Több rétegünk van ugye, mint a hagymának, ugye. Nekem is van pár. Kedves vagyok. Lusta vagyok. Elszántan szorgos vagyok. Bunkó vagyok. Végtelenül finom vagyok. Önelemző, túltenyésztett buzi vagyok. Szikáran egyszerű, kockás ingben mosolygó, megbízható srác vagyok. Kínosan precíz vagyok. Rendetlen, szétszórt barom vagyok. Mindez vagyok, és néha, amikor egészen a saját (mindenki más számára uncsi és érdektelen) hagymám mélyére jutok, akkor érzem magam a legjobban, de a libabőrösségig menően kellemesen, és akkor előveszem a kedvenc tájaimat/filmjeleneteimet/zenéimet/könyvlapjaimat/emlékeimet. És ha véletlenül lát valaki ilyenkor, azt mondja: milyen szomorú. Vagy: öngyilkos akarsz lenni, höhö? Vagy: mi ez a nyálgeci zene? Vagy: ez csak zúzmó meg szikla, banyek, miafasz ezen a hangulatos?
Miért látszik szomorúságnak, amit én harmóniának és végső szépségnek érzek?
Nem tudom. Talán tényleg az. Szomorúság. De akár az, akár nem, én élvezem, az biztos.
Miért vágyik az ember Skóciába?
Például azért, mert Skócia megfelelően távoli ahhoz, hogy zaklatott elménket odaküldjük pihenni; tisztaságot, ősi egyszerűséget sugároz. Olyan messze van, hogy ösztönösen azt érezzük: ott már tényleg minden megtörténhet. Lehet, hogy a mi világunkban nincsenek tündérek, varázslók és harmónia, de Skóciában akár ezek is előfordulhatnak. Hisz olyan félreeső, olyan zord, olyan kihalt: talán éppen arrafelé bolyong a sziklás, zöld domboldalakon az a valami, amit egész életünkben kerestünk; talán ott végre meghalljuk azt a hangot, amit a forgalom zaja, a kereskedelmi rádiók karattyolása és a túl sok, mindig túl sok ember közelsége gyermekkorunk óta elnyomott. Skócia elég szélsőséges hely ahhoz, hogy metafora lehessen számunkra, mint a Vadnyugat vörös sziklatornyai a halott síkságon, mint a Maldív-szigetek hófehér korallhomokján fodrozódó kékeszöld tenger. Ráadásul az ember úgy érzi, Skóciában a természet romlatlansága a Nyugat biztonságot adó kultúrájával és technikájával párosul: míg odakint rejtélyes sziklakörök kövei közt kergetőznek az óceán felől érkező kegyetlen szelek, mi a kandallóban lobogó tűz mellett, füles fotelben, kötött pulóverben internetezhetünk egy elegáns laptopon, kezünk ügyében némi teasüteménnyel és egy pohár aranyló whiskyvel. Skóciába, az európai civilizáció északnyugati határvidékére elmenekülni a világ elől sokkal elegánsabb, mint a keleti határvidékekre (melyek sokkal közelebb vannak, és dohos szobáikkal, ócska pálinkájukkal meg rosszarcú államapparátusukkal reménytelenül ismerősek). És mindeközben mintha kicsit itthon is lennénk, mert a skótok egész öldöklős-kocsmázós-dudálós-férfias tradíciója a saját kultúránkra emlékeztet, csakhogy az ő világuk jól működik, és valahogy a méltóságukat is sikerült megőrizniük. Boldogan nézünk a skótokra és írekre: folyton veszítettek, elnyomták őket, folyton saját földijeiket gyilkolták, folyton isznak, tisztára irracionális dolgokban hisznek, és íme, mégis egy (innen nézve) olajozottan működő, prosperáló világban élnek. Talán számunkra is van remény? Jobbik eszünkkel természetesen tudjuk, hogy nincs. Sosem fogjuk utolérni a Nyugatot, ahogy minket sem fog soha utolérni a Kelet. Mi mindig is a kastély kertjének végében megbújó kertészlak sufnija leszünk, és lehet, hogy egy napon olyan színvonalon élhetünk, ahogy ma ők, de ők addigra már csillaghajón fognak munkába indulni reggelente, és kisebbségi komplexusunk szemernyit sem csökken majd. Mégis rokon léleknek érezzük őket. Ráadásul sok-sok tengerük is van, és lakatlan, romantikus szigeteik, hegyvidékeik, mocsaraik meg síkságaik: náluk hívogatóan ott áll a rengeteg üres díszlet, melyek közé kirohanhatunk, hogy beleordítsuk az északi szélbe mindazt a dühöt és fájdalmat, ami a munkahelyünkön, a szerelmi életünkben, a pénteki csúcsforgalomban vagy a postán sorban állva felgyülemlett bennünk. Hiába szeretjük szenvedélyesen Európa elhanyagolt hátsó udvarát, ahol felnőttünk, néha akkor is el akarunk menekülni, mert belefáradtunk, hogy minden mozdulatnál beleakad a könyökünk a hozzánk hasonlóan neurotikus és sértődött milliókba, akikkel évszázadok óta közösen gyűlöljük önmagunkat, meg a korrupciót, a földhözragadtságot, a szegénységet, az ócska közlekedést, és mindent, ami Bécstől keletre van, tehát szomorúsággal fertőzött. Ezért megyünk el. És amikor hazajövünk, a haverok megkérdezik a sörözőben, hogy milyen volt, nekünk pedig távoli fény költözik a szemünkbe, és csak mosolygunk rájuk. Barátaink pedig tisztelettel eltelve megértik majd, hogy amíg ők az irodában görnyedtek, addig mi valami sziklás fennsíkon vándorolva behozhatatlan spirituális előnyre, és szinte a Gyűrűk Ura hőseihez mérhető szellemi tisztaságra tettünk szert, sőt, talán formagyakorlatokat is bemutattunk szamurájkarddal a háborgó óceán felett emelkedő szirtek egyikén.
Hát ezért vágyunk Skóciába. Vagy csak én.
És amikor eljutottam a szomorú partokra, boldog voltam. És nehogy azt higgyék, hogy azt gondoltam: juhé, ez itt Skócia, sör, foci, szigetek, kilt, whisky, klánok, lazac, bekerítések, függetlenségi harc, drogprobléma, fura akcentus, Burns, satöbbi... Eszembe sem jutott az emberek evilági Skóciáján töprengeni. Azt gondoltam: végre, a megfelelő díszletek. Egész nap űzötten barangolhatok a sziklák között, lenézhetek az óceánra, szagolhatom a szelet. Az én Skóciám. És akkor végre, megint úgy éreztem magam, mint szomorú kamaszként az Alföld egy zugában, este, a szobámban, 1992-ben, mielőtt elindultam kifelé a világba. Visszataláltam. Erre vágytam.
