Na, ez a Michael and Peter az a szám, amit talán nem kellett volna meghallgatni az előző bejegyzés közben még párszor, de mégis, gazdagabb lettem vele. Ahogy a húgaim, én is mindig buzgón igyekeztem átérezni a veszteség hangulatát…
És ez az egész előhozta bennem a Vanishing Pointot, Vietnam végét, Robert Redfordot meg Dustin Hoffmant nagy barkóval, Steve McQueent, Paul Newmant, a nagy, szögletes kocsikat, a hosszú, egyens utakat a prérin, a recesszió sújtotta britek olcsón hangulatos filmsorozatait, John Lennon kissé egykedvűen csordogáló, de néha váratlanul nagyon bölcs számait, más zenészek vad, egészében hallgathatatlan, de részleteiben zseniális beatszámait, Bruce Lee-t, a visszatérő, napszemüveges, dagadt, countrysan énekelő Elvist, egy kiábrándultan álmodó korszakot, ami mintha távolabb lett volna a valóságtól, mint a megelőző és a következő évtized. Gond
olom, mindenki elképzeli valahogy a tovatűnő évek vonalát, az egyik évben mintha mindig tél lenne, a másikban mintha mindig buli lett volna, a harmadikban mintha folyton dolgoztunk és betegeskedtünk volna… Az én fejemben a hetvenes évek úgy él, persze teljesen tévesen, de nagyon hangulatosan, hogy az egész világ beleun a korábbi évtizedek kemény munkájába, háborúiba és stílusába, az emberek leülnek az út szélén, farmerban, fiatalon, unatkozva, kiábrándultan, és iszogatnak, beszélgetnek, gitároznak, filmeket néznek, és folyamatosan poros, forró nyár van,
laza és kegyetlen nyár, Balatonszárszón, Da Nangban, Londonban és Kentuckyban, mindenki magasabbról szarik a politikára, mint valaha, a Bond-filmek álmatag burleszkké változnak, még a hidegháború is belassul, a szovjetek unottan gyártanak néhány tízezer újabb harckocsit és rakétát, de nem nagyon használják őket semmire, az amerikaiak meg dekadensebbek mint valaha, inkább narkóznak és virágokat szednek, meg V8-as nagy dögökkel kergetik egymást a pusztán.
Jó lehetett a hetvenes évek. Vagy talán csak nosztalgiázni jó, valamin, ami talán nem is úgy volt, de a hangulata mégis felidéz valami mindennél igazibbat.
