Őrjöngő Farkas hajónaplója

Tegnap csendes délutánom volt. Korán hazasétáltam, olvasgattam a Black Hawk Downt a metrón és a buszon. Hőség volt. Olyan irreális, eltúlzott módon izzadtam, ahogy a régi westernek figurái a tűző napon. Utáltam és megvetettem magam a hetek óta tartó derék-hát és egyéb-fájások miatt, le tudtam volna köpni ezt a beteges, harmincas faszit a folytonos nyavalyáival, de mindezt csak olyan távoli módon éreztem, ahogy a hőségben mindent – szerelmet, gyűlöletet, fáradtságot, félelmet, unalmat. Így kéne élni mindig: a felszíni énem a megszokott módon tevékenykedik a világban, de mögötte az igazi, aki tényleg vagyok, valahogy eltávolodik mindentől, hátradől egy olajfa árnyékában a csendes, fűszerillatú forróságban, és egykedvűen nézi a tengert. A vágy az egyetlen, ami áthatol a nyári hőség délibábosan remegő horizontján. Soha ilyen erővel... De hát ilyen a nyár. Ez az egyetlen érzés, amit igazán érzek. Mindez – hosszú vándorlásaim ebben a poros, zsúfolt és rosszkedvű városban, az arcok a tömegben, az utcák képe a koszos ablakokon át, az akácokkal szegélyezett vidéki utak, ahol az öreg, fekete autó engedelmesen gyorsul a végtelen aszfalton, és velem hallgatja a zenét – valahol szenvedés is, ahogy szinte minden egy kicsit szenvedés is a felnőttek életében, de megszoktam. A hőség, a vágy, az egykedvűség csendes vonata száguld velem egy sivatagon át, és tudom élvezni. Igazából ez az élet, ilyenkor tisztán látom. Már szeretem a magányt, szeretem a sivatagot, és örülök a szélnek meg a napnak. És örülök az ezer kilométerenként feltűnő beteg kaktusznak vagy csenevész virágnak. Mindent értek. Mindenkit szeretek (és néha mindenki rohadjon meg). Ilyenkor bárkit meg tudnék kedvelni, és bárkit meg tudnék ölni. Ilyenkor igazi vagyok. Megtörlöm a homlokom, hátradőlök a vonat koszlott ülésén, és ismét a könyvembe temetkezem. Odakint elsuhan a sivatag, és halványan még mosolygok is, hogy milyen hosszú még az út... Az utazás folytatódik.