miatt vagy itt. A boldogságot másutt keresd. Ez munkahely, bazmeg. Szóval, azt hiszem, elég vastag a bőröm. De most eléggé benne vagyok a slamasztikában, oda jutottam, ahol a vastag bőr és a cinizmus már kevés.

A főnök egy mérhetetlenül hiú és felszínes ember, akinek lényegében az egész napját annak bizonygatása tölti ki, hogy ő milyen nagyszerű lény. A beosztottjaival folyamatosan gecizik, vannak évtizedek óta hű szamurájai, de azokat is csak fikázza, soha nem köszön meg semmit, viszont mindenért őket hibáztatja. A ma kapott utasítás végrehajtása holnapra sokszor halálos bűnné válik. Ahogy irányít, az hamar világossá teszi, hogy nem ért a keze alatt levő dolgok egyikéhez sem, akadályozza a munkát, viszont minden alkalommal elmondja, hogy ő milyen profi, és az alkalmazottai milyen hülyék. A legnagyobb rejtély, mint oly sok vezető esetében, nála is az, hogyan is kerülhetett vezető pozícióba. Úgy látszik, a folyamatos kapcsolatépítés és a gátlástalan erőszakosság tényleg minden, ezen kívül semmire nincs szükség. Mindez engem nem zavarna, ahogyan az összerabolt milliók sem. Nem vagyok erkölcscsősz. Ha mindemellett egy kellemes ember, tőlem önkielégíthet és rabolhat egész álló nap. De nem kellemes ember. Unalmas, nincs stílusa, és kiszámíthatatlan. És lassan, megdöbbenésemre, felülkerekedik a saját egóm, az az igazi lény, aki valahol ott rejtőzik minden gyerekben, és nem is olyan kevés felnőttben. „Őrjöngő Farkas.” Felírtam a lapra a semmiről sem szóló jegyzetek közé egy mítingen, hogy széttépjem az ötvenes évek kazahsztáni kolhozait idézően elnyomó és éjsötét atmoszféra elmémre boruló fátylait, miközben egyenként baszarintott le minket a kis majom, amiért végrehajtottuk a múlt heti utasításait. 

Gyerekeim vannak. Óvatos ember vagyok, nem szoktam összerombolni, amit felépítek, nem zavar, hogy bolondok közt kell töltenem a nap egy részét, ha cserébe megtalálom a számításomat. Élni és élni hagyni. Tőlem lehet korrupt, hűtlen, megalomániás a faszi, ha békén hagy és fizet. Bár otthon néha elhagyom magam egy hiszti erejéig, igazából higgadt családapa vagyok, akire lehet építeni.

De most valahogy kezdek zabos lenni. Van egy pont, amikor megkérdezed magadtól: akkor cselekszem helyesen, ha befogom, és megtartom az állásom? De nem kéne inkább egész emberként, ha nem is elégedetten, de legalábbis nem túl nagy sérülésekkel hazamenni a nap végén? Mit csináltál ma a munkahelyen, apa? Tényleg elmondjam neki, hogy egy őrült vénember szobrát fényesítettem, miközben mögöttem állt, és kiabált? Nem akarok görnyedt hátú kishivatalnokként élni a gyerekeim emlékeiben. 

A való életben elég nagy a pofám, barátokat tudok szerezni, meg tudom nevettetni az embereket, sokan jó véleménnyel vannak rólam, és nem vagyok egy senki. Történetem van, csapatom van, céljaim, álmaim vannak. Mindez a múltban csak erősített. Kit izgatott a munkahelyem? Kiléptem a kapun, és leszartam. Másoknak gyomoridege volt nap mint nap, nekem pár havonta néhány elkeseredett óra jutott maximum: a munkahely nem tudott betörni a világomba. Mostanában viszont éppen ez tesz gyengévé. Aki az életben szeretett családtag, kedvelt barát, megbecsült kézműves - mittudomén, cipész -  annak nem könnyű hetente párszor néhány órában a lakomaasztalhoz láncolt udvari bolondot alakítani. Kezdek idős lenni az ilyesmihez.

Talán az az első lépés, hogy leírtam. Szégyenletes dolog, ha mondjuk pedofil, skizofrén vagy zugkakievő vagy, de a betegség elismerése, kimondása a gyógyulás kezdete lehet.

Hát kimondom. Árt nekem ez a hely. Lépnem kell valamit.

Minden szakítás egy kis halál, mondja a francia: milyen igaz. A halál nőknek való, mondja Krúdy. Ez is jó duma. A halál nem mindig szörnyű: ezt meg én mondom. Például mások halála, az kimondottan szórakoztató lehet. Lássunk egy példát: "Őrjöngő, maga pocsékul oldott meg egy feladatot." "De hát főnök úr, én csak pontosan azt tettem, amire ön utasí..." "Ne magyarázkodjék, fiam, az mit sem ér." És akkor hirtelen egyenes vonalat húz az EKG-ja. Az egyik percben még egy életteli gonosz organizmus volt, most meg már csak 68 kg hulladék, amelyből csupán a mellkasából kiálló nyomtató-papíradagoló tálca használható még valamire.

Ez a legnagyobb poén a világon. Hogy meghalunk, az nagyon igazságtalan. De hogy mások is meghalnak, az csodálatos.

Ami talán még ennél is csodálatosabb, az a sok aprócska halál, melyet a fiúk erőszakos játékaik során előadnak: és ezzel az elegáns átíveléssel már meg is érkeztünk a... 

Csontig hatoló hideg, sötétség, zuhogó eső. Mintegy 32 perce álldogálok a külvárosi lakótelep egyik legkietlenebb szegletében, és egy mobilba kiabálok. "Dudálj, dudálj..." Két harcostársunk, Medic és Kardos doktor érkezik egy ezüstszínű Peugeot-val, de elvesztek valahol a panelházak rengetegében. Néha távolról mintha hallanám a dudálásukat: de esik, nagy a forgalom, és nehéz megmondani, merre lehetnek. Talán csak egy vagy két háztömbnyire, de az a lakótelep kanyargós, zsákutca-parkolókban végződő kis utcáinak szövevényében nem jelent semmit. Átfázva mászkálok fel-alá, a kabátom cipzárját is elfelejtettem behúzni; a többiek közben bevásároltak a közértben, és már a lapos panelépület felé gyalogolnak a zacskóikkal, ahol hamarosan kezdhetünk kipakolni, csak előbb meg kell várnunk a zenés gyerektorna végét. Az előtérben tornadresszes, keszeg kislányok szaladgálnak, ijedten pillognak a bejáratnál összeverődött különös csapatra. Átadom az öcsémnek a telefont, aki sok-sok évig errefelé lakott, és remélem, sikerül idekalauzolnia Medicéket. Ők reménytelenül eltévedtek, én meg csak kb. 4 utca nevét ismerem a környező százból, tehát nem voltak jók az esélyeink.

Végül megjön a kis Peugeot, aztán kisvártatva Patterson is megjelenik a Focusával. A többiek már elrendezték az asztalokat, és pakolják befelé a rengeteg gépet, kaját, kábelt, hálózsákot, monitort, kislámpát, polifoamot, sört, billentyűzetet, dvd-t, hangfalat, fejhallgatót és egyebeket. A Márki kicsomagolja dobozából féltett kincsét és hű barátját, Kozmoszt, a gigantikus méretű számítógépházat, ami leginkább egy nindzsákat szállító formatervezett csillaghajóra emlékeztet. 

Mindig ezek a legvidámabb pillanatok. A hely tökéletesnek tűnik, itt még sosem jártunk, fürdőszoba nincs, de egy hétvégére nem is kell: van kis konyhánk, előterünk, egy nagy termünk a harcra, szivarozós teraszunk, vécé, parkolóhelyek a kerítésen belül, és mindez nagyon méltányos áron.

Hónapok óta szervezkedünk, de a társaság fele sohasem telepíti fel a megbeszélt játékokat, és ilyenkor kapkodnak meg kérdezgetnek. Az újoncoknál ez természetes, a többieknél meg belenyugvással elfogadjuk. A szervezkedési fázis körlevelezésében már rég nem reménykedünk abban, hogy ettől hatékonyabbak leszünk, inkább amolyan előjátéknak tekintjük a bulihoz. Megvannak a kiosztott szerepek, van lelkes szervező, tréfákat beírogató elmés kívülálló, kíméletlen poénnal kioktató kemény srác, elfoglalt, apatikus családapa, érzelmileg hullámzó zaklatott lélek, aki hol az egekben lelkesedik, hol kiábrándultan örökre megtagadja szent játékainkat, akad kevés szavú összeszorított szájú fickó, akit kicsit mindig nyom az élet, de akiből a jókedv sem hiányzik sosem, lelkes körmondatokkal operáló szervező, hangját kereső ifjú harcos, aki egyre szilárdabb oszlopa a közösségnek, és így tovább. A szerepek néha gazdát is cserélnek.

COD4-et játszunk főleg. Némelyik pályát már úgy ismerjük, hogy arról álmodunk, kézzelfogható és valós helyek, itt is feküdtem már, itt robbantam fel, itt várakoztam órákat, innen estem le, és itt lőttem agyon azt a másikat. A fegyverek hozzánk nőttek, mindenkinek kialakultak a kedvencei, sokszor már a hangról tudjuk, hogy ki volt az. A gyakorlás meghozta gyümölcsét, gyorsabbak és pontosabbak vagyunk, mint valaha. Még mindig a nyomába sem érünk az összeszokott klánoknak, akik hetente többször edzenek: mi csak elhülyéskedünk mondjuk hetente kétszer pár hónapig, aztán hosszú hetekig semmi... De már ennyi is elég, hogy érezhető legyen a fejlődés.

Mindenkinek megvan a maga hangulati íve, bioritmusa egy hosszú éjszaka során: magamon is érzem, hogy néha tiszta és könnyű eufóriában úszom, nem gondolkodom, benne van a bugi a kezemben, és olajozottan megy a gyilkolás: máskor jóindulatú bambaságban, nevetgélve tévelygek a pályán, folyton agyonlőnek, miközben békésen eszem a ropit, és iszom a citromos sört.

Ahogy befelé haladunk az éjszakába, egyre távolabb kerülünk a nappali, bonyolult énünktől. A szünetekben kevesebb a beszélgetés, a kávé és a cigi egyre rosszabbul esik, a sör és az üdítő egyre jobban. Átesünk néhány holtponton, és újra magunkhoz térünk, még olyan is előfordult, hogy páran péntek reggeltől vasárnap hajnalig nem aludtak. Felébredek éjjel, és röhögnek, és dörgetik a fegyvereket. Hajnalban is felriadok párszor, hát csak vihognak és rohangálnak a pályán; és reggel tízkor, amikor a szendvicsem mellett ébredezem a partik családos emberek számára legédesebb nektárját ízlelgetve - úristen, nem figyelek senkire és semmire, és mégsem kakil be, hal éhen vagy zuhan le egy ágyról senki, bambulhatok, és nincs kövekezménye -, ők még mindig nyomják, igaz, üveges szemmel, de szinte változatlan energiával. És elönt a tisztelet.

Valamelyik cigi alkalmával egyikünk rájön, hogy a terasz sarkában bűzlő különös alakú csomag egy hajléktalan. Legközelebb már nem találjuk ott, a fény és a fegyverdörgés elűzte az épület egy másik szegletéhez. Valószínűleg Medic új hangfalai a ludasak: néha csak ezért süti el a fegyvert, hogy hallja a dörgést, és én, aki majd' minden baját ismerem, mosolygok: mert megérdemli. De tényleg. Megérdemli, hogy itt üljön, a viharok után és előtt, a sok minden után, amin az évek során keresztülment; megérdemli, hogy kiélvezze azt a dörgést az új cuccán, és bulizzon végre.

Mind megérdemeljük. Sokak számára kiúttalan, sekélyes suhancoknak tűnhet egy ilyen társaság, akik a lakótelepi klubhelyiségben gúvadnak éjszakákon át a monitoraik előtt, poénkodnak, zabálnak és játszanak: de mindnyájunknak megvan a maga története. Gyarló, néha hibázó, küszködő pasasok vagyunk a legtöbben - láttunk már ezt-azt: még én is. Higgyék el, megérdemeljük. Ahogy maguk is megérdemlik, hogy legyen néhány barátjuk, és egy céljuk, bármilyen hülye cél is az. Nem is az a  lényeg, hogy mi a cél, csak legyen.

Alec hamar lefekszik, másnap korán kell kelnie, mert családi szülinapra mennek, és csak estefele tud visszajönni. Olykor-olykor felháborodottan bekiabál az előtérből, hogy hangosak vagyunk, de érthető módon nemigen hallgatunk rá: egész életünkben alkalmazkodunk, egymással ellentétes kötelességek fojtogató halmaza csinál az történetünkből japán stílusú, hűségkonfliktusos, feloldhatatlan drámát - hát most nem vagyunk toleránsak, kiabálni és lődözni jöttünk.

Szombaton kora délelőtt Marika néni, a felhővé csinált hajú takarítónő érkezik. Senki sem szólt neki, hogy itt leszünk. Jesszompepi, erre ébredek. És te jó isten. Meg hogy atyagatya, mi van itt. Kinézek a hálózsákomból, és ott áll Marika néni, egy halálra rémült kislány kezét szorongatva. Zavartan és rekedten felkapom a bérleti szerződést, meglengetem az orra előtt, ahogy a szétgurult sörösdobozokat és csapzott, borostás, horkoló harmincas férfiakat nézi: itt a papír, rendesen kibéreltük, és mondta az úriember, hogy ha bárki jönne, mutassuk meg...

Itt nagyot hibáztam. Marika nénin eddig is látszott, hogy gonosz huligánoknak tart bennünket, hiába is magyaráznám neki, hogy ez a fickó itt beteg gyerekeket nyaraltat, az egy halom pénzt ad haza az anyukájának minden hónapban, amaz meg orvosi könyveket fordít és a nagymamájával lakik; és most közbeszól:

„Én nem vagyok bárki. Én Marika néni vagyok. Egy intézmény.”

Kész, vesztettem. Huligán vagyok, ez már biztos. Szégyenkezve elbújok a konyhában.

Alec szombaton kora este érkezik meg. Egy olyan játékot játszunk, ami neki nincs telepítve, ráadásul amúgy is dühös ránk, mert előző éjjel nem hagytuk aludni. Most a világ legnagyobb hiábavalóságának látja a partit: autózás, idegeskedés, cipekedés... Játék helyett viták, telepítgetés és hibaelhárítás folyik órák hosszat, unalmas, önző és intoleráns faszik perlekedése közepette.

Hibásnak érzem magam: nagyon igyekeztem meggyőzni, hogy eljöjjön ezen a hétvégén, a családi ünnepeik ellenére, meg is tette, és ez kicsit túl sok program volt, túlvállalta magát. Azért persze nem töröm össze magam  a bűntudattól, ahhoz túlságosan ismerem régi barátomat, meg túl jól is érzem magam. Alec felhozza, hogy mikor végre el tudott aludni, belerúgtam, mire én elvesztem a türelmemet, és rámutatok, hogy az kb. a huszonhatodik rúgás volt, mivel fülsiketítően horkolt, ami sokkal zavaróbb volt, mint bármilyen fegyverdörgés, és hogy szerintem kb. 7 órát aludt istentelenül mélyen, míg mi kábé négyet.

Aznap este is sokáig játszunk, összevissza cseréljük a beceneveinket, vihorászunk. Hamarabb lefekszem, mint a többiek, nem is megyek ki az előtérbe, az asztalok mellett szenderülök el boldogan, megnyugtat a sok röhögés és beszélgetés. Hajnali négykor aztán Molly hív a szüleim vidéki házából, hogy kivan, a kis hajósinas tök beteg, ő meg hullafáradt. Másnap délelőtt hamar összepakolok, keresztfiammal, Orange95-tel kocsiba ugrunk, hazaviszem, úgyis félúton lakik a szüleim felé. Még egy óra, és a vidéki házban vagyok, Molly már jobb kedvű, a hajósinas sincs olyan szörnyen. Este hatig maradok, aztán elindulok haza. Jó zenére autózni, megnyugtat, és elgondolkodhatok mindenfélén. Besötétedik, hallgatom a rádiót, fogynak a kilométerek.

Mollyék még pár napig maradnak: ekkor fogalmam sincs még, milyen durva hét következik, hirtelen házfelújításokkal, munkahelyi durvulással - de ez a remek hétvége szerencsére előre felvértez majd ellene.

Vasárnap este nyolckor értem haza, bemásztam egy kádnyi forró vízbe, és mire felöltöztem, megérkezett Medic élete párjával, valamint védencük, az ifjú Kardos doktor, sőt, a Márki is tiszteletét tette. Bort, pálinkát, whiskyt ittunk, rántottát süttem 20 tojásból, aztán hosszan elbeszélgetünk. Medic és a Márki nálam aludtak, sokáig elröhögcséltünk, a háttérben A hét mesterlövész ment, lefeküdtem a szokásos tábori fekhelyemre a padlón (csak a földön alszom igazán jól), és ahogy egymásnak válaszolgattunk, lassan elnyomott az álom.  

Hetek óta folyton eszembe jut egy kép: valami színösszeállításról vagy rajzról ötlött fel bennem, és jó pillanataimban azóta is visszajön: behavazott pusztaság, rajta egy út, a szélén megszőkült, száraz fűcsomók. Néhány ilyen imbolygó, szikkadtan aranysárga gyom, nagyon közelről a kora délutáni napfényben; kitöltik a képet, mögöttük a hó fehérsége. Valahonnan ismerős az egész, és nagyon megnyugtató. Nem tudom az okát. Néha beugrik valami kis csendélet, évente egyszer-kétszer, ami valami kisgyerekkori dologra rímelhet, de sosem tudom, hogy konkrétan hol láttam. Egy másik hasonló kép, ami zenéről, illetról, fényről eszembe jut néha, egy füves tisztás ősszel, felhők közül tűző nappal, néhány kis fával, jobboldalt düledező kőkerítéssel. Ez is éppúgy, kalapácsütésszerűen és azonnal megnyugtat, és ezt sem tudom földrajzilag hová tenni.

Jó megint itthon Mollyval és a gyerekekkel. Egy hétig vidéken voltak a szüleimnél, kis időre én is csatlakoztam hozzájuk, ma érkeztünk haza. Útközben volt vicces rádióműsor, mély beszélgetés, hiszti és kényszerű szoptatós megállás, benzinkút, ahol megint beszorult a tanksapka, totál köd, hóvihar, szép délutáni napsütés, zene, meg minden. Pedig elindulni szinte mindig kellemetlen a szüleimtől. Vasárnap délután szoktam úgy érezni, hogy igen, jó volt a hétvége, dumáltunk, jókat ettünk, kicsit torzsalkodtunk, hülyültünk a gyerekekkel, olvasgattam autós újságokat, dolgoztam pár órát, összejöttünk a testvéreimmel (legalábbis egy részükkel) is – és akkor most kéne még kábé egy hónap, amikor sok-sok kilométert gyaloglunk a Szelidi-tó parti erdőcskékben-ligetekben, elmegyek a kalocsai uszodába masszázsra, meglátogatom a múzeumigazgató haveromat, aki kiváló nindzsa, néprajztudós és ivócimbora, és elbeszélgetünk a legmegdöbbentőbb témákról, álmos délutánok, amikor Molly újságot olvas, a kadét legózik, a hajósinas és a szüleim szundítanak, én meg a szőnyegen heverve lapozgatom A Gyűrűk Ura ezeréves példányát.

Nehéz hazaindulni. Messze a város szélén lakunk, sokszor nagyobb a csend errefelé, mint a szüleimnél vidéken, de amikor a régi ház kertjében sétálgatok, a pesti élet valahogy rettenetesen komolytalannak és tökéletlennek tűnik. Persze nem az: annyi mindent felépítettünk Mollyval. És itt vannak a barátaim, akik nélkül nem sokat érne az élet. De a hétköznapok kusza, felgyorsult tolongása, és az érzés, hogy hangya vagyok a reggel a vágóhídra özönlő tömegben, nevetségesnek tűnik onnan vidékről nézve.

Ez az érzés mindig is bennem volt, de mostanában még erősebb, mert a munkahelyeimen jópár kedvezőtlen változás történt az elmúlt egy évben: amelyiket szeretem, az halványult, amelyiket meg nem, az erősödött, és sok mocskos dolog megesett, amik miatt még jobban esik néha elmenni oda, ahol tízszeresen önmagam vagyok. Vidéken kitisztul a horizont, ismét rudom, hogy mi a fontos, és hogy melyik rémnek mijébe kell döfni, ha el akarom pusztítani.

Nem szívesen indultam tehát haza, de most már jó itthon, együtt. A lakás kitakarítva, a tető kijavítva, a lépcső felújítva, az akvárium gyönyörű, a hűtő feltöltve, a gyerekek nyugodtan alszanak.

Legközelebb a nagy csatáról és egy tökéletes estéről mesélek.

Milyen jól esik egy kávéval és egy cigivel kiállni a teraszra, és elnézni a havas-latyakos kertet a kopasz bokrokkal, a keréknyomokkal! Sose láttam szebbet. Persze a múltat is látom ilyenkor, azt a majdnem harminc évet, ami eltelt már itt, mióta a szüleimé ez a hely. Hogyan bírják ki azok, akiknek nincs hova elautózniuk havonta legalább egyszer, akik maguk mögött hagyták a gyerekkoruk meg az ifjúkoruk nagy színpadait? Látom a betonhomokozót, ahol annyit játékkatonáztam, a kis emelkedőt a kert végében, ahová a húgaimmal a sárga indiánsátrat állítottuk, a kisházat, ahol kolbászok lógnak a gerendáról, és roskatag, pókhálós bútorokon békésen foszladoznak a Sandokanos és autós matricáim. A fiókokban még akad pár régi Delfin-könyv, letört kerekű játékautó, és rég elenyészett dolgok alkatrészei, elemei, vezetékei, távirányítói. És most már a sógorom játékai is, na de azok pedáns rendben, mert ő ilyen. Néha csak úgy bemegyek oda, jókedvűen nézelődöm, aztán egy műanyag várfaldarabról eszembe jut, amikor az Indián meg a bátyja átjöttek, és vagy matchboxokat eregettünk le a sárga műanyagpályán, vagy végtelen, több napos csatákat vívtunk a  játékkatonákkal, alkalmanként hét-nyolcszáz darabbal, áthozták a sajátjaikat is (néhányat még mindig nem adtam vissza). Volt minden: lovak, házak, tankok, ágyúk, műfák, mindenféle díszletek – engem nemigen érdekelt más játék soha, úghogy mindent ennek a szolgálatába állítottam, a működésképtelen régi villanyvasutat, a helyi vásárban 10-20 forintokért vett kis műanyag cuccokat. Semmi sem veszett el, ha hatévesen kaptam egy háromcentis műanyag tankot, az itt-ott megrepedt, ez-az letört, de a tank megmaradt, a legtöbbet le is festettem két egyenszínre (rozsdabarnára és zöldre), az anyám meg lelakkozta őket. Két kisebb alakulat is volt a rozsdabarnákon és zöldeken kívül, a koromfekete elit alakulat, homokozóban talált kis furgonnal, csúszótalpát vesztett helikopterrel, feketére lefújt 20-30 katonával, meg a sivatagi hadtest, sárga-fekete csíkozású ágyúkkal, teherautókkal.

Az egésznek volt egy jól kidolgozott liturgiája és szokásjoga. Az Indiánnal és tesójával játszottam, később párszor a nagyobbik húgommal is. Gyakorlatilag soha nem veszekedtünk semmin. Először egyenlő arányban elosztottuk az eszközöket: mindenkinek jutott 5-6 ágyú meg tank, és 2-300 katona. Ezután következett a katonák felállítása, meg a terep kialakítása: ide egy vonatsín, oda egy elveszett tetejű NDK kisház, amoda pár könyvből, fakockából egy kis hegység, műfákkal, pár állattal. Általában volt valamilyen város, tábor vagy vár is. A csapatok elhelyezése órákba tellett, de olyan is volt, hogy két napon át tartott. Ezt persze úgy kell elképzelni, hogy mondjuk átjött hozzánk iskola után az Indián, három órával később hazament, és másnap megint átjött délután.

A háború azután szintén hosszan eltartott, órákig, de néha szintén napokig. Kis csetepaték jellemezték a küzdelmet, húsz-harmincfős csapatok csaptak össze, és az évek során remekül kialakult a rendszer, amihez ösztönösen tartottuk magunkat, hogy melyik fegyver mennyi idő alatt hány emberrel végzett. Ez persze új emberekkel sosem működött, mert az illető vagy félénk volt, és miközben pufogó-dörgő hangokat, meg hősies kiáltásokkal kísért magyarázó szövegeket hallattunk („na jön az én szuper íjászom, vááááá, tyipp-tyipp”), ő csak három emberemet döntögette el az ujjával, amíg én neki tízet, vagy egy erőszakos állat volt, és rikoltozva egyetlen mozdulattal elsöpörte az egész osztagomat. De amikor mi, összeszokott veteránok játszottunk, sosem volt gond. Ebből az következett, hogy általában az győzött egy-egy csatában, aki több és jobb erőt koncentrált oda, de mivel nem tudhattuk, a szoba mely részén támad épp az ellenség (mert támadáskor már nem volt szabad átállítani a katonákat máshova), ezért volt az egésznek bizonyos „realizmusa”, egyensúlya.

Minden nagyobb háború során előfordultak kisebb emberi drámák, amikor például géppisztolyos embereim körülvettek egy csapat apacsot, és félórán át rimánkodtam, hogy adják meg magukat, autonómiát kapnak, szociális juttatásokat, stb, mégsem tették le a fegyvert. Nem szívesen adtam ki a tűzparancsot, néha még ma is hallom a sikolyaikat…. Egy másik alkalommal az Indián bátyja az összes hadifoglyát nyakig beásta a homokvárát körülvevő iszapba a kertjükben, aztán a slagból vizet engedett rájuk. Náluk külön egzotikuma volt a háborúnak, mert egyrészt a szobájukban még kevesebb hely volt, mint az enyémben, így a harc az asztalon, az ágyakon és a könyvespolcokon is tombolt, másrészt pedig az Indián bátyja mindig épített egy kisebb várat fakockákból, amit ügyesen úgy oldott meg, hogy az egyik fontos alsó gerendára titokban cérnát erősített. Az első néhány alkalom után mi ezt már tudtuk, de ez sem vett el a az élvezetből: utolsó elszánt rohamunk közepette az ellenség mindig ránk omlasztotta a vártornyot, de ez minden felet mélységes, katartikus elégedettséggel töltött el.

Idővel a kisebbik húgom is szeretett volna velünk tartani, amikor a nagyobbikkal játékkatonáztam, ami teljesen jogos óhaj volt. A komolyabb hadmozdulatokhoz éretlennek ítéltük azonban, így a hadtápfeladatok ellátását bíztuk rá. Ez egy-két alkalommal be is vált, idővel azonban a hadtápos kislány feldühödött, mivel a harc hevében sokszor nem fordítottunk a nővérével elég figyelmet a katonák számára feltálalt műanyag tükörtojásoknak és sülteknek, meg a konyha elhelyezését is túl félreesőnek érezte. Hogy miért lenne félreeső egy gyerekszoba ajtaja mögött álló varrógépasztal alatti 40x60 cm, azt fel nem foghatom…   

Így játszottunk éveken át, szabadban és szobában, harmadikosan és hetedikesen, és ez mindig egy fontos pillére volt az életemnek.  Később gimi meg egyetem alatt is előszedtem még néha a játékkatonákat, de már nagyon ritkán. Egyszer rávettem pár újdonsült pesti havert, hogy a nagyszüleim tetőteraszán játékkatonázzunk egy nagyon szép nyári napon. Mindent felhoztam vidékről, ott voltak az autók, a tankok, az ágyúk, hajók, repülők, a fa és műanyag falak, épületdarabok, zászlók, bölények és műfák, és a katonák százai. Szétosztottuk az összeset, és ahogy kinyitottam a tetőteraszra vezető ajtót, egyikük félénken felszólalt: és akkor rájöttem, hogy iszonyatosan nem akarnak játékkatonázni velem, mert ők már nem nyolc évesek, csak nem akartak megsérteni, és elragadta őket a gyerekes lelkesedésem. Tökéletesen megértettem őket, mondtam, hogy semmi gond, és utána évekig nem katonáztam, de azt a papírdobozt a sok cuccal körültekintően hurcoltam magammal lakásról lakásra. Egyetlen egyetemi haverom akadt, Győző, aki volt olyan őrülten infantilis, hogy játékkatonázott velem egyszer a szőnyegen: ő huszonkét éves volt, és húsz, de vén fejjel is remekül mulattunk. Ezzel ez a korszak le is zárult, az ember húszas éveiben már inkább az ellenkező nem tagjait invitálja játékra a szőnyegen.

Az indiánnal nagyon-nagyon keveset beszélünk azóta – bár változatlanul a legszívélyesebb viszonyban vagyunk, és a közelmúltban még egy kis pénzt is kerestünk közösen. Szégyellem, hogy a lagzimon alig szóltam hozzá, de enyhén el voltam varázsolva az alkalom pozitív és negatív vonatkozásaitól, és hogy 100 emberrel kell dumncsizni, és rá nem tudtam extra időt szánni. Bocs, Indián, házasodj meg, és add vissza a kölcsönt a lagzidon!

Bizonyos dolgok azonban olyan jók, hogy sosem halnak meg, és a hétköznapok betonját felfeszegetve újra és újra utat törnek. A Panzer General, az Age of Empires sorozat, és később a Cossacks meg újabban a Company of Heroes megjelenésével világossá vált, hogy a játékháború visszatér az életembe. Már nem a szőnyegen térdelek, és már egérrel igazgatom az egységeket, de a lényeg mit sem változott, ahogy az infantilis, tiszta öröm sem, amit a haverokkal érzünk egy-egy csata közben. Sosem feledem az Alec-kel vívott éjszakai krétai csatát valamikor 96 környékén, sem a Szőkével bonyolított sivatagi ütközetet, amire karcagi felmenői házában került sor, miközben kint vihar tombolt.

Lila bölcsészlelkek ezen a ponton közbevethetik, hogy hát micsoda elkorcsosulás, itt is átveszi a számítógép a valóság helyét. Igaz, immár kevesebb szerepet kapott a fantázia. Már nem képzeltem a szőnyegpadló kis textilhurkait sivatagnak és prérifűnek, és a hegyek sem állatos könyvekből voltak összehordva, de mindezt inkább úgy érdemes felfogni, mint amikor sok maszturbálásra kárhoztatott év után először találod azt a bizonyos csillogó szemű, huncut mosolyú csajszit a vacsoraasztal másik oldalán: talán ezentúl kevesebb szerep jut a fantáziának, de ezt kurvára nem sajnálod.

Hogyan bírják ki a nők ilyen dolgok nélkül? Mennyivel lehet komorabb az ő világuk, amiben nem kapnak szerepet a páncélosékek és a légitámogatás? Lehet-e szép egy olyan rét, amin nincsenek homokzsákok és géppuskafészkek? A nők, félek, nem tudnak heti három-négy órára olyan gyerekekké visszavedleni, mint mi.

A kadét kétéves lehetett, amikor először kinyitottam neki a viharvert papírdobozt.  Kivettem ez tucat katonát, meg néhány tankot, és elkezdtük. Úgy hetente, jutalomképpen kap ezt-azt a dobozból. Most már van két kis fiókja, amik tele vannak tömegpusztító fegyverekkel – ha belegondolok, hogy én hétéves korom előtt nem kaphattam pisztolyokat és katonákat, mert attól militarista és erőszakos leszek… Az lettem, de ehhez semmi köze a harci játékoknak, sokkal inkább a szemérmetlenül mocskos fantáziájú playmate-ek kis számának ebben a kerületben. Egy kisfiú játsszon vadászatot, pusztítást, háborút, különben kis buzi lesz.

Ilyesmiken járt az eszem a teraszon kávézva. Hideg volt, de a ragyogó múlt melegen tartott. Elnyomtam a cigit, és visszamentem a házba a családhoz, a húgaimhoz, akikből azóta óvónő és jogász lett, a gyerekeinkhez, meg a szüleinkhez. Mérhetetlenül elégedett és boldog voltam – egyedül az az apró tény zavart, de az is csak minimálisan, hogy tudtam, a munkahelyemen épp titkos hétvégi lanparti zajlik, és pár kollegám boldogan öldökli egymás egységeit…

Mostanában, mióta az emberiség jómódúbb fele nem tud mit csinálni jódolgában, mindig aggódó szeretettel figyelem a megélhetésükért küzdő médiamunkásokat, akik kénytelenek szarból várat építeni, és híreket, témákat, botrányokat kreálni a semmiből. Mélységesen tisztelem az ügyességüket, mert ebben a nehéz helyzetben is megoldják, hogy emberek milliárdjait vezessék az orruknál fogva. Pedig mióta az áldott hidegháború befejeződött, az égvilágon semmi sem történt a bolygón, ami említésre méltó volna, és ezek a derék, fogcsikorgatóan kreatív emberek megoldották, hogy mi ezt észre se vegyük.

Kénytelen vagyok azonban rámutatni, hogy minden rendben van a világban.

Min is aggódunk mostanában mi, civilizált népek, európaiak, észak-amerikaiak, japánok, ausztrálok? Hogy ki oltatta be magát influenza ellen. Hogy mit mondtak egyes pártok. Hogy ötven éven belül vajon emelkedik-e egy fél fokot a bolygó átlaghőmérséklete. Hogy száz éven belül problémát okoz-e a tengerszint emelkedése. Hogy egyes celebek milyen buták, de milyen sokat keresnek. Hogy a felelőtlenül felvett marha nagy hiteleinket hogyan fogjuk törleszteni. Hogy a földgolyó másik felén kik hogyan szenvednek. Hogy kipusztulnak-e olyan állatfajok, amelyeket sosem láttunk élőben, és nem látnánk akkor sem, ha nem pusztulnának ki.

Már bocsánatot kérek, ezek komor dolgok, de teljességgel jelentéktelenek ahhoz képest, hogy húsz évvel ezelőttig mi mindentől kellett félniük az embereknek. Régen az átlagember azon aggódott, hogy tíz percen belül szétharapja-e a fejét egy őslény. Hogy agyonszúrják-e egy dárdával holnap. Hogy megerőszakolja-e ötven faggyúszagú zsoldos. Hogy elgázosítja, bezárja, éhenhalasztja, agyonvereti, kibelezteti, vagy ami még rosszabb, unalmas gyűléseken hosszas tapsolásra kényszeríti-e egy fasiszta/nacionalista/kommunista/vagy csak szimplán őrült diktátor. Hogy a következő pillanatban eltűnik-e az egész világ egy csapat esztétikus gombafelhőben.

Az emberi butaságot és a médiaszakemberek elszánt ügyességét dícséri, hogy ma az emberek nagy része valami komor, válságos, zavaros világba képzeli magát. Hogy a fiatalok ilyen hülyék, az nem újdonság, mert a fiatalok,minden korszakban hülyék voltak. De hogy az öregek is bekajálják mindezt, az muris. Jaj-jaj, régen nem voltak ekkora viharok, ilyen nagy korrupció, nem voltak ennyire erkölcstelenek az emberek, és nem öltött ilyen méreteket a környezetszennyezés. És mindezt olyan emberek mondják, akiket minden irányból szétlőttek vagy deportáltak az országunkban randalírozó gonosz birodalmak, aztán meg egész nap szívhatták a teljes gőzzel termelő szocialista üzemek porát-füstjét, egymást kellett feljelentgetniük, nem játszhattak számítógépen, csak fehérkenyeret és párizsit ehettek... Ha bármi kreatívat mondtak, akkor szürke öltönyös férfiak börtönbe csukták őket, és minden egyes órájukat egy atomháború fenyegetésében kellett leélniük.

Hát tényleg, ma sokkal rosszabb, hogy a híradó csak a zivatarokról és influenzaoltásokról beszél, meg arról, mi lenne, ha egy terrorista biológiai fegyvert vetne be ellenünk, vagy ha elözönlenének minket a délről felfele menekülő éhező afrikaiak, vagy ha emelkedne fél métert a tenger szintje tőlünk soksok kilométerre. Mindezek távoli és lényegtelen eshetőségek: a civilizáció történetében sosem volt még ilyen biztonságos és színes életünk.

A modern technikának köszönhetően persze percek alatt találhatunk magunknak valami aggódnivalót: megnézhetjük, hogy hogyan ölt meg sok embert a földrengés tízezer kilométerre, hogy Kínában egyes kisemlősöket élve nyúznak meg a bőrükért, vagy hogy Afrikában sokan éheznek és betegek. Való igaz, csakhogy olyan sose lesz, hogy hatmilliárd emberből pár millió ne szenvedjen éppen. Ennyi erővel folyamatosan fekete ruhát hordhatnánk és sírhatnánk. Na de régen tényleg egy szebb világban éltünk? Ugyan már. Az emberek mindig is hullottak, mint a legyek, kövek estek a fejükre, járványoktól hányták ki a belüket, összevagdosták egymást kezdetleges eszközökkel, vagy vizekbe fulladtak, esetleg életidegen vallási kérdésekben vitatkozva égették-szurkálták-fojtogatták egymást (a média már akkor is ügyesen kreált problémákat a semmiből). Kínában régebben az kisemlősökön kívül az embereket is élve megnyúzták, ha nem a megfelelő oldalon választották el a hajukat, vagy hangosan köhintettek, Afrika pedig a szenvedés földje volt, mióta világ a világ: pár száz éve, amikor még kevesebben voltak, és nyugodtan, háborítatlanul bulizhattak volna a dzsungelben, unalmukban egymást fogdosták össze rabszolgának, aztán kivitték a  foglyokat a tengerpartra az ott napozóágyon heverésző arab és európai kereskedőknek pár üveggyöngyért és piros pólóért cserébe.

Nagyon is el vagyunk kényeztetve manapság, hölgyeim és uraim. Nézzék meg a "tényfeltáró" felnőttmeséket a tévében esténként. Torzszülött kisgyerekek, féllábú bácsik, becsapott nyugdíjasok, hírnévért-pénzért kurválkodó iskolázatlan csajok. Marha nagy újság, hét ilyen még sose volt ám a történelemben. Ugyan már. Sehol egy gombafelhő, egy tankhadoszlop, egy nemzetközi válság. Eseménytelen, heverésző évtizedek ezek.

Hogy rengeteg nemzetközi válság van most is? Elnézést, de az, hogy az amerikaiak mindenféle átlátszó ürüggyel, megint leigáznak egy halom benszülöttet, akik történetesen egy olajmezőn laknak, vagy hogy egy isten háta mögötti trópusi helyen összeverekszik a tömeg, vagy hogy szexuálisan frusztrált, szakállas fiatalemberek bombát kötöznek magukra, vagy hogy a nyugati világ most három évig valamivel kisebb aranyfolyót ömlesztett magára, mint máskor, az nem válság.

Ne nézzetek hiradót!!!!!!! Ne keresgéljétek csipszestállal az öletekben a halált és a szenvedést, az idővel úgyis rátok talál. Addig viszont szeretkezhettek, elmehettek futni a Margitszigetre, pizzát rendelhettek, lövöldözhettek a haverokkal a számítógépen - vagy berúghattok és nézhettek egy kis pornót.

Szép volt az a karácsony, amikor forradalom volt Romániában. Önző kis világomban (mely azóta sem sokat változott), éppen megfelelő díszlet volt saját forrongásaimhoz. Annyi minden történt velem akkoriban. Másodikba jártam a vidéki gimiben, minden áldott nap a barátság, a világra való kinyílás és a kamaszos lelkesedés kibírhatatlanul színes, vicces pillanatai váltogatták egymást a sötét jövő fantáziaképeivel, a magány, megaláztatás, hisztik és reménytelen szerelmek poklával. Minden percnek súlya és jelentősége volt akkor még, olyan ereje volt a pillanatoknak, ami csak mostanában, a gyerekeink megszületésével jön el néha újra. A franciaországi vakáció keserédes napjai, normandiai séták, párizsi beszélgetések, az első Sade-számok, az értelmetlen belezúgás odakint a kancsal és sokat beszélő Tripla X-be (legalábbis a 89-es naplómban így neveztem), reggeli buszozások barátommal, az Indiánnal.

Az Indián olyan sokáig és olyan közel volt, hogy nem láttam tisztán, egymás részei voltunk (remélem, nem sértem meg ezzel). Csak így utólag jövök rá, milyen jó fej volt, milyen türelmet tanúsított a folyton karattyoló, viszont rettenetesen sportoló haverjával szemben nap mint nap, és hogy sokszor máig az ő hanglejtését és gesztusait használom bizonyos helyzetekben, ha fiatal, romlatlan és derűs akarok lenni, amikor rájövök, hogy honnan is jöttem – vidékről, ahol jó szaga van a levegőnek, és rendes emberek laknak az utca majdnem minden házában.

A Harc Európáért társasjáték. A vasárnap esti film – mondjuk egy Delon vagy egy Airport (vagy mindkettő, igen) -, egy új hal az akváriumban, az esti hülyéskedések a húgaimmal, egy kóla iskola után valamelyik kalocsai presszóban, a furcsa, félbemaradt írások, amikkel görcsösen, de élvezettel próbáltam kifejezni magamat, a családi nyaralások és hétvégi kirándulások: hol imádtam őket, hol megsértődtem rájuk, de mindig csak autóztunk, beszélgettünk, hülyéskedtünk, és hallgattuk a Dolly Rollt, a Neotont meg a Super Hits ’84-et, és jártunk az Adrián, Sopronban, Pécsen, Pesten, Bécsben, Cserkeszőlőn, Csopakon, Balatonlellén, Harkányban, Bulgáriában... Velőtrázó, jellemformáló egzotikumok voltak ezek akkor nekem. A hetvenes évekbeli, igénytelen sci-fi, ami még hetekig kísértett a fejemben, a Klinika epizódjai. A kalózos, indiános, háborús regények. A zöld Trabant után kötött szánkó, korcsolyázás a tó jegén. Kockás. Mozaik. Alfa. December volt, félig még játékkatonázó, Commodore 64-ező, matchboxozó gyerek voltam, félig meg szerelmes, töprengő írogató és rengeteget olvasó fiatalember. És persze kövér. És szemüveges. Ez kötelező kiindulóhelyzet minden igazi hős, kalandor és jellemóriás számára (valamint a szürke, értelmetlen blogokat bebillentyűző, frusztrált felnőtteknek is, hihi). A téli szünetre egy halom matekfeladatot kaptunk, lelketlen cucc volt, nem voltam túl jó benne, és gyűlöltem. A tévében a szomszéd forradalom zűrzavara. Nem lehetett pontosan tudni, hogy mi történik. Közben Tripla X, akivel buzgón leveleztünk, halványulni kezdett. Az első levélváltásban tisztáztuk, hogy intelligens barátnak, azaz lelki szemétládának kellek neki csupán, ami valahogy nem is bántott nagyon. Miután a nyáron pár hetet csendben hevertem a Balatonnál a nyaraló sarkában, friss, narancssárga szivacsfülhallgatós walkmanemen a lassú számokat hallgatva, életem első Bond-könyvét olvasva és eközben hat kilót leadva, valahogy megkönnyebbülés volt a szerelmeslevelemre érkező kedves elutasítás. Tovább írogattunk egymásnak még sokáig, és Tripla X alakjával létrejött a bizonyos szempontból tökhülye, de színes lényű, ideges nő skatulyája az életemben, az a szerep, amit az elkövetkező húsz évben többen is alakítottak. Akire nem lehet számítani, de virágillatot hoz a hétköznapokba. Aki fáj, de érdekes. Aki hebehurgya, ezért én megfontoltnak és bölcsnek tűnhetek mellette. Hogy hogyan állok hozzá az édes-hisztis picsákhoz, az kb. 1989 késő őszére végleg kiforrott, és később alig változtattam rajta, szép tradícióként vonult végig az életemen pár közeli és néhány távoli kapcsolat ilyen nőkkel – értelmetlennek tűnő dolog talán, de a hagyomány mindig elviselhetőbbé teszi az életet, mint amikor a Reszkessetek, betörők zenéjét hallgatom édességevés közben karácsonykor.

A romániai forradalom élményének szerves része volt Chuck Norris három Missing in Action filmje, melyek épp ezekben a napokban voltak nálunk kölcsönben videón. Újra meg újra megnéztem őket, a matekfeladatok, a kaotikus híradófelvételek és a szerelmes töprengések között a karácsonyi napokban, és Románia meg Délkelet-Ázsia lassan összeolvadtak. Tüntetők, helikopterek, dzsungel, Securitate, Tőkés László elszánt arccal beszél, Chuck Norris előbukkan a víztükör alól, és egy M60-assal csípőből tüzelve kiirt egy teherautónyi vietnami katonát, segélyek indulnak Magyarországról, Chuck Norris találkozik rég meghaltnak hitt feleségével, Ceaucescuékat kivégzik, Chuck Norris egy vén kétmotoros gépen ázsiai gyerekeket ment ki az országból. Forradalom, szenvedés, egy halom magyar életének meghatározó pontja: nem szép dolog, hogy ennyit jelentett. De hazudni erről, hogy mit is gondoltam - az még rondább dolog lenne. Őrjöngő Farkas nem azt érzi, amit illik.

Tripla X után alig pár hónapot lángolhattam, mert valójában előtte és utána is uralkodott az álmaimon egy hallgatag és fakó lány a gimiből, aki számomra legkevésbé sem volt fakó. A forradalom, az akciófilmek, a családi karácsony, az akvarisztikai izgalmak és a kamaszbarátságok mögött és felett mindvégig az ő arca sejlik fel. Bár valódi kapcsolatban tudtam volna valaha is olyan szenvedélyes lenni, mint akkor, amikor egy vidéki tizenéves hétköznapjait élve titokban őt dédelgettem magamban. Szóval, őrült jó volt az a karácsony.

Azóta lefeküdtem a fakó lánnyal, akit úgy szerettem. És néhány édes-hisztis picsával. Chuck Norrissal nem, de még bármi megtörténhet.

Stephen King: Christine. Wizard. International Karate. És a közös regényünk, Indián testvérem: A Sasok Sziklája.

Bár halványabban, de minden harmadik cselekedetemben ott visszhangzik még ez a múlt. A díszletek változnak, jönnek csapások és nagy ugrások, de a történet ugyanaz és az ív töretlen. Mindenki így van ezzel?    

Az számít, ami bennünk történik. Ami odakint van, az csak egy pillangó álma.

- Tegnap nagyon kellemes napom volt. Reggel elindultam az államkincstárba családi pótlékot meg anyasági támogatást intézni: sejtettem, hogy hosszú utazás lesz, ezért magammal vittem a Márkitól kapott Patrick O’Brian regényt, a The Reverse Of The Medal címűt. Ez az 1986-os regény a tizenegyedik az író húsz (és fél) tengerészes regényéből, az egyetlen hosszú történetként is olvasható Aubrey-Maturin sorozatból. A hosszú buszozás meg az egyórás várakozás alatt végig remekül szórakoztam, közben néha kibámultam az utcákra, szépen sütött a nap, és az ócska automatás kávé is jólesett. Amikor az ügyintézéssel végeztem, ettem egy pizzaszeletet az Árpád-hídi aluljáróban: a hangulat éppen passzolt a regény leírásához a 19. század eleji Londonról, úgyhogy néztem az embereket, és azt képzeltem, hogy 1810 körül vagyunk, és valami rejtélyes ügyben játok-kelek a koldusok, kurvák, tolvajok, kifutófiúk és lecsúszott kereskedők tömegében, miközben veszek egy utcai árustól egy gyanús külsejű húsos pitét. Szerintem nem is jártam messze a valóságtól. Hazafelé megint hatalmas adag olvasás következett, aztán az Örsön még egy hajvágással és a Media Marktban való mászkálással is elkényeztettem magam, bár az utóbbi kicsit feldühített. Ez az áruház az a hely, ahol fejhallgató és DVD-tok mintegy 120 féle van, izzó és DVD viszont csak mintegy háromféle. Ha már megöli egy ilyen monstrum a környék összes kiskereskedését, legalább lenne nagy a választék… Ez Kelet-Európa, a bőséges kínálat illúziója már megvan, de ha közelebbről megnézed, kiderül, hogy a ruhák mind egyféle provinciális divatirányzat alig eltérő variációi, amik csak a leggyakoribb 3 méretben vannak, a népesség átlagtól eltérő négymillió tagja meg baszódjon meg vagy alakíttassa át a ruháit, nyolc és fél gigás kétrétegű DVD pedig egyféle van, nevetségesen drágán, és tízes csomagolásban, nehogy megvedd.

Buzik. Meg kéne csáklyázni őket, aztán elsüllyeszteni.... 

Van egy filmzeneszerző, Michael Giacchino. Pl.: A hihetetlen család, Mission Impossible 2, Medal of Honor játéksorozat, L'ecsó… Na, ez a faszi lop. De valahogy úgy, hogy nem tudod a konkrét hangot megfogni, csak ahogy a szólamok beúsznak meg a ritmus: most a Medal of Honor: Airborne játék zenéjét hallgatom, és egy az egyben a Rambo II (Ínyenceknek – Rambo Zwei: Der Auftrag) zenéjének a struktúrája. A hihetetlen családban meg van egy rész, ami az 1964-es Goldfinger egy jellegzetes témájának a variációja. Nem, nem én találom ki, eltéveszthetetlenül az. Annyira ügyesen csinálja, hogy ezt törvényileg biztos nem lehet megfogni, de ha mondjuk százszor meghallgattál már zenét, akkor egyértelmű, ha azt variálják, még ha nem is egyeznek a hangok. Persze folyton mindenki lop, különösen a zeneiparban, de az akkor is egy kirívó eset… 

- Mit fecsegsz? Kit érdekel a külső héjad csevegése? Ilyen felnőtt millió van, mint te. Mondj valami igazit, te fecsegő vén veréb. Engedd szabadon az őrjöngő farkast.

- Oké... Me-megnyitottam... Egy b-buzipornós oldalt!

- Cssss, kussmá, nem ezt!

Őrizzetek meg magatokban valami rosszat. Valami régit. Valami ösztönöset. Valami zabolátlant. Kiszámíthatatlant. Logikátlant. Romantikusat. Gyerekeset.

Hisz férfiak vagytok.

Nehogy esetleg épp azt titkoljátok, fojtogassátok agyon önmagatokban, ami érdekes bennetek.

A szuperhősös meg képregényadaptációs cuccoktól többnyire kiütést kapok, ha viszont véletlenül tetszenek, akkor iszonyatosan: itt van pölö A hihetetlen család. Csak azért nem mondom, hogy bizonyos értelemben A hihetetlen család rólam szól, mert akkor olyan nevetséges lennék, mint a Jóbarátokban Ross, amikor a ruhabolti eladócsajnak az mondja: „Én vagyok Indiana Jones!” A Watchmenről kábé öt sort olvastam, meg a Márki mesélt róla valamennyit, úgyhogy a bennem élő sznob besorolta az „egyszer majd megnézzük dvd-n” filmek közé. Utálag megtudtam, hogy a Márkinak különösebben nem tetszett, ezen meglepődtem. Már a menü megfogott: cinikus és vagány zene, és egy véres szmájli képe. Egyáltalán nem emlékeztetett az átlag szuperhősös sztorira. Aztán megnéztem, és ez a fura mese belopta magát a szívembe, A hihetetlen család meg Az Oroszország Ház mellé, tehát azon filmek közé, amik valami alapvető módon – és nem mindig tudnám megmondani, mi okból – megérintenek, viszont azt is érzem, hogy az emberek 80%-a unalmasnak vagy üresnek tartja őket.

Ez a film azért is érdekes, mert nem kényeztették el a kritikák, főleg nem a magyarok.  Főleg azt emelik ki nálam tanultabb (lófaszt, inkább divatos szemüvegű, elkényeztett budai gyerekek, akik hazudnak a nőknek, és elég ismerősük van, hogy bármit elérjenek) kritikusok, hogy mennyire nem tükrözi az erdeti, nyolcvanas évekbeli képregény mélységét és színvonalát, és mennyire nem összetettek a karakterek, blabla.

A főcím alatt egy Bob Dylan-szám megy, arról, hogy az idők változnak – tagadhatatlan, bár, mint tudjuk, az emberek nem. Hangulatos zsánerképekben látjuk a negyvenes évek Amerikáját, ahol mai szemmel állati gáz jelmezekben feszítő önjelölt igazságosztók, későbbi ismerős szuperhőseink elődei segítik a rendőrség meg a kormány munkáját a gonoszokkal szemben. Már itt megjelenik a filmnek az a fura vonása, hogy ezt a gyerekesen leegyszerűsített és képregényesen hihetetlen alapszituációt valahogy sikerül teljesen realizmussal átitatva, hihetően tálalnia. Az ember nem azon töpreng, hogy ugyan már, hogy lennének álruhás igazságosztók, hanem hogy hú, de nehéz lehetett nekik, és milyen problémás lehetett a társadalomhoz való viszonyuk. Láthatjuk ezeket az embereket, akiknek semmiféle különleges képességük nincs a kisportolt testalkatukon, a csavaros eszükön meg a nagy egójukon kívül, ahogy helytállnak, elbuknak vagy romlottakká lesznek a történelem viharaiban, látjuk a hősies és a visszataszító tulajdonságaikat, és már a stáblista alatt világossá válik, hogy itt egészen egyedi módon fogják meg a hőstémát: van, akinek egy leszbikus numera után elvágják a torkát, egy másikat a szárnyas jelmezében visznek el az őrültekházába, van, aki hősből mocskos gyilkossá válik, de olyan is, aki, miután átadta nyilvános hősi énjét egy fiatalabbnak, használtautó-kereskedést nyit.

Ravasz, csavaros sztori a Watchmen története, de önmagában engem szinte teljesen hidegen hagyna. Az ilyen filmek arra mutatnak rá, hogy tökmindegy, mi a történet: ha a mesét jól adják elő, akkor az felülemelkedik a sztorin, és általános érvényű műalkotássá válik, ami pár órára kaput nyit a hétköznapoktól fásult elmének egy letisztult és derűs világ felé – ami nem attól letisztult és derűs, mert valami jó történik benne, hanem mert minden harmóniává áll össze, és a dolgok egyszerre nyernek értelmet és andalítanak el, mint amikor nagyon jó zenét hallgatsz.  

Nyolcvanas évek. Az USA megnyerte a vietnami háborút, Nixon kábé 10 éve elnök, és „ha nem én, akkor a kommunisták” jelszóval elnyomó, demagóg módon uralkodik egy fura, mégis nagyon ismerős Amerika felett. Kennedy talán másfelé vihette volna a dolgokat, de a Komédiás nevű szuperhős kedélyesen szivarozva lelőtte Dallasban. A diszkógeneráció fülbemászó slágerekre tüntette és rombolta végig a hetvenes éveket, a jelmezes hősök az égből aláereszkedve zavargásokat vertek szét. Az atomháború küszöbön áll, a sajtó másról sem beszél, attól tartanak, hogy az egyetlen valóban természetfeletti figura, a laboratóriumi kísérletben véletlenül szétrobbant fizikusból létrejött Dr. Manhattan sem állíthatja meg a szovjeteket. Este van New Yorkban, esik az eső. Az öregedő Komédiás egy toronyház egyik üvegfalú luxuslakásában üldögél, és unottan kapcsolgatja a tévét. Iszik és szivarozik, egy undorító vén geci, de van stílusa. Nat King Cole Unforgettable című számának klipjénél állapodik meg, ezt részeg mosollyal elnézi. Annak ellenére, hogy a film ötödik percére meghal, és utána csak visszaemlékezésekben látjuk, talán ő a film igazi főszereplője. Máris kapunk egy kulcsot a személyiségéhez, és meg kell mondanom, mocskos gyilkos létére, aki egy jelenetben a terhes kis vietnami szeretőjét is lelövi, van benne valami mélységesen emberi. Félrecsúszott, elkurvult duhaj, aki elhatározta, hogy mindent poénnak tekint, és kedélyesen kacagva, hősiesen pofánlő mindenkit, aki szeretett hazája ellenfelének tűnik.

Aztán tévénézés közben megzavarja egy idegen, és szabályosan agyonveri, de a Komédiást különösebben ez sem zavarja. Szomorúan ránéz a nikkelezett, hosszú csövű .45-ös automatára a dohányzóasztalon, inkább nosztalgiából nyúl utána, persze hiába. Elvigyorodik, a szájából a  szmájlis kitűzőjére cseppen a vér, és mielőtt fanyar mosollyal meghalna, azt mondja: „Az egész egy vicc… Anyám, bocsáss meg.”

Dr. Manhattan, a jószándékú, embertelenné kristályosodott istenség viszont undorító. Persze ő is elgondolkodtatóan, érdekesen taszít.

Van egy Batman-szerű, félénk szemüveges is, aki a barátja nőjébe szerelmes, jelmez nélkül még merevedése sincs, és a légijárműve is egy hatalmas szemüvegre emlékeztet: ő is telitalálat: egy vicces, szerethető, esendően küszködő, szürkeségében is hősies figura.

És ott van Rorschach, ballonkabátban, kalapban, eltakart arccal: ő a legtisztább jellem, annyira gyerekes fekete-fehérben látja a világot, hogy végül túl sem élheti, de az ő sötéten költői, romantikus inkvizítorra emlékeztető naplójában, és mindenkit szarrá verő, kérlelhetetlen becsületességében, reménytelen, sztoikus magányosságában is van valami csodálatos.

Emberi, emlékezetes és szerethető hősök és szörnyek: talán ezért érdemes megnézni a Watchment. Ismert slágerek és remek fényképezés adnak mélységeket a kitalált világnak, ami annyira logikus és érzékletes, hogy tulajdonképpen nem is kitalált világ, hanem a saját korunk, csak friss szemszögből nézve. Bár van néhány jó akciójelenet, ez mégsem a nagy küzdelmek, hanem a csendes beszélgetések és letisztult monológok okos és szomorkás filmje. Egyszerre kritika az emberiségről és esettanulmány a hősökről, ráadásul egy játékos eszmefuttatás és melankolikus hangulatbomba is. Mindenkinek ajánlom, bár nem tudom, ismerőseim közül kinek tetszene.

Ezen a hétvégén fordult elő első alkalommal, hogy a számítógépes partik évtizedes hagyománya megtört számomra, és nem vettem részt a társaságunk által tartott egyik nagyszabású bulin a kalocsai Duna-parton. Felnőtt vagyok, és így alakult, sebaj, sokkal fontosabb dolgokra kellett most figyelnem – de azért...                            

Talán 1998-99 körül kezdődhetett.

Age of Empires 2, Soldiers of Fortune 2, Joint Operations, C&C, Black Hawk Down. És tucatnyi más, sokkal jelentősebb játék.

A helyszínek.

Kőbánya, nyár eleje. Zuhog az eső, mojitót iszunk, Patus órák óta főzi az indiait. Gera repülős játékkal játszik, a többiek motorversenyt néznek. Medic próbál a hírnevéhez méltó mennyiségűt zsörtölődni, de alig tudja leplezni, hogy házigazdaként is pompásan érzi magát. Alec gépe rendetlenkedik (ritka eset...).Tele van velünk a kis lakás. A falon mindenhol könyvek és DVD-k. COD4, közben Patus elalszik.

Nyaraló a Szelidi-tó partján, késő ősszel: esik az eső, egy lélek sincs az üdülőfalu néptelen utcáin. A teraszon halomban a sáros cipők, odabent izzik a vaskályha. Ginnel öblögetek, fáj a fogam, Flatout 2-t játszunk, és nagyokat röhögünk a poénos roncsderbin. Éjjel egy-egy pohár Jagermeisterrel kilépünk a szállingózó hóba. Van valami extra hangulatos abban, ahogy a nyaralóházak júliusi napokról álmodó élettelen seregében mozgást és vidámságot viszünk egyetlen utcába.

Fish ötödik emeleti, sokszobás lakása a Békásmegyeri lakótelepen. Tél van. Az öcsém még kiskamasz, most jött partira először: két napja nem aludt, és mindjárt indul a vasárnap délelőtti angolórára, de nem adja fel, üveges szemmel markolja az egeret. Medic társaságában vásároltunk be az út túloldalán levő boltban, a szinültig rakott bevásárlókocsit áttoltuk az úttesten, aztán a lifttel fel a lakásba. Cossacks: Back To Wart meg SOF 2-t (a hírneves McDonald's pálya...) játszunk reggel hatig.

Tavasz Óbudán, Kismukk hangulatos bérleményében a hegyoldalban. Alig találni parkolóhelyet a meredeken emelkedő kis zsákutcában. Az időjárás kegyes hozzánk, hétágra süt a nap – nem is gondolná az ember, mennyit ad az időjárás egy lanparti hangulatához, holott szinte végig a szobában ülünk. "Nem figyeltek oda semmire", mondja epésen Kismukk, aztán felteszi párnázott fejhallgatóját, és nem figyel oda semmire, hiába üvöltözünk neki. A Márki Kismukkal veszekszik, ez az első eset, hogy ezt a higgadt úriembert a haragtól dadogni látjuk, nagyon vicces. Később a teraszon szivarozunk, és hülye fényképeket csinálunk egymásról a csillagfényes estében. Company Of Heroes, amerikaiak ütköznek meg németekkel Normandia sövényeinek útvesztőjében.

Sárga kővel kirakott kispesti utca, Patusék már olyan szépen felújították a lakást, hogy nyilván mindjárt el is adják. Reggel az ablak alatti kisbolt előtt hangoskodik a jónép. No One Lives Forevert játszunk, Alec fehér köpenyes, szemüveges tudósként rohangál a pályán, és mérgezett parfümmel üldözi gépfegyveres ellenfeleit. Alkonyatkor Patussal az ajtajuk előtti gangon szívjuk a piros Gauloises-t, alattunk zsebkendőnyi pázsiton áll az öreg Skodája, ami lassan beázik a szemerkélő esőben. Itt érzem először, hogy ezek a lakások messze nem csupán falak, bútorok meg teraszok, kertek számomra, hanem dimenziókapuk: nem csak a lombokon átszűrődő naplementét meg az udvari sufnik körvonalait, vagy a konyha képét, vagy a billentyűzeteket, kávéfőzőket, kanapékat, pizzás dobozokat látom, ha rájuk gondolok, hanem pályákat is bőven, virtuális világokat, francia kisvárosokat, meseország zöld gyepét, ahogy egy lejtőn lezúdulnak a rohamozó dragonyosok, észak-afrikai tengerpartok fehér épületeit a holdfényben, az előtérben a karabély csövével, szétlőtt közel-keleti sikátorokat az M4-es irányzékán keresztül.  

Füredi úti lakótelep, este van. Medal of Honor Allied Assault: ez az első próbálkozásunk vele, le vagyunk nyűgözve, Medic egy templomtoronyból szórja az áldást lefelé, én egy bombatölcsérben kuporogva lövöldözök felfelé. Este lelépek egy kicsit: Mollyval randizom a Jeszenák utca végén, a villamosmegállóban, de a többieknek azt mondom, a nagyszüleimhez kell átszaladnom: mind ismerik az akkori barátnőmet, így erkölcstelennek érezném a vállukra rakni ezt a terhet.

Ráckeve, Fish átépítés alatt lévő rezidenciája. Egy stégen isszuk a tokajit az álmos novemberi napsütésben. Ráz a hideg, valószínűleg lázas vagyok, de elmegyek kocogni a Márkival, bár mindenki kiröhög, hogy csak botladozom, mint egy pingvin. Az új kandalló egyelőre csupasz vas, de Fish jól bedurrantotta. Far Cry 2-t játszunk, szép az afrikai táj, de a játék maga csalódás.

A Szőke nagy legénylakása a Körúton: ez volt tradíciónk egyik szülőhelye. Gonosz öregasszonyok laknak a körfolyosókon, dühösen bámulnak a korlátot szorítva, nem engedik, hogy a Szőke (szülei) számára fenntartott parkolóhelyre álljunk bármelyik kocsival is, mert nem egyezik a rendszám, ami ki van írva. A Szőkének csak egy mondatot kéne mondania, de int, hogy hagyjuk, nem mer vitatkozni velük. Viszont remek pizzát süt a konyhában, melyet felújítás után többször is teljesen eláraszt vízzel a felettük lakó homályos identitású izraeli cég. Serious Samet játszunk, Melas boldogan nevet, miközben géppisztollyal irtja a rémbikákat az egyiptomi sivatagban. Szombat délelőtt életemben először megyek kondizni Patussal: kicsit tartok a dologtól, de nagy élmény. Pénteken és vasárnap jókedvűen cipeljük fel-le a nehéz CRT monitorokat az impozáns, nagypolgári lépcsőházban. Pár órán át Operation Flashpointot játszunk, de Melas mindig veszélyezteti a küldetést, mert az ellenség helyett autók és traktorok eltulajdonítására koncentrál, aztán nekivezeti őket a döbbent orosz őrjáratoknak.

Alec sokadik albérlete, ezúttal a Déli Pályaudvar közelében. Pizzát rendelünk, egy macskával játszom a lépcsőházban. Alec pompás kávét főz, fahéjas cukrot tesz bele. Sor kerül életünk leghosszabb Cossacks: Back To War ütközetére Alec, Fish, a Márki, Medic és jómagam részvételével. Medicet súlyos gondok nyomasztják, még nem tudjuk, de ez egy hosszú, nehéz időszak kezdete nála – de persze sikerrel túljut rajta, hiába próbáljuk a Márkival kéthetente visszarántani a kétségbeesésbe a Tóth Árpád sétányon és a közeli könyvesbolt-kávézóban zajló hosszú beszélgetések során.

Kalocsai Duna-part, évente egyszer. Elhanyagolt, régi üdülő egy nagy kert közepén. nyárfalombok susogása, máskor fütyülő téli szél. A félelmetes kalocsai csapat: Tuli bácsi, Rambókókusz, Géza, Baba, Turbógábor és a többiek. Fülsiketítő fegyverdörgés, vad káromkodások, rétessel, süteménnyel rakott tálcák a cserépkályha mellett. Pörköltfőzés az udvaron, mindenfelé fáradt katonák gubbasztanak, lépcsőn, farönkön, kisszéken, egy-egy gőzölgő tányér kajával és egy nagy karéj kenyérrel. Tankcsaták az orosz pusztán – Call of Duty: United Offensive. Lövészárokharc Tobrukban – Call of Duty 2. Telnek az évek. Call of Duty 4. Az egyik csapat a hídra helyezett bombát igyekszik felrobbantani, a másik hatástalanítani próbálja. Fish M4-essel rohamoz. Kismukk késsel öl. A Márki Heckler&Koch géppisztollyal oson. Medic távcsöves puskával arat. Én egy SAW könnyűgéppuskával fekszem a tetőn, amíg Baba le nem szed. Hideg kávé, hozzá cigi a sötét udvaron hajnali négykor, zúgó fejjel, a bejárat feletti villanykörte halvány fényében.

Négyhavonta egy kamaszos-férfias összeesküvés az elnőiesedett, gondokkal teli hétköznapok ellen. Az otthon maradt nők részéről mindig nagy áldozat egy-egy ilyen hétvége, ha már gyerek is van: és ezt nem felejtjük el nekik. És a buli sosem a helyszínen indul, hanem hetekkel korábban, amikor az első körímél megszületik egy munkával mérgezett hétköznap délelőtt a hivatalban, arról, hogy ki kiért megy el kocsival, ki hányra érkezik, és ki hány széket (asztalt, kábelt, elosztót) hozzon. Ellazulás. Csapatszellem. Felelőtlen jókedv.

„Ha tudod, hogy közel a vég, az egyfajta szabadság. Ilyenkor jó… Leltárt készíteni. Túlerőben vannak. Kisebb a tűzerőnk. Nem törődünk többé semmivel. Öngyilkos küldetés. De az évezrednyi háborúval beszennyezett homok és szikla emlékezni fog ránk. Mert a rengeteg rémálom közül ezt az egyet választottuk magunknak. Úgy megyünk előre, mint a Föld sóhaja. A szívünk tele erővel, és egyetlen cél lebeg előttünk.„

Hosszadalmas, valósidejű (realtime) emlékirataim kissé okafogyottá váltak, mivelhogy mindenki (kb3fő), aki olvassa, egészen mást olvas ki belőlük, mint amit én kommunikálni kívántam. Két okból kezdtem el blogot írni: Az egyik az, hogy kíméletlenül darabokra szedjem magamat, és a darabokat a szenvedélyes őszinteség kénsavában letisztítva valami újat és gyönyörűt rakjak össze belőlük, a másik pedig az, hogy megmutassam, az élet viharai közepette is cinikus mosollyal helytálló faszagyerek vagyok. Ehelyett állítólag itt valaki önsajnálattól eltelve nyafog, és negatívkodik.

Ráadásul csúnya dolog tőle, hogy olyan viharos a lelke, amikor gyermekkora és neveltetése a szüleinek köszönhetően tökéletes volt (a szüleim), sohasem kellett megküzdenie semmiért, minden az ölébe hullott (egy barátom), nincs az életében olyasmi, amin stresszelni lehetne (egy másik barátom), az életben tök konfliktuskerülő és nyámnyila bölcsész, aki nem is férfias (egy harmadik barátom), és mindez bizony rossz fényt vet rá, hogy mindeközben ilyeneket ír, bár én nem olvastam, de csak azért, mert nem akarom felbaszni magam rajta (egy kedves lányismerősöm).

Torz tükörben mutatom tehát magamat, és olyan tollakkal ékeskedem, amik nekem nincsenek is, és olyan érzelmeket villogtatok, melyeket egy magamfajta nem érezhet.

De mégis: akkor sem tudtok meggyőzni, hogy a lelketek mélyén ti nem szűköltök és kételkedtek, és nem őriztek valahol mélyen sötét, vad gondolatokat minden áldott nap. Talán sokaknál a felnőttség, a kulturáltság, a mindennapi élet fátylai mögé rejthető mindez. Sokszor nekem is sikerül: de amikor ide írok, nem látom értelmét. Ide azért jövök, mert egy hosszú, küzdelmes utazás keretében, évek alatt el akarok jutni önmagamig, és ez a küzdelem nem tűr finomkodást. Ha egyszer valami mocskosat érzek, azt nem tagadhatom le, csak mert nem illik. Azzal meghamisítanám a képet. Persze nagy a kontraszt azok számára, akik személyesen ismernek, hiszen elég jólnevelt pasas vagyok, az a „ready to please and to be pleased” típus, aki nem szívesen keveredik konfliktusba, és szeretné, ha kedvelnéd. De épp ezért kell ez az írás, hogy miközben hatékonyan működöm a mindennapokban, ne felejtsem el azt a meglehetősen egyedi, gyerekes szörnyeteget, aki mélyen eltemetve vagyok. Végül is, undi vagy sem, ez a rész a legvalódibb és legkülönlegesebb bennem.

Rendkívül népszerű tanulmányírási fogás, amivel akár a tanulmány harmadát-felét is ki lehet tölteni, amikor úgy teszünk, mintha egy teljesen általános fogalmat minden erőnkkel megpróbálnánk pontosítani. Lehet ez a fogalom mondjuk a „hátrányos helyzet”, a „város”, a „konfliktus” vagy a „vidék”. Először is hosszan felsoroljuk, hogy az elmúlt ezer évben ki hogyan határozta meg a vidék fogalmát. Vidék az, hol fák nőnek, s a pásztornép serényen tevékenykedik (Platón, i.e. 435). A vidék a javak és jószágok létrejöttének eszményi színhelye (Locke, 1643). A vidék a mezőgazdasággal foglalkozó társadalmi osztály lakhelye, ahol kisebb a tőke koncentrációja (Marx, 1899). Scleichenberger (1987) arra a megállapításra jut, hogy a vidékfejlesztés elkülönül az agrárfejlesztéstől, éppen a komplexitása, az ágazati sokszínűsége miatt, de attól nem szakítható el. Le Containfoucheuse (1998) szerint ellenben „a vidékpolitika, a regionális politika és az ágazati politikák, mint önálló közpolitikai alrendszerek egymást metszik, illusztrálva azt, hogy a vidék nem köthető egyértelműen a mezőgazdasághoz”. Fontos, hogy az idézett neveknek legyen egyfajta dallama: ahogy haladunk a jelenkor felé, a görög nevek német nevekkel, majd azok angolszászokkal cserélődjenek fel, és legyen legalább egy, egzotikusan hangzó francia vagy portugál név is. A történészek, politológusok, jövőkutatók szerelme az ezredforduló táján Fukuyama neve volt – hoppá, ez eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy ázsiai nevet is lehet a tanulmányba tenni az idézet mellé. Az illető mondjuk egy gyerekesen ostoba teóriával állt elő a történelem végéről, de a neve remekül hangzott.

És így tovább, már kész a tanulmány fele. Ezután leírom, hogy az előbbiekkel miben értek egyet és miben nem, majd körvonalazom saját megfogalmazásomat: vidék az, ahol a vidékfejlesztés színteréül szolgáló régió megfelel a rurális térségeket jellemző faktorok domináns előfordulásának. És készen is vagyok, született 18 gépelt oldal. Havi egy ilyen, és megfelelő mennyiségű trécselés a vén buzikkal a folyosókon, és rendszeresen vehetek részt konferenciákon, néha ösztöndíjakat is kapok. Néhány év alatt sikerül felhalmoznom a kusza definíciók, utalások, konferenciacímekkel és homályos ösztöndíjakkal zsúfolt önéletrajzi adatok és hasonló parazita tudósokkal való különféle kapcsolatok olyan bonyolult szövevényét, mely engem óhatatlanul komoly embernek tüntet fel.

A tudósok közül azokat tudnám becsülni, akik mindezt cinikus félmosollyal teszik, és az ösztöndíj keretében párizsban eszik a szarvasgombát, meg hamburgi kurvákkal üzekednek, de a szomorú igazság az, hogy a legtöbb tudós komolyan veszi, amit mond, és tényleg abban a a hitben él, hogy csinál valamit.

A Márki a minap egy londoni kávéházból írt, azt állítja, visszaemlékezéseimben újra meg újra feltűnik az önsajnálat motívuma. Szeretném kijavítani, valamit rosszul értett. Nem tűnik fel, folyamatosan jelen van, az önsajnálat létem egyetlen értelme, az egyetlen tevékenység, mely éteri élvezetet okoz nekem. 

Komolyra fordítva a szót: valamit rosszul fogalmazhattam akkor itt-ott, merthogy a legkevésbé sem sajnálom magam. Már hogy sajnálnám? A sztorim tele van szerencsés fordulatokkal és mások nagy adományaival, rengeteg értékes dolgot mondhatok magaménak, és alapvetően kényelmes, szép életem van. Meglepő, hogy ilyen körülmények közt olyan gyakran telepszik rám a rosszkedv – ez valószínűleg valami élettani sajátosság. De emiatt legfeljebb dühös lehetek, sajnálatot egy mákszemnyit sem érzek önmagam iránt. Az életem olyan, amilyennek berendeztem, úgyhogy csak magamat okolhatom szinte mindenért, amúgy meg jól megvagyok benne rengetegszer, csak szeretek zsörtölődni. Időm sincs, hogy sajnáljam magam, a hosszas nyekergés a tétlen lustálkodás egy formája, erre nem érek rá. Gyakori rosszkedveim amúgy nemigen befolyásolják hatékonyságomat: sokat éltem ilyen kevés év alatt, milliónyi élményt halmoztam fel, és egy átlagos nap meglepő mennyiségű elintéznivalón vagyok képes átverekedni magam, amire büszke vagyok.

De amúgy is: miért meglepő a sok sötét tónus, a baljós gondolatok, a vívódás? Nem viharból áll-e főleg az élet? Egyesek talán képesek ezt a tényt elkendőzni önmaguk elől, én viszont nem. De a viharok, félelmek, bosszankodások és vívódások ábrázolása csupán az időjárás lefestése az út során: azt nem írom mellé, hogy jaj, de szerencsétlen vagyok, hisz nem is gondolom így. Egyszerűen csak sok a megvívni való harc, de igyekszem felszegett fejjel, jól megvívni őket, aztán tovább haladni. Hazugság volna azt írnom, hogy pompás reggelem volt – a magamfajta embernek ritkán van pompás reggele. De ettől még nem sajnálom magam. (Sőt, röhögnöm kell néha ezen a barmon, aki vagyok.)

A Márki erre majd azt mondja, semmi szükség a magyarázkodásra: nos, csupán a véleménye nyomán felötlött gondolatokat fogalmaztam meg válaszként.

Mennyire hiányoznak közös esti futásaink! Sokat meséltünk egy-egy hétköznap viharairól: emlékezetem szerint én mindig körültekintően megvigasztaltam a Márkit, aki viszont az én történeteimet önsajnálatnak vagy nyafogásnak minősítette, majd felháborodott válaszomra nagyvonalúan legyintett, és elmosolyodott: ugyan, nem kell magyarázkodni. Nem volt ám kibaszott idegesítő, ne higgyék… Szerencsére én is felbosszantottam minden alkalommal őt, mivel a fáradság okozta tompaság és egyéniségem szürkesége miatt mindig ugyanazt a három-négy gondolatmenetet adtam neki elő az összes margitszigeti estén.

Azóta már konditerembe járunk, ahová Medic is velünk tart, és mindhárman folyton sajnáljuk és sajnáltatjuk magunkat, és remekül szórakozunk… Az ábrán a Márki látható, amint a konditerem recepciós pultjának dőlve flörtöl a büfés csajjal.

Van egy jövő, amit - egyelőre - elvesztettünk. A gyerekeink biztosan döbbenten bámulnának rá. Pedig a mi gyerekkorunk még ilyen volt: azt hittük, az ember és a technika mindent legyőz. A nyolcvanas évek lendületével, a hetvenes évek lazaságával, a hatvanas évek stílusával. Áramvonalas sportsiklókkal megyünk piknikezni délután a Balatonra, Kaliforniába vagy a Vénuszra.

Tessék nézni a kis aranybarna sávot a fehér sportkocsi farkán. Láttak mostanában bármi ennyire elegánsat?

Amerikai mennyország, japánosan szelidített park, őrjítő harmónia... És a következő:

Vidámparki dodzsemezés, neonkirályság, tökéletes rend. Mindenkinek álomautója van.Úgy 7 éves korom körül halálbiztos voltam benne, hogy ez vár ránk. Gombnyomásra jön az asztalból a 10 fogásos finom ebéd, az érettségizők űrnaszádot kapnak ajándékba, 600-zal repesztünk esténként a buliba. És mindenközben valahogy a természet is visszanyeri érintetlenségét.

Most is halálbiztos vagyok benne. Lehet, hogy addig még szétkúrunk 2-3 bolygót, de végül valami ilyesmi jön, egy végtelen, nagy űrbuli.

Készüljetek fel.

<!-

Na, ez a Michael and Peter az a szám, amit talán nem kellett volna meghallgatni az előző bejegyzés közben még párszor, de mégis, gazdagabb lettem vele. Ahogy a húgaim, én is mindig buzgón igyekeztem átérezni a veszteség hangulatát…

És ez az egész előhozta bennem a Vanishing Pointot, Vietnam végét, Robert Redfordot meg Dustin Hoffmant nagy barkóval, Steve McQueent, Paul Newmant, a nagy, szögletes kocsikat, a hosszú, egyens utakat a prérin, a recesszió sújtotta britek olcsón hangulatos filmsorozatait, John Lennon kissé egykedvűen csordogáló, de néha váratlanul nagyon bölcs számait, más zenészek vad, egészében hallgathatatlan, de részleteiben zseniális beatszámait, Bruce Lee-t, a visszatérő, napszemüveges, dagadt, countrysan énekelő Elvist, egy kiábrándultan álmodó korszakot, ami mintha távolabb lett volna a valóságtól, mint a megelőző és a következő évtized. Gondolom, mindenki elképzeli valahogy a tovatűnő évek vonalát, az egyik évben mintha mindig tél lenne, a másikban mintha mindig buli lett volna, a harmadikban mintha folyton dolgoztunk és betegeskedtünk volna… Az én fejemben a hetvenes évek úgy él, persze teljesen tévesen, de nagyon hangulatosan, hogy az egész világ beleun a korábbi évtizedek kemény munkájába, háborúiba és stílusába, az emberek leülnek az út szélén, farmerban, fiatalon, unatkozva, kiábrándultan, és iszogatnak, beszélgetnek, gitároznak, filmeket néznek, és folyamatosan poros, forró nyár van, laza és kegyetlen nyár, Balatonszárszón, Da Nangban, Londonban és Kentuckyban, mindenki magasabbról szarik a politikára, mint valaha, a Bond-filmek álmatag burleszkké változnak, még a hidegháború is belassul, a szovjetek unottan gyártanak néhány tízezer újabb harckocsit és rakétát, de nem nagyon használják őket semmire, az amerikaiak meg dekadensebbek mint valaha, inkább narkóznak és virágokat szednek, meg V8-as nagy dögökkel kergetik egymást a pusztán.

Jó lehetett a hetvenes évek. Vagy talán csak nosztalgiázni jó, valamin, ami talán nem is úgy volt, de a hangulata mégis felidéz valami mindennél igazibbat.

Rendkívül vonzódom a hetvenes évekhez, valószínűleg azért, mert ezeket a képeket és hangulatokat szívtam magamba életem első öt évében, de főleg mert amikor már kezdtem komolyabban feleszmélni a világra a 80-as években, a tévé,a  rádió és a szüleim kazettái-lemezei tele voltak ezekkel az előző évtizedből származó nyugati képekkel és hangokkal. Colombo, Starsky és Hutch, Butch Cassidy és a Sundance Kölyök, A Keselyű három napja, Ilyenek voltunk, Grease, Csillagok Háborúja, a Roger Moore-féle Bond-filmek , Apokalipszis most, Brian élete…

1970-ben Sinatra csinált egy kísérletező hangulatú, egyetlen témára épülő lemezt Watertown (A love story) címmel. Azt hihetnénk, hogy olyan szwinges, cigizős, csillogós, Las Vegasos, mert Sinatra. Hát nem. Csendesen elénekelt számok, kicsit unalmasak, kicsit a gyerekkorunk giccses dalait idézik, kicsit vidékiesek, nyugodtak, szomorúak. A borítón egy magányos fickó áll egy kisvárosi vasútállomáson, hangsúlyozottan depressziós az egész. Van benne valami fura, valami filmsorozatszerű – a zenék is filmzenések, a szövegek pedig egyszerű közlések egy kisváros életéből, levelek, meglepően megfogható, újságcikk-szerű szavak.

A kerettörténet az, hogy van egy fickó, akit elhagyott a felesége, egyedül él a kisvárosban a két fiával, a hétköznapjairól mesél és a feleségére emlékezik (elvakult rajongók szerint meghalt a felesége, csak képzeli, hogy él valahol), leveleket ír neki, végül hírt kap, hogy hazajön az asszony a vonattal, de az állomáson mégis hiába várják.

Király. Szuper. Öljük meg magunkat. De közben valahogy jó is. Ezek a művészek szörnyetegek.

Ma este teljesen véletlenül meghallgattam a Michael and Peter című számot, és olyan érthetetlenül és csodálatosan szomorú volt a szövege, hogy utánanéztem a neten. Meghallgattam a lemez többi számát is, nagy részét untam, tehát mondhatjuk, hogy lelkesedésem inkább sznob-jellegű, előástam valamit a múltból, és azon örömködöm.

De mégis van ebben a számban, és az egész lemezben valami. Semmi közöm hozzá, és ennek ellenére nagyon is közeli az egész, mintha épp ilyeneket szoktam volna érezni. Talán az idő múlása és az elválások. Normális ember igyekszik nem megérezni, de egyesek néha belevetik magukat a hangulatba, és szenvednek, és élvezik. Ez főleg ősszel hatékony, ha egy álmos délután zenét hallgatsz, kinézel az ablakon a szélfútta, sárguló lombokra a szelíd napfényben, és az elmúlt nyáron merengsz, és hirtelen rájössz: az a kurva elmúlt nyár igazából minden, ami elmúlt, amit megtapasztaltál, elvesztettél, ami szomorúbbá és erősebbé tett.

„Michael te vagy, a te arcodat örökölte, Még mindig téged idéznek a szemei, Emlékszel, Peter meg én vagyok, kivéve, ha mosolyog, És ha együtt nézed őket egy darabig, Láthatod, Ők te, és ők én.

Idén tavasszal sokat esett, De a nyár száraz volt megint, A tavaly ősszel ültetett rózsák felkúsztak a  falra, Szerintem át kéne festetni a házat, Anyád egy angyal, foglalkozik a fiúkkal, amikor csak tud, Egy férfi kellene neki

Hány éve dolgozom Santa Fének, sose hiányoztam egy napot sem, De még egy év emelés nélkül, és kilépek

A levegőnek még mindig olyan vidékillata van, mindenki jól van, amennyire tudjuk, holnap is felkel a nap, El se hinnéd, mennyit nőttek

John Henry átjött füvet nyírni, megint kérdezte, hova mentél, Már annyiszor mondtam, de olyan öreg

Asszem, mára ennyi hírem van, legalábbis amit el tudok mondani, Talán holnapra megtalálom a szavakat

A levegőnek még mindig olyan vidékillata van, mindenki jól van, amennyire tudjuk, holnap is felkel a nap,

El se hinnéd, mennyit nőttek…”

Imádok otthon lenni. Napokig mindenem fájt, kicsinált a legújabb óvodai vírus, viszont zen-nyugalom szállt meg. Mert nem ittam kávét napokig? Mert koplaltam? Mert nem jártam a munkahelyemen, a dinoszauruszok földjén? Mert nem történt velem semmi, csak otthon olvasgattam meg fordítottam, és valójában ilyen ember vagyok, akivel ne történjen semmi, csak olvasgathasson otthon nyugodtan? Tegnap reggel, már lábadozva, hazafelé gyalogoltam a napsütötte kertvárosban, miután elvittem a hajósinast az óvodába, és az jutott eszembe, hogy talán mindig láthatnám így az egészet. Mégis, hogyan sikerül minden másnap megtalálnom azokat a nagy viharokat, amik annyira felzaklatnak, ebben a nyugis, kívülről eseménytelennek tűnő, kertvárosi létben, ahol szól a Minimax, rotyog a leves, kacarászik a kisfiú, csiripelnek a madarak? Hogyan találok nagy fájdalmakat és csodás felismeréseket minden órában egy kelet-európai kockaház közepes jövedelmű lakójaként, aki egyetlen országot sem igázott le, egyetlen gigantikus narkós-szexes bulin sem vett részt, nem rendezett sikerfilmeket, nem rabolt bankot, nem vitorlázta körül a Földet?

És melyik a jobb? A színes vihar, vagy ez a kispolgári nyugi, amit napok óta érzek?

Egyértelműen a kispolgári nyugira szavazok.

Remek dolgokat fedeztem fel mostanában. A tesóimtól kaptam a Great Sea Stories c. könyvet (na jó, megláttam egy antikváriumban, és odaadtam nekik, hogy adják ajándékba a legközelebbi ünnepkor, meg az árát is - meglepetés nincs benne, de amúgy remek módszer), amiben három második világháborús angol hajós regény van, eddig másfélnél tartok, hát őrült jók. A The Cruel Sea magyarul is megjelent egyébként, undorító borítója van, ami azt sugallja, hogy Miskolcon írta egy unatkozó bölcsész egy panelben, majd odaadta egy vak őrültnek,aki borítót tervezett hozzá, holott valójában Nicholas Monsarrat írta, aki addig szolgált korvetteken a háborúban, amíg kissé bele nem bolondult (regényeinek címe kb: Korvettek; Korvettek akcióban; Két korvett a tengeren; Korvettek csatája:kisregényfüzér -1. Támad a korvett, 2. A korvettkapitány, 3. Ott egy korvett, nini... Na nem, de majdnem). Viszont nagyon jól ír. A második regényt most olvasom a könyvből, azt C. S. Forester írta, aki a Hornblower kapitány sorozattal lett híres (akit filmen Gregory Peck is eljátszott), ez egy tengeri csatát ír le az olaszok ellen, egy cirkáló legénységének szemszögéből. Az eddigi kb 100 oldalban mintegy 25 perc telt el, annyira részletes, de ez is jó könyv.

 Egy másik érdekes dolog Faye Wong, a remek kínai énekesnő, aki Ázsiában nagy sztár, de mifelénk ismeretlen, meg mondjuk a dalai jelentős része nehezen is élvezhető európai füllel, mert túl édeskés, túl cizellált, túl aprólékosan érzelgős, amilyenek a kínai díszítmények is nekünk. A számainak egy másik része a számukra varázslatosan egzotikus nyugat utánérzése a Cranberries meg hasonló angolszász együttesek jól felismerhető stílusában. Van viszont egy két nagyon szép száma, ilyen a Bu Liu (Leave Nothing), amit egy csomószor meghallgatok, és a hajósinasnak is tetszik. 

Felfedeztem továbbá, az ingerszegény napokra visszatérve, hogy azokra iszonyatos nagy szükségem van. Egy ilyen ingerszegény napon kb kétszer annyit tudok dolgozni, mint egy átlag, utazós-idegeskedős munkanapon, viszont nem fáradok el. Mivel nem kell megjátszanom magam és diplomatikusan szlalomoznom az őrült elvárások között odakint a városban (biztos vannak, akik nem játsszák meg magukat ott sem, tudom, de engem fáraszt), halál nyugodt maradok, néha kicsit alszom, néha kicsit álldogálok az erkélyen, és süttetem magam a nappal, vagy játszom a hajósinassal.Az otthoni munkával csak egy bibi van: hogy a családtagjaid esetleg nem fogják fel, hogy te most dolgozol. De semmi baj: néhány hatalmas dühroham, amikor felkérnek fogócskázásra, szemétlevitelre, stb, és garantáltan békén fognak hagyni utána. Sokat segít a kiváló térelválasztó panel is, amit elhúzok, és a laminált lemez mögül dühös szitkokat hallatok, ha bejönnek a szobába.

Úgy unlak, mondta az Úr. Tök unalmas vagy. Unom a szépen egybefűzött szavakat, unom a burjánzó stílus mögött felsejlő évtizedes változatlanságot. Azt hiszed, erő, hogy ugyanaz maradtál, hogy ugyanazt csinálod 2, 5, 10 év után is? Dehogy. Gyengeség. Az erős harcos alkalmazkodik a környezethez, a körülményeknek megfelelően változtat a taktikán, egyszer tűz, máskor szikla, néha víz. Te miért nem változol? Unom a kiszámított, aljas romantikádat. Elalszom attól, hogy évszázadok óta építed a falaidat, és ugyanazokkal a gyakorlatokkal csiszolod magad, mióta az eszedet tudod, és miközben egy széllel vágtató, szabad lovag verseit fogalmazod, valójában a váradban készülsz egy soha el nem jövő küzdelemre, és már magad sem tudod, hogy amit óvatosságnak nevezel, azt mennyi választja el a gyávaságtól.

Unom, hogy olyan sokat ígér minden rezzenésed, de nem adsz semmit, csak számolsz és számolsz a mosolyod mögött, előnyöket, engedményeket, lehetőségeket igyekszel kicsikarni, magad sem tudod, miért, csak úgy, hogy felhalmozhasd, hátha jó lesz valamire. Egy szeretetre vágyó katonai számítógép vagy, egy rakoncátlan táncikálásról álmodó rozsdás csatahajó, egy álnok kémhálózat vagy, mely szeretne egy puszit. Sose kapod meg, amire vágysz, mert az nem illik hozzád. Talán maga a vágy illik hozzád, az eszme, hogy egy számító dög vagy, aki legbelül még képes érezni valamit. Azt élvezed, hogy olyan merev és unalmas vagy, azt élvezed, hogy nem árulod el senkinek, milyen színes vagy. Unom és felháborít, hogy remény van az arcodon, de nincs semmi a szívedben. Állsz a falon minden este, és énekeled a magány dalát a pusztaságnak. Csak várakozz tovább. Rengeteg időd lesz.

Ezt mondta nekem álmomban, és én lehajtottam a fejem, és nem tudtam megmondani, igaz-e. De azért nagyon élveztem, hogy rólam van szó. A Magasságos csak szidott, és én közben azon kaptam magam, hogy megint élek.

Szivarozz csak, te fasz, mondta az Úr. Miért nem csinálsz valami igazit? Miért nem vagy halász Máltán, helikopterpilóta a Grand Canyonban, nőcsábász tévés személyiség, űrhajós, vagy hadvezér, vagy utazó? Vagy legalább író?

De Uram, mondtam, én EZT csinálom. Élek, ismeretlenül, jelentéktelenül, de abban nagyon jó vagyok. Hisz senki sem legózik a fiával úgy, senki sem tud úgy állni esténként a teraszon, senki nem száll fel délelőttönként olyan hősies eleganciával a buszra, senki sem nézi a sötétben a filmeket olyan értő szemekkel, senki sem olyan iszonyúan kétségbeesett és olyan határtalanul boldog, mint én minden egyes napon. Nincs, akinek a kimondatlan szavai olyan erővel ostromolják az éjszakát, senki lelkének rozsdás csatahajója nem dohog keresztül ilyen hévvel az élet óceánján. Senki nem emlékszik olyan pontosan arra a kalocsai estére a mozizás után kilencvenegyben, senki nem tudja olyan pontosan, milyen jelenetek emlékét hordozzák a kis utcák a Szelidi-tó partján. 

Imádod magad, ugye...? - kérdezte feddőn az Úr.

Ugyan már, feleltem, nem vagyunk gyerekek. Megvan magamról a véleményem. Én a sztorit imádom.

Aztán felemeltem a fejem, és hagytam hogy meglásson egy pillanatra, igazán. Szétfoszlott a szomorkás mosolyú, megfontolt lélek, a kedves, gyarló, vívódó ember. Alatta ott voltam én, és a Teremtő láthatta, hogy ez is csak egy volt az álarcaim közül.

Hogy unsz, Uram? Ahhoz túl hosszan beszélsz. Igazából remekül szórakozol.

Simogatlak és bántalak. Hazudok neked, aztán a lábaid elé vetem magam. Bosszantalak, de közben színeket kapsz. Színeket. Bármi is vagyok, én nem a csend vagyok. Megvédelek ellene.

Hogy nem változom?  Mi vagyok én? Mobiltelefon-díjcsomag? Párt? Tévéműsor? Miért változnék? Én Őrjöngő Farkas vagyok, a házsártos, vén kapitány. Nem vagyok normális, de ez poén! Megtalállak, Uram. Rád rontok. Megforgatlak. Átgázolok rajtad, és te meg fogod köszönni, mert valami igazi történt veled. Aztán távozom, főleg azért, hogy továbbra is élesen láss. Mert aki nagyon sokáig közel van, azt elkezdjük homályosabban látni. Küzdünk ellene, de akkor is így történik. És én azt akarom, hogy mindig jól láss engem.

És különben is, tudd meg, hogy...

Akkor felnézett, és mosolygott, és láttam, hogy sokkal okosabb még annál is, amilyennek hittem. Megfogta a kezem, és hirtelen megéreztem, milyen hihetetlenül öreg és vonzó, és éreztem, hogy rám ront, megforgat és átgázol rajtam, és miközben távolodott, hálásan néztem utána. Valami igazi történt velem.

Tél volt, karácsony előtt még. A hétvégére ellátogattunk a szüleimhez. Szombat éjjel szokás szerint nem ment az alvás, és miután már mindenről eltöprengtem a sötétben heverve, ami csak eszembe jutott, ráuntam a dologra, és lementem a földszintre, elkészíteni a gépükön egy régóta húzódó munkámat. Az anyám hajnali négy körül leóvakodott utánam, és megkérdezte, mi a baj. Tárgyilagosan, de kicsit negatívan (mert jólesett panaszkodni, valljuk be) elmondtam neki, hogy pár naponta valahogy nem megy éjjel az alvás, és hogy ez szerintem mindig is így lesz, mert ezzel küszködöm, mióta az eszemet tudom. Másnap az apámmal többször is felhozták a dolgot, hogy szedjek altatót, meg hogy ezt nem lehet így, ésatöbbi. Annyira szerettem őket, ahogy aggódtak értem... Úgy éreztem, szinte érdemes bajba keveredni, ha ilyen aggódó figyelmességgel vesznek körül utána.

Nem hiszem, hogy valaha megváltoznak az éjszakáim: van néhány sötét dolog, ami a szívemet nyomja, de akkor sem aludtam jobban, amikor ezek még nem voltak. Azt hiszem, el kell fogadnom, hogy vívódó típus vagyok. Éjjelente démonoká válva rohannak meg a színek, amelyek nappal olyan szépek tudnak lenni, és hetente kétszer-háromszor le kell győznöm őket, ha élni akarok. Ez van. Lehetne rosszabb is. De azért jó, hogyha aggódnak az emberért. 

Vasárnap aztán visszautaztunk Pestre, és hétfő délután édesen elaludtam az iroda csendjében. Amikor felébredtem, valami csoda vett körül: egy szürke, egyszerű, téli délután színei és hangjai. A számítógép zümmögése, léptek a folyosón, egy-egy autó zaja odakint, a téren. Szemben éppen befejezték egy középület karácsonyi feldíszítését, és a köpcös, overallos-kapucnis figura egy falra kapaszkodva fényképezte le a művét, lelkesen, mint egy kisfiú. Az üres papírpohár kellemes kávéillata az asztalon. A könyvek mindentudó békéje a polcokon. A monitor fénye. Súlyosan álltak körülöttem az elmúlt hónapok, és talán annál sokkal több is. De most valahogy akkor is minden rendben volt.

Hát ilyesmik történtek velem télen. És egyesek, ha megkérdem, mizújság, azt mondják: semmi. Mások nem ülnek érzelmi hullámvasúton egész héten? De akkor minek élnek? Vagy nem akarnak terhelni vele? De pedig engem érdekelne.

Ugyanis az nem csak a rosszról és a csúfról szól. Medic szóvá is tette valamelyik nap. Hogy hát elég sok a vihar ebben a történetben. Hogy mindig van valami gond. Hogy ő persze érti, a jót megírni unalmas, mit fogalmazzon az ember a boldogságon. Tényleg, aki ezt olvassa, azt hiheti, hogy süllyed a hajóm. Pedig nem. Hogy akkor mi az igazság? Dr. Csernus most biztosan elüvöltené magát: boldog, vagy nem boldog, döntse el az istenfáját, válaszoljon igennel vagy nemmel, vagy takarodjon innen. Kérem szépen: igen. De én szeretem pontosan érzékeltetni a dolgokat. Egyszavas válasszal éppúgy tönkreteszem a hangulatot, mint ahogy Miklós barátom mindig is megölte a nőkről szóló történeteimet azza, hogy amikor alig 34 perce beszéltem egy félnapos kalandról, és épp ott tartottam, hogy “akkor olyan furcsa pillantással rám nézett, és a szeme színe olyan volt, mint a sekély tenger a korallzátonyok felett”, akkor mindig türelmetlenül közbevágott: “megdugtad vagy nem???”. Hát kit izgat, hogy megdugtam-e, hogy boldog vagyok-e? Az lényegtelen, hisz az utazás színei a fontosak, vagyis “a küzdés maga”. Érthetetlen módon az emberek többsége mégis azért merül el a történetekben, hogy a végén megtudja, ki a gyilkos. De engem nem érdekel, hogy ki a gyilkos, inkább az izgat, hogy a detektív mit érzett, amikor egy pohár konyakkal a kezében kibámult az Orient Expressz ablakán. Krúdy Gyulát, akit szeretek olvasni, se szoktam félbeszakítani, hogy végül is megdugta-e a nőt, miközben melankolikusan állongott hajnalban sétabotjával a régi Magyarország egy eldugott kis vasútállomásán, várva az özvegy cukrásznét, akinek húsz évvel korábban váci kirándulást hazudott. (Úgyis megdugta egyébként.)Szóval: boldog vagyok. De nem állandóan boldog az ember. Hogy maradjunk a szexes hasonlatoknál, azt se kérdezik meg az embertől, hogy az élete során “elélvez vagy nem” vagy “nevet vagy nem”. Folyamatosan nem lehet elélvezni vagy nevetni, így a helyes válasz az, hogy persze, hetente többször is. Hát így vagyok a boldogsággal. A boldogság és a szomorúság két nagy áramlat, minden másodpercben találkoznak az óceán közepén, és néha kioltják egymást, néha nagy hullámverést eredményeznek, máskor meg elmennek egymás mellett. Én amúgy is minden nap végigjárom teljes spektrumában a “kurva libikókát”, ahogy valaki nevezte egy írásban az ember kedélyállapotát. Reggel álmos vagyok, és egy rakás szarnak érzem magam. A buszon egy régi regényt olvasok, és minden csodálatos. A gép előtt dolgozva unottan és mérgesen úgy gondolom, mindent rosszul csinálok, majd félórával később azt érzem, hogy finom érzékkel irányítom az életem, és remekül intézek el olyasmiket is, amikbe mások belehülyülnének. Kora délután egy lúzer vagyok, mert eszembe jut, hogy valamelyik nap nekiautóztam egy oszlopnak, majd öt perc múlva valaki megköszön valamit levélben, és az a benyomásom, hogy az emberek angyalok, és én vagyok Charlie, aki bölcsen, egy jacht fedélzetén napozva irányítja a világot velős és derűs utasításaival. Hazafelé menet belém rúg egy nyanya vagy valakinek büdös a hónalja a metrón, és úgy érzem, az életem egy fekete-fehér bolgár film, amiből nincs szabadulás. Aztán otthon kávézgatok a teraszon a lemenő nap fényében, és én vagyok a király. Így megy. Minden nap. A kurva libikóka. Viszont soha nincs napokon-heteken át rosszkedvem, mint más, lassabb libikókájú egyedeknek.Van tehát a rossz és csúf a filmben, de akkor mi a jó, amit folyton elhallgatok?

A gyerekkel játszani, ha épp egyikünk se ideges... Meglepően gyakori, és egyre gyakoribb, hogy jól szót értünk. A komoly kis szőke tarkója és a keskeny, szögletes válla, ahogy a műanyag autó fölé hajol, és közben halkan magyaráz magának, meg a játékoknak. Az esti dumálás, tévézés és vihogás Mollyval. (Egyik korszakalkotó haveri filmünkben a feleségem Black Molly néven szúrt és vágott.) Heti egy ebéd valamelyik jóbaráttal. Közös sport, gyenge poénokkal és szenvedélyes vitatkozásokkal a konditerem igénytelen, biztonságos kikötőjében.

A vidéki ház nyugalma, a vacsorázás a szüleimmel. A rádióhallgatás autózás közben.

A LANpartik fülsiketítő fegyverdörgése, a boldog pakolászás-szerelés péntek délután, a beszélgetés-iszogatás egész hétvégén. A gyilkos csaták, amikor már alszik a család, és lámpafényes kuckómba húzódva találkozom a hálón a barátaimmal, hogy virtuális francia kisvárosokban ágyúzzuk halomra egymás csapatait. Az alakuló új lakás, minden héten egy képpel-polccal-bútorral több, és egy ládával kevesebb. A hosszú kávé tejjel és napi egy mentolos cigi hozzá (esküvőkön, karácsonykor, partikon szivar). Könyvek, filmek, emlékek és tervek. A napi 50 megoldott probléma utáni cseppnyi elégtételek és megnyugvások. A legszürkébb estéken 1 db megtekintése a nehéz időkre félretett Top Gear epizódokból. Saját írásaim olvasása... A tenger emléke, ígérete, és néha maga a tenger.

Nemrég együtt töltöttem egy hétvégét a feleségemmel, a fiammal és X-ékkel. Számos kellemetlen emléket szereztem már be életem során: gyerekkori megaláztatásokat, reménytelen szerelmeket, egyszer kiraboltak Nizzában, párszor elvertek, sőt, már dobáltak kavicsokkal is, ami fürdőgatyában meglepően bosszantó élmény. Egyszer megtükrözték a gyomromat, egyszer véletlenül érzéstelenítés nélkül fúrtak bele egy feltárt idegbe a fogam gyökerében, és egyszer két kézzel rántották helyre az eltört és elmozdult csuklómat. Emberek haltak meg, akiket szerettem, számtalanszor agyondolgoztam magam, a legkülönfélébb betegségek támadtak meg, és amúgy is, életem jelentős részét olyan dolgokkal töltöttem, amiket kellemetlen és értelmetlen faszságnak tartok. Valamiféle megfelelési kényszerből rendszeresen túlszervezem az életem, hogy mások örüljenek, így viszont én rendszerint senkinek sem tudok örülni, és kóros fáradtságomban hibát hibára halmozok. Habár sokak számára egy viszonylag derűs életű, valamennyire szerencsés társasági lénynek tűnök, az érem másik oldala az, hogy a meg nem értettség, a magány és a félelem olyan puszipajtásaim lettek az évtizedek során, mint a gyalogkakukknak a prérifarkas, Jerrynek Tom, vagy Batmannek Joker. Mégis, mindezek ellenére ilyen hugyadék, iszonyatos, sötét, reménytelen óráim, mint azon a hétvégén, alig-alig voltak még életemben. A „folyamatos baszogatás” kifejezés túlságosan fakó arra, amit mondani akarok. Sok baszogatásra számíthat egy farkasodúba pottyant bárány, egy részegen fegyvert tisztogató SS-ek szállására betévedő rabbi, egy tagbaszakadt buzi börtöntöltelékek közé frissen bezárt 16 éves, illatos, szűk balettruhába öltöztetett, hamvas fiú – ami velem történt a hétvégén, az ennél sokkal durvább volt.

Valamiért rendszeresen abban a szerepben találom magam, hogy olyan önzően, primitíven viselkedő emberek között próbálok diplomatikusan közvetíteni, akik közül senkinek nem szimpatizálok a nézeteivel, és akiket amúgy sem lehetne soha közös nevezőre hozni. Ezúttal is ezt a hálás előadást játszottam végig. Miért ebédeltetek otthon? Miért nem esztek most többet? Kisfiú, ne labdázz a lakásban. Kisfiú, egyél valamit! De ne azt! De ne úgy! Kisfiú, játsszál! De ne azt! De ne úgy! Kisfiú, idefigyelj! Ne oda! Azaz mégis oda! Nem ettetek semmit! Ne oda menjünk a strandon! De mégis oda menjünk! Most ne együnk lángost! De együnk! De ne most! Kérek inni! De nem ezt! Apa, fogd meg a kezem! Engedd már el a kezem! Játsszunk! De ne így! De ne veled! Ehet édességet! Nem ehet édességet! Ehet, de nem azt! De nem most! Miért adjátok neki ezt? Miért nem adjátok neki azt? Ehhez az asztalhoz üljünk! Ahhoz az asztalhoz üljünk! Induljunk! Ne, még várjunk! Nem, induljatok azonnal! De még engem várjatok meg!

A gyerek végignyafogta az utat. X úr utána egyhuzamban kúrogatta mintegy 6,5 órán keresztül. A feleségem füstölögve igyekezett ellenkezni vele (és mindenki mással). Mindenki a jól bevált játszmáit játszotta. Én kicsinek, szerencsétlennek éreztem magam, izzó gyűlöletet éreztem mindenki iránt, és az járt a fejemben, hogy minden olyan perc, amit nem vadidegen kurvák ágyában töltök egy tengerparti villában, magányos férfiírók értékes regényeit olvasva, szóval minden olyan perc - értéktelen. Ez nyilván nincs így, de nagyon erősen és elszántan képes vagyok néha ezt érezni.

Az is megvilágosodott bennem, hogy a lényemben élő nagy adag durvaság, önzés és elviselhetetlen tenyérbemászás valahonnan X úr irányából érkezett kicsiny, hamvas lelkembe. (Ugyaninnen jött, semmi kétség, agresszív életerőm és rejtélyes, érdes stílusú szeretetreméltóságom is…) Szerencsére nem örököltem viszont azt a tulajdonságát, hogy unalmában különféle játszmákba kényszerít és bábuként mozgat másokat.

X úr egy önző vén gazember? Egy nagy formátumú, nemes harcos, aki tele van segíteni akarással és szeretettel? Igen. Igen. A feleségem egy goromba, kíméletlen nő? Nagyszerű anya, aki amúgy nem szavakkal szeret engem, hanem tettekkel? Igen. Igen. A nyaralónk egy levegőtlen, felújításra szoruló, célszerűtlenre épített, fojtogató emlékekkel teli kísértetkastély? Gyermekkorom meseerdeje is, ahol annyiszor voltam igazán tisztán boldog? Igen. Igen. Ez a blog egy gyenge, indulatos, önző pasi nyavalygása, akinek semmi se jó? Egy lelki üdvéért eltökélten küzdő, hétköznapi hős fegyelmezett vallomása az út zord mérföldjeiről? Igen. Igen.

Olyan bonyolult, az életben minden olyan bonyolult. Néha azt mondják, dehogy, hisz tök egyszerű... Nem. Csak néha szerencsénk van. Néha minden a helyére kattan, és azt hiszem, mindent értek, mindent el tudok fogadni, és én vagyok a király, és van elég erőm. De nem vagyok én király, csak egy átlagos hajós vagyok, akinek épp akkor hullámhegyre ért a hajója egy percre... Mindennap bűnöket követek el, megbántok olyanokat, akik nem ezt érdemelnék, vagy önmagamat csorbítom valamivel. Megpofoznám magam, de ha egyszer olyan elragadó vagyok…

Tegnap csendes délutánom volt. Korán hazasétáltam, olvasgattam a Black Hawk Downt a metrón és a buszon. Hőség volt. Olyan irreális, eltúlzott módon izzadtam, ahogy a régi westernek figurái a tűző napon. Utáltam és megvetettem magam a hetek óta tartó derék-hát és egyéb-fájások miatt, le tudtam volna köpni ezt a beteges, harmincas faszit a folytonos nyavalyáival, de mindezt csak olyan távoli módon éreztem, ahogy a hőségben mindent – szerelmet, gyűlöletet, fáradtságot, félelmet, unalmat. Így kéne élni mindig: a felszíni énem a megszokott módon tevékenykedik a világban, de mögötte az igazi, aki tényleg vagyok, valahogy eltávolodik mindentől, hátradől egy olajfa árnyékában a csendes, fűszerillatú forróságban, és egykedvűen nézi a tengert. A vágy az egyetlen, ami áthatol a nyári hőség délibábosan remegő horizontján. Soha ilyen erővel... De hát ilyen a nyár. Ez az egyetlen érzés, amit igazán érzek. Mindez – hosszú vándorlásaim ebben a poros, zsúfolt és rosszkedvű városban, az arcok a tömegben, az utcák képe a koszos ablakokon át, az akácokkal szegélyezett vidéki utak, ahol az öreg, fekete autó engedelmesen gyorsul a végtelen aszfalton, és velem hallgatja a zenét – valahol szenvedés is, ahogy szinte minden egy kicsit szenvedés is a felnőttek életében, de megszoktam. A hőség, a vágy, az egykedvűség csendes vonata száguld velem egy sivatagon át, és tudom élvezni. Igazából ez az élet, ilyenkor tisztán látom. Már szeretem a magányt, szeretem a sivatagot, és örülök a szélnek meg a napnak. És örülök az ezer kilométerenként feltűnő beteg kaktusznak vagy csenevész virágnak. Mindent értek. Mindenkit szeretek (és néha mindenki rohadjon meg). Ilyenkor bárkit meg tudnék kedvelni, és bárkit meg tudnék ölni. Ilyenkor igazi vagyok. Megtörlöm a homlokom, hátradőlök a vonat koszlott ülésén, és ismét a könyvembe temetkezem. Odakint elsuhan a sivatag, és halványan még mosolygok is, hogy milyen hosszú még az út... Az utazás folytatódik.

Korfu, 1937. szeptember 12. Lawrence Durrell – ekkor még nem elismert író, csak álmodozó, gazdag, modoros huszonéves, akinek undorítóan sok ideje és energiája van az élet nagy kérdéseire – hazafelé tart kis vitorlásával egy kirándulásról. Feltámad az északnyugati szél, és az ebben a napszakban felerősödő bukóhullámok egyre nagyobb lendülettel érkeznek Afrika távoli partjai felől. Csak Durrell és a felesége, meg egy ideges görög kormányos. A lány öntudatlanul festői pózban ül az orrban, félig nyitott szájjal, hajába belekap a szél, nézi a vitorlák feletti magasban apró pontként keringő madarakat. Csak a szél suttog, meg az engedelmesen megnyíló víztükör a karcsú hajótest mentén. Durrell aznap este ezt írja: How little of this can ever be caught in words.

Pest, 2009. február. "Éjjel sokszor felébredtünk, mert a fiam jól elrontotta a gyomrát, és ezúttal ő nem tudott aludni. Kora reggel kimentem a készülő új lakáshoz, és egy órát tárgyaltam a kivitelezővel meg a burkolóval. Szépen haladunk, de (talán valami védekező reakció) képtelen vagyok elhinni, hogy mindez valaha is kész lesz, inkább csak egy fura hobbinak tekintem, hogy épülget számunkra valami a város szélén.

A napokban egy munkatársam epés üzenetet küldött egy képzelt hibám miatt: igazából ő hibázott, de mivel elpusztíthatatlanul jómodorú vagyok, írtam neki egy hosszú, kedves levelet, amiben finoman előadtam neki a helyzetet és biztosítottam arról, hogy tulajdonképpen mégis én kérek bocsánatot. Ma ismét írt, de már más kérdésben, egy sértett, de fegyelmezett ember szárazon pattogó stílusában. Vannak, akik utálni fognak, bármit csinálsz is. Nevetnem kellene ezen. Megpróbálok.

Ma süt a nap, jó szaga van a levegőnek, és a mindennapi ostobaságok nem tudják beárnyékolni az élet lehetetlenül változatos szépségét. Nem zavar a forgalom, a napi sajtó hülyeségei, a munkaügyek, a bizonytalanul maradt dolgok levegőben függő kérdőjelei. Szombaton berúgtam a barátaimmal. A buszmegállóban állt egy csinos nő. Délelőtt összefutottam az egyik legjobb haverommal. Munka közben cseteltem pár mondatot az anyámmal. Kiváló volt a reggeli melegszendvics. Vizes az aszfalt és kopaszok a fák, tiszta az ég, és a jövő napfényes messzeségében nagy utazások várnak rám."

How little of this can ever be caught in words.