Tél volt, karácsony előtt még. A hétvégére ellátogattunk a szüleimhez. Szombat éjjel szokás szerint nem ment az alvás, és miután már mindenről eltöprengtem a sötétben heverve, ami csak eszembe jutott, ráuntam a dologra, és lementem a földszintre, elkészíteni a gépükön egy régóta húzódó munkámat. Az anyám hajnali négy körül leóvakodott utánam, és megkérdezte, mi a baj. Tárgyilagosan, de kicsit negatívan (mert jólesett panaszkodni, valljuk be) elmondtam neki, hogy pár naponta valahogy nem megy éjjel az alvás, és hogy ez szerintem mindig is így lesz, mert ezzel küszködöm, mióta az eszemet tudom. Másnap az apámmal többször is felhozták a dolgot, hogy szedjek altatót, meg hogy ezt nem lehet így, ésatöbbi. Annyira szerettem őket, ahogy aggódtak értem... Úgy éreztem, szinte érdemes bajba keveredni, ha ilyen aggódó figyelmességgel vesznek körül utána.
Nem hiszem, hogy valaha megváltoznak az éjszakáim: van néhány sötét dolog, ami a szívemet nyomja, de akkor sem aludtam jobban, amikor ezek még nem voltak. Azt hiszem, el kell fogadnom, hogy vívódó típus vagyok. Éjjelente démonoká válva rohannak meg a színek, amelyek nappal olyan szépek tudnak lenni, és hetente kétszer-háromszor le kell győznöm őket, ha élni akarok. Ez van. Lehetne rosszabb is. De azért jó, hogyha aggódnak az emberért.
Vasárnap aztán visszautaztunk Pestre, és hétfő délután édesen elaludtam az iroda csendjében. Amikor felébredtem, valami csoda vett körül: egy szürke, egyszerű, téli délután színei és hangjai. A számítógép zümmögése, léptek a folyosón, egy-egy autó zaja odakint, a téren. Szemben éppen befejezték egy középület karácsonyi feldíszítését, és a köpcös, overallos-kapucnis figura egy falra kapaszkodva fényképezte le a művét, lelkesen, mint egy kisfiú. Az üres papírpohár kellemes kávéillata az asztalon. A könyvek mindentudó békéje a polcokon. A monitor fénye. Súlyosan álltak körülöttem az elmúlt hónapok, és talán annál sokkal több is. De most valahogy akkor is minden rendben volt.
Hát ilyesmik történtek velem télen. És egyesek, ha megkérdem, mizújság, azt mondják: semmi. Mások nem ülnek érzelmi hullámvasúton egész héten? De akkor minek élnek? Vagy nem akarnak terhelni vele? De pedig engem érdekelne.
