Nemrég együtt töltöttem egy hétvégét a feleségemmel, a fiammal és X-ékkel. Számos kellemetlen emléket szereztem már be életem során: gyerekkori megaláztatásokat, reménytelen szerelmeket, egyszer kiraboltak Nizzában, párszor elvertek, sőt, már dobáltak kavicsokkal is, ami fürdőgatyában meglepően bosszantó élmény. Egyszer megtükrözték a gyomromat, egyszer véletlenül érzéstelenítés nélkül fúrtak bele egy feltárt idegbe a fogam gyökerében, és egyszer két kézzel rántották helyre az eltört és elmozdult csuklómat. Emberek haltak meg, akiket szerettem, számtalanszor agyondolgoztam magam, a legkülönfélébb betegségek támadtak meg, és amúgy is, életem jelentős részét olyan dolgokkal töltöttem, amiket kellemetlen és értelmetlen faszságnak tartok. Valamiféle megfelelési kényszerből rendszeresen túlszervezem az életem, hogy mások örüljenek, így viszont én rendszerint senkinek sem tudok örülni, és kóros fáradtságomban hibát hibára halmozok. Habár sokak számára egy viszonylag derűs életű, valamennyire szerencsés társasági lénynek tűnök, az érem másik oldala az, hogy a meg nem értettség, a magány és a félelem olyan puszipajtásaim lettek az évtizedek során, mint a gyalogkakukknak a prérifarkas, Jerrynek Tom, vagy Batmannek Joker. Mégis, mindezek ellenére ilyen hugyadék, iszonyatos, sötét, reménytelen óráim, mint azon a hétvégén, alig-alig voltak még életemben. A „folyamatos baszogatás” kifejezés túlságosan fakó arra, amit mondani akarok. Sok baszogatásra számíthat egy farkasodúba pottyant bárány, egy részegen fegyvert tisztogató SS-ek szállására betévedő rabbi, egy tagbaszakadt buzi börtöntöltelékek közé frissen bezárt 16 éves, illatos, szűk balettruhába öltöztetett, hamvas fiú – ami velem történt a hétvégén, az ennél sokkal durvább volt.

Valamiért rendszeresen abban a szerepben találom magam, hogy olyan önzően, primitíven viselkedő emberek között próbálok diplomatikusan közvetíteni, akik közül senkinek nem szimpatizálok a nézeteivel, és akiket amúgy sem lehetne soha közös nevezőre hozni. Ezúttal is ezt a hálás előadást játszottam végig. Miért ebédeltetek otthon? Miért nem esztek most többet? Kisfiú, ne labdázz a lakásban. Kisfiú, egyél valamit! De ne azt! De ne úgy! Kisfiú, játsszál! De ne azt! De ne úgy! Kisfiú, idefigyelj! Ne oda! Azaz mégis oda! Nem ettetek semmit! Ne oda menjünk a strandon! De mégis oda menjünk! Most ne együnk lángost! De együnk! De ne most! Kérek inni! De nem ezt! Apa, fogd meg a kezem! Engedd már el a kezem! Játsszunk! De ne így! De ne veled! Ehet édességet! Nem ehet édességet! Ehet, de nem azt! De nem most! Miért adjátok neki ezt? Miért nem adjátok neki azt? Ehhez az asztalhoz üljünk! Ahhoz az asztalhoz üljünk! Induljunk! Ne, még várjunk! Nem, induljatok azonnal! De még engem várjatok meg!

A gyerek végignyafogta az utat. X úr utána egyhuzamban kúrogatta mintegy 6,5 órán keresztül. A feleségem füstölögve igyekezett ellenkezni vele (és mindenki mással). Mindenki a jól bevált játszmáit játszotta. Én kicsinek, szerencsétlennek éreztem magam, izzó gyűlöletet éreztem mindenki iránt, és az járt a fejemben, hogy minden olyan perc, amit nem vadidegen kurvák ágyában töltök egy tengerparti villában, magányos férfiírók értékes regényeit olvasva, szóval minden olyan perc - értéktelen. Ez nyilván nincs így, de nagyon erősen és elszántan képes vagyok néha ezt érezni.

Az is megvilágosodott bennem, hogy a lényemben élő nagy adag durvaság, önzés és elviselhetetlen tenyérbemászás valahonnan X úr irányából érkezett kicsiny, hamvas lelkembe. (Ugyaninnen jött, semmi kétség, agresszív életerőm és rejtélyes, érdes stílusú szeretetreméltóságom is…) Szerencsére nem örököltem viszont azt a tulajdonságát, hogy unalmában különféle játszmákba kényszerít és bábuként mozgat másokat.

X úr egy önző vén gazember? Egy nagy formátumú, nemes harcos, aki tele van segíteni akarással és szeretettel? Igen. Igen. A feleségem egy goromba, kíméletlen nő? Nagyszerű anya, aki amúgy nem szavakkal szeret engem, hanem tettekkel? Igen. Igen. A nyaralónk egy levegőtlen, felújításra szoruló, célszerűtlenre épített, fojtogató emlékekkel teli kísértetkastély? Gyermekkorom meseerdeje is, ahol annyiszor voltam igazán tisztán boldog? Igen. Igen. Ez a blog egy gyenge, indulatos, önző pasi nyavalygása, akinek semmi se jó? Egy lelki üdvéért eltökélten küzdő, hétköznapi hős fegyelmezett vallomása az út zord mérföldjeiről? Igen. Igen.

Olyan bonyolult, az életben minden olyan bonyolult. Néha azt mondják, dehogy, hisz tök egyszerű... Nem. Csak néha szerencsénk van. Néha minden a helyére kattan, és azt hiszem, mindent értek, mindent el tudok fogadni, és én vagyok a király, és van elég erőm. De nem vagyok én király, csak egy átlagos hajós vagyok, akinek épp akkor hullámhegyre ért a hajója egy percre... Mindennap bűnöket követek el, megbántok olyanokat, akik nem ezt érdemelnék, vagy önmagamat csorbítom valamivel. Megpofoznám magam, de ha egyszer olyan elragadó vagyok…