Ugyanis az nem csak a rosszról és a csúfról szól. Medic szóvá is tette valamelyik nap. Hogy hát elég sok a vihar ebben a történetben. Hogy mindig van valami gond. Hogy ő persze érti, a jót megírni unalmas, mit fogalmazzon az ember a boldogságon. Tényleg, aki ezt olvassa, azt hiheti, hogy süllyed a hajóm. Pedig nem. Hogy akkor mi az igazság? Dr. Csernus most biztosan elüvöltené magát: boldog, vagy nem boldog, döntse el az istenfáját, válaszoljon igennel vagy nemmel, vagy takarodjon innen. Kérem szépen: igen. De én szeretem pontosan érzékeltetni a dolgokat. Egyszavas válasszal éppúgy tönkreteszem a hangulatot, mint ahogy Miklós barátom mindig is megölte a nőkről szóló történeteimet azza, hogy amikor alig 34 perce beszéltem egy félnapos kalandról, és épp ott tartottam, hogy “akkor olyan furcsa pillantással rám nézett, és a szeme színe olyan volt, mint a sekély tenger a korallzátonyok felett”, akkor mindig türelmetlenül közbevágott: “megdugtad vagy nem???”. Hát kit izgat, hogy megdugtam-e, hogy boldog vagyok-e? Az lényegtelen, hisz az utazás színei a fontosak, vagyis “a küzdés maga”. Érthetetlen módon az emberek többsége mégis azért merül el a történetekben, hogy a végén megtudja, ki a gyilkos. De engem nem érdekel, hogy ki a gyilkos, inkább az izgat, hogy a detektív mit érzett, amikor egy pohár konyakkal a kezében kibámult az Orient Expressz ablakán. Krúdy Gyulát, akit szeretek olvasni, se szoktam félbeszakítani, hogy végül is megdugta-e a nőt, miközben melankolikusan állongott hajnalban sétabotjával a régi Magyarország egy eldugott kis vasútállomásán, várva az özvegy cukrásznét, akinek húsz évvel korábban váci kirándulást hazudott. (Úgyis megdugta egyébként.)Szóval: boldog vagyok. De nem állandóan boldog az ember. Hogy maradjunk a szexes hasonlatoknál, azt se kérdezik meg az embertől, hogy az élete során “elélvez vagy nem” vagy “nevet vagy nem”. Folyamatosan nem lehet elélvezni vagy nevetni, így a helyes válasz az, hogy persze, hetente többször is. Hát így vagyok a boldogsággal. A boldogság és a szomorúság két nagy áramlat, minden másodpercben találkoznak az óceán közepén, és néha kioltják egymást, néha nagy hullámverést eredményeznek, máskor meg elmennek egymás mellett. Én amúgy is minden nap végigjárom teljes spektrumában a “kurva libikókát”, ahogy valaki nevezte egy írásban az ember kedélyállapotát. Reggel álmos vagyok, és egy rakás szarnak érzem magam. A buszon egy régi regényt olvasok, és minden csodálatos. A gép előtt dolgozva unottan és mérgesen úgy gondolom, mindent rosszul csinálok, majd félórával később azt érzem, hogy finom érzékkel irányítom az életem, és remekül intézek el olyasmiket is, amikbe mások belehülyülnének. Kora délután egy lúzer vagyok, mert eszembe jut, hogy valamelyik nap nekiautóztam egy oszlopnak, majd öt perc múlva valaki megköszön valamit levélben, és az a benyomásom, hogy az emberek angyalok, és én vagyok Charlie, aki bölcsen, egy jacht fedélzetén napozva irányítja a világot velős és derűs utasításaival. Hazafelé menet belém rúg egy nyanya vagy valakinek büdös a hónalja a metrón, és úgy érzem, az életem egy fekete-fehér bolgár film, amiből nincs szabadulás. Aztán otthon kávézgatok a teraszon a lemenő nap fényében, és én vagyok a király. Így megy. Minden nap. A kurva libikóka. Viszont soha nincs napokon-heteken át rosszkedvem, mint más, lassabb libikókájú egyedeknek.Van tehát a rossz és csúf a filmben, de akkor mi a jó, amit folyton elhallgatok?
A gyerekkel játszani, ha épp egyikünk se ideges... Meglepően gyakori, és egyre gyakoribb, hogy jól szót értünk. A komoly kis szőke tarkója és a keskeny, szögletes válla, ahogy a műanyag autó fölé hajol, és közben halkan magyaráz magának, meg a játékoknak. Az esti dumálás, tévézés és vihogás Mollyval. (Egyik korszakalkotó haveri filmünkben a feleségem Black Molly néven szúrt és vágott.) Heti egy ebéd valamelyik jóbaráttal. Közös sport, gyenge poénokkal és szenvedélyes vitatkozásokkal a konditerem igénytelen, biztonságos kikötőjében.
A vidéki ház nyugalma, a vacsorázás a szüleimmel. A rádióhallgatás autózás közben.
A LANpartik fülsiketítő fegyverdörgése, a boldog pakolászás-szerelés péntek délután, a beszélgetés-iszogatás egész hétvégén. A gyilkos csaták, amikor már alszik a család, és lámpafényes kuckómba húzódva találkozom a hálón a barátaimmal, hogy virtuális francia kisvárosokban ágyúzzuk halomra egymás csapatait. Az alakuló új lakás, minden héten egy képpel-polccal-bútorral több, és egy ládával kevesebb. A hosszú kávé tejjel és napi egy mentolos cigi hozzá (esküvőkön, karácsonykor, 
partikon szivar). Könyvek, filmek, emlékek és tervek. A napi 50 megoldott probléma utáni cseppnyi elégtételek és megnyugvások. A legszürkébb estéken 1 db megtekintése a nehéz időkre félre
tett Top Gear epizódokból. Saját írásaim olvasása... A tenger emléke, ígérete, és néha maga a tenger.
