Van egy jövő, amit - egyelőre - elvesztettünk. A gyerekeink biztosan döbbenten bámulnának rá. Pedig a mi gyerekkorunk még ilyen volt: azt hittük, az ember és a technika mindent legyőz. A nyolcvanas évek lendületével, a hetvenes évek lazaságával, a hatvanas évek stílusával. Áramvonalas sportsiklókkal megyünk piknikezni délután a Balatonra, Kaliforniába vagy a Vénuszra.
Tessék nézni a kis aranybarna sávot a fehér sportkocsi farkán. Láttak mostanában bármi ennyire elegánsat?
Amerikai mennyország, japánosan szelidített park, őrjítő harmónia... És a következő:
Vidámparki dodzsemezés, neonkirályság, tökéletes rend. Mindenkinek álomautója van.
Úgy 7 éves korom körül halálbiztos voltam benne, hogy ez vár ránk. Gombnyomásra jön az asztalból a 10 fogásos finom ebéd, az érettségizők űrnaszádot kapnak ajándékba, 600-zal repesztünk esténként a buliba. És mindenközben valahogy a természet is visszanyeri érintetlenségét.
Most is halálbiztos vagyok benne. Lehet, hogy addig még szétkúrunk 2-3 bolygót, de végül valami ilyesmi jön, egy végtelen, nagy űrbuli.
Készüljetek fel.
