Rendkívül vonzódom a hetvenes évekhez, valószínűleg azért, mert ezeket a képeket és hangulatokat szívtam magamba életem első öt évében, de főleg mert amikor már kezdtem komolyabban feleszmélni a világra a 80-as években, a tévé,a rádió és a szüleim kazettái-lemezei tele voltak ezekkel az előző évtizedből származó nyugati képekkel és hangokkal. Colombo, Starsky és Hutch, Butch Cassidy és a Sundance Kölyök, A Keselyű három napja, Ilyenek voltunk, Grease, Csillagok Háborúja, a Roger Moore-féle Bond-filmek , Apokalipszis most, Brian élete…
1970-ben Sinatra csinált egy kísérletező hangulatú, egyetlen témára épülő lemezt Watertown (A love story) címmel. Azt hihetnénk, hogy olyan szwinges, cigizős, csillogós, Las Vegasos, mert Sinatra. Hát nem. Csendesen elénekelt számok, kicsit unalmasak, kicsit a gyerekkorunk giccses dalait idézik, kicsit vidékiesek, nyugodtak, szomorúak. A borítón egy magányos fickó áll egy kisvárosi vasútállomáson, hangsúlyozottan depressziós az egész. Van benne valami fura, valami filmsorozatszerű – a zenék is filmzenések, a szövegek pedig egyszerű közlések egy kisváros életéből, levelek, meglepően megfogható, újságcikk-szerű szavak.
A kerettörténet az, hogy van egy fickó, akit elhagyott a felesége, egyedül él a kisvárosban a két fiával, a hétköznapjairól mesél és a feleségére emlékezik (elvakult rajongók szerint meghalt a felesége, csak képzeli, hogy él valahol), leveleket ír neki, végül hírt kap, hogy hazajön az asszony a vonattal, de az állomáson mégis hiába várják.
Király. Szuper. Öljük meg magunkat. De közben valahogy jó is. Ezek a művészek szörnyetegek.
Ma este teljesen véletlenül meghallgattam a Michael and Peter című számot, és olyan érthetetlenül és csodálatosan szomorú volt a szövege, hogy utánanéztem a neten. Meghallgattam a lemez többi számát is, nagy részét untam, tehát mondhatjuk, hogy lelkesedésem inkább sznob-jellegű, előástam valamit a múltból, és azon örömködöm.
De mégis van ebben a számban, és az egész lemezben valami. Semmi közöm hozzá, és ennek ellenére nagyon is közeli az egész, mintha épp ilyeneket szoktam volna érezni. Talán az idő múlása és az elválások. Normális ember igyekszik nem megérezni, de egyesek néha belevetik magukat a hangulatba, és szenvednek, és élvezik. Ez főleg ősszel hatékony, ha egy álmos délután zenét hallgatsz, kinézel az ablakon a szélfútta, sárguló lombokra a szelíd napfényben, és az elmúlt nyáron merengsz, és hirtelen rájössz: az a kurva elmúlt nyár igazából minden, ami elmúlt, amit megtapasztaltál, elvesztettél, ami szomorúbbá és erősebbé tett.
„Michael te vagy, a te arcodat örökölte, Még mindig téged idéznek a szemei, Emlékszel, Peter meg én vagyok, kivéve, ha mosolyog, És ha együtt nézed őket egy darabig, Láthatod, Ők te, és ők én.
Idén tavasszal sokat esett, De a nyár száraz volt megint, A tavaly ősszel ültetett rózsák felkúsztak a falra, Szerintem át kéne festetni a házat, Anyád egy angyal, foglalkozik a fiúkkal, amikor csak tud, Egy férfi kellene neki
Hány éve dolgozom Santa Fének, sose hiányoztam egy napot sem, De még egy év emelés nélkül, és kilépek
A levegőnek még mindig olyan vidékillata van, mindenki jól van, amennyire tudjuk, holnap is felkel a nap, El se hinnéd, mennyit nőttek
John Henry átjött füvet nyírni, megint kérdezte, hova mentél, Már annyiszor mondtam, de olyan öreg
Asszem, mára ennyi hírem van, legalábbis amit el tudok mondani, Talán holnapra megtalálom a szavakat
A levegőnek még mindig olyan vidékillata van, mindenki jól van, amennyire tudjuk, holnap is felkel a nap,
El se hinnéd, mennyit nőttek…”
