Őrjöngő Farkas hajónaplója

Ma bementem a szexuális fantáziáimba vezető ajtón, ahol évtizedeken át megbízhatóan várakoztak a tengerparton fátylakban szaladó nők, kandalló mellett lustán heverő telt szőkeségek, swingzenére egyik szemöldöküket felhúzó, intelligens vadmacskák és egyebek. Erre mit találok: vaskos jogi köteteket, kihasznált, zokogó, harmadik világbeli árvákat, lesújtó statisztikákkal teli monitorokat, és vádló tekintetű, 30-as családanyákat. Kész, vége, az ezredes odalent sosem fog többé tisztelegni, és ez a bezzeganyák lelkén szárad…

Most, hogy rengeteg időm lett, miről is írjak?

Régesrég sejtem, hogy csodaváró ember vagyok a cinikus geci álcája mögött. Zsörtölődöm és morgolódom és sértéseket osztogatok, és úgy teszek, mint akinek nincsenek illúziói – de közben alig várom, hogy egyszer valaki megfogja a kezem, és a csillagokra mutasson.

Egy nap alatt most két különös dolog is történt velem.   

Az éjszaka sötét volt nagyon – ráébredtem, hogy fontos lett számomra, amit egy anyás-gyerekes blogon összehordok, és amit mások arra mondanak. A vég kezdete ez, kérem. Átutazó, elegáns idegen akartam lenni, részrehajlás és harag nélkül - erre meglett fejjel azon kapom magam, hogy feltűrt ingujjal birkózom a sárban. És az éjszaka közepén, amikor erre ráébredtem, akkor elhatároztam, hogy miért is ne, és élvezettel, hübelebalázs módjára, sötét indulattal elkövettem a legnagyobb hibát: tényleg leírtam, amit gondolok, a szívem vérével, leszállva az ellenfél szintjére, undorítóan, mocskosan… Boldogan.

És reggel nem volt ott, amit mondtam. Vagy a nálam sokkal okosabb bezzeganyás szerkesztők, vagy az istenek bírálták felül a gyerekes farkaskodást. Az egyik felem szomorú volt, a másik örült. Talán valóban nem érett meg még a helyzet arra, hogy ösztönből belefröcsögjek az önjelölt őrök arcába, akik oly régóta oly szigorúan vigyázzák, az anyák beszélgetéseinek kis patakocskáit.

Szép lett volna. De úgysem lett volna értelme.

Ehelyett csak a megfésültebb (igen, nem tévedés!) mondandóm került a beszélgetésbe, ami bizony nagyon kevés és vérszegény ahhoz képest, amit gondolok. Sokaknál azonban ez is kiverte a biztosítékot.

Hát igen, finom antennáimmal megorrontottam, hogy nem mindenkinek tartozom a kedvencei közé.

Kegyetlenek a női fórumok. Meggyőződésem, hogy sokan olvassák a Bezzeganyát olyanok, akik már mondtak itt véleményt, egyszer régen, de aztán a hangadók beletaposták őket a földbe. Ma már csak olvasnak, és nem írnak. Nem akarnak idegeskedni, dühöngeni, gyomorideggel megnyitni a blogot. Néztem régebbi írásokat, hozzászólásokat, és látom, hogy néha-néha azért felemeli a zászlót egy-egy harcos - bár utána többnyire rárohannak négyen-öten, és a földre teperik, pofán rúgják, aztán „hogy ez milyen sértődős” felkiáltások közepette távoznak. „Bullying” a javából. Hát akik csak olvasnak ott és hallgattok, akik már nem akartnak minden kiszámítatlan mondatért bűnhődni – főleg azoknak írok oda, hogy olvassanak csak tovább, éps mosolyogjanak.

A másik különös dolog, ami történt ma velem, hogy kaptam két levelet. Az egyik egy ismeretlentől jött, nagy gonddal, finoman megírt levél, egy bölcs levél, arról, hogy aki meg akarja győzni valamiről egy másik ország lakóit, az ne kartáccsal lődözzön bele a kikötőben hullámzó tömegbe, hanem legénységének higgadt viselkedésével és makulátlanul tisztára sikált fedélzettel jelezze finoman, hogy mit tart értéknek. Megfontolom, amit olvastam, és elteszem az üzenetet. Sokat jelentett. Köszönöm, megtisztelő volt.

A másik levél is érdekes volt, a Márki zsneiális műve, ezt hadd osszam meg a nagyérdeművel:

„Tisztelt Őrjöngő Farkas Polgár- és Néptárs!
Lakossági bejelentések és blogfigyelőink jelentése alapján hatóságunk kivizsgálta a Bezzeganya  közhasznú és társadalomépítő blogon elkövetett irodalmi ámokfutását és ennek során minden szempontot alaposan kielemző és a Magyar Nép Alaptörvényével, Isten akaratával, Gábriel arkangyal Lángpallosával, továbbá Schmitt Pál  Köztársasági Elnök Úr a magyar anyanyelv szebbé tételéért és a helyesírés megreformálásért  vívott küzdelmével a legteljesebb mértékig összhangban levő ítéletet hoztuk, amely a következőképpen szól:
Őrjöngő Farkas Polgár- és Néptársat bűnösnek találtuk az alábbi vádpontokban:
10 rendbeni pinagyározás
 4 rendbeni bazmegolás
 2 rendbeni faszgyározás
 1 rendbeni repedt herézés
 1 rendbeni fostalicskázás
 1 rendbeni véres faszozás
 1 rendbeni buzikáimozás
 1 rendbeni kurvaanyázás
 1 rendbeni kurvázás
 1 rendbeni faszozás
 1 rendbeni pinázás
 1 rendbeni seggelés
 1 rendbeni geciség
vétségében folytatólagosan és előre megfontolt szándékkal  elkövetett, az olvasóközönség lelki és testi egészségét - különös tekintettel a harmatos lelkületű kismamák vagy jövendő kismamák, anyák, valamint a magzati életet - veszélyeztető, felelőtlen és néptársai jóízlését minden téren figyelmen kívül hagyó magatartását, amit tovább súlyosbít a körülmény, hogy vádlott maga is két kiskorú gyermek édesapja, ezáltal a Btk. a kiskorúak megrontásáról rendelkező 14. tv. 5a, alpontjának 134. paragrafusa értelmében súlyos és jóvátehetetlen, továbbá megbocsáthatatlan bűnt követett el. Ezért, az alábbi
ÍTÉLETET
hozzuk:
Őrjöngő Farkas Polgár- és Néptársat 2012. január 30-án a Kossuth téren nyilvános kasztráció során megfosztjuk attól a szervétől, melyet gyermeknemzésre szokott volt használni, hogy ezáltal is elejét vegyük annak a hímsoviniszta magatartásnak, amely terjedni látszik társadalmukban és így szolgáljon intő például magukról megfeledkező blogtársainknak.
Mellékbüntetésként, bűnös nemi és nyelvi gerjedelmeit megfékezendő, hathavi elzárásra ítéljük a Boldogságos Avilai Szent Teréz Csodálatos Lény a Nő és Kismama munka- és terápiástáborba, ahol képzett pszichológusok, lelkészek, prédikátorok és csodatevő apácák segítenek a súlyos lelki zavarokban szenvedők ápolásában.
Az ítélet jogerős, fellebezésnek helye nincs.
Kelt: 2012. január 9. Szent Eulália napja, Legfelsőbb Ízlésbíróság, Budapest, Magyarország
Dr. Özv. Négytengerffy Rózsafüzérkés Ondné, született Tarsolylemezes Sarolt Csenge Teréz Mária
Legfőbb Ízlésbíró, a PINA (Programme Against Irresponsible Notions Association) rózsakeresztes védanyja”

- Szamuráj úr, élvezi, hogy mindent, akár az életét is hajlandó lenne feláldozni hűbéruráért?

- Nem tudom értelmezni a kérdést, riporter-szan. A szamuráj dolga, hogy eltökélten fogadja a halált.

- Dobó úr, élvezte, hogy heteken át visszaverte Egernél a hatalmas török sereget?

- Hát nézze, amikor nem a lőszerraktárban okádtam az idegességtől és a felelősségtől, akkor néha élveztem.

Régen, amikor még a 80-ason hazafelé utazó, nyikhaj egyetemista gyerek voltam, a tömött troli sokszor elakadt a délutáni csúcsforgalomban, és ahogy percekig rostokoltunk, én meg megpróbáltam regényekről, utazásokról és nőkről ábrándozni, gyakorta kizökkentett az egyik-másik sarokból felhangzó állhatatos, szűnni nem akaró gyereksírás. Az első 10 másodpercben mindig arra gondoltam: szegényke. Utána pedig: nemigaz, bazmeg, csináljanak már vele valamit! És néha: úristen, én ezt soha-soha nem leszek képes elviselni.

Valamikor 2006-ban történt, hogy pocsék hosszú kávé mellett ültünk valahol egy kedves barátommal. Az illetőnek van egy nagy hiányossága, nevezetesen hogy teljesen normális, holott író lévén illene kiszámíthatatlan, idegrángásos különcnek lennie, vagy legalább egy ijesztő színű kendőt a nyakára kötnie. De ő nem. Ugyanakkor vesébe látóan okos a srác, ezért is ütődtem meg, amikor egyszer csak azt mondja:

-          Hát fura, hogy ilyen apa lettél, egész mást vártam. Azt gondoltam, te olyan vagy, akit majd tökre zavar a gyereke, hogy nem dévédézhet meg számítógépezhet nyugodtan.

-          Micsoda, hova gondolsz, miket képzelsz már rólam, ez azér’ kicsit durva volt, öreg – vágtam rá reflexből, miközben gonoszul körbesandítottam a szemöldököm alatt. Azta, ez közel volt, basszus, majdnem lebuktam. 

Egy másik alkalommal a Körúton gyalogoltunk egy haverral, akit borzasztóan bírok, tiszta lelkű, kiváló ember, de azért fenntart néhány apró jellemhibát, hogy az ember ne érezze magát szarul a társaságában.

-          Mindig csodálkoztam, hogy mennyire elhanyagolod az irodában a munkádat – vigyorgott maga elé.

-          Hát, ööö, igazából, tehát – mondtam erre én tanácstalanul.

-          De mióta megszületett a gyerekünk, már értem. Már mindent értek.

-          Komolyan? – kérdeztem, reménykedve, hogy majd megoldja a kérdést helyettem.

-          Igen, hisz mit számít a hülye hétköznapi élet, mikor utána rohanhatsz haza a családhoz; a gyerekek mosolya mindennél többet ér.

-          Ja, ja, valahogy úgy – nyögtem bambán, a szembesiető vörös hajú, ringó csípőjű, 19 körüli lányt bámulva.

Szóval több ilyen eset is volt, és lassan kezdett derengeni, hogy számos ismerősöm rendes embernek és normális apának tart. Emiatt kissé bűntudatosan töprengeni kezdtem azon, hogy ebből mennyi az igazság. A bűntudat egyik erősségem, remek nevelést kaptam. Szóval, lenéztem a lelkem egyik zugában tátongó sötétségbe, és láttam dolgokat. Eszembe jutott: az első hónapokban képtelen voltam megszokni, hogy számos éjszakai felkelés (a kadétot eleinte még majd’ minden szopás után 20 percet böfiztettem, rendszeresen nekigyalogolva a konvektornak és a könyvespolc sarkának) után még képes, és korán fel is ébred a fiatalúr. És bizony ilyenkor párszor nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket kiabáltam egy kisbabára. Nem tudom, Molly miért nem küldött el ilyenkor a kurva anyámba – talán hitt benne, hogy idővel megváltozom, vagy ami valószínűbb, túl fáradt volt hozzá. Aranyos apuka voltam sokszor, a könnyekig meghatva bájos ivadékainktól, de néha kiégett a biztosíték, és undorító dolgokat tudtam mondani. Szégyenkezem emiatt. Önmagában azt, hogy az ember egyik fele egy goromba fráter, egy agresszív, sötétlelkű genyó, nem tartom hátránynak vagy elítélendőnek. A japánoknak lehet igazuk, akik nem annyira jóban és rosszban, hanem az ember szelíd és vad oldalában gondolkodnak, és a helyes élet titka az, hogy melyik énünket mikor vesszük elő. Elnézést kérek a japánoktól, ha ők nem egészen erre gondoltak, de valaki ezt állította abban a rövid netes bulvárcikkben, amiből kábé 3 éve elolvastam úgy 4 sort. Szóval imádtam a kölköket mindig is, persze, de egyértelműen van egy sötét oldalam, ami nem mindig a megfelelő időpontban szabadul el.

Emlékszem arra is, hogy amikor a kis hajósinas megszületett, és Molly a kórházban volt, a kadéttal együtt nagyon örültünk a jövevénynek, de pár nappal a szülés után mindketten olyan bevetés utáni depresszióba estünk, főleg én, hogy szent anyám, aki Pestre jött segíteni, ismét azzal a tudattal utazhatott haza, hogy na, a fiam megőrült, és a saját fiát is magával rántja a dührohamos idegbaj setét mélyére.

Na és mondjuk el azt is, hogy régebben sokszor leszidtam a kadétot, és – különösen nyilvános helyeken, ezt utólag észrevettem – nem egyszer meg is pofoztam. Mi a faszért műveltem ezt, töprengtem később? Hogy ne oldjam meg a helyzetet, viszont önmagamtól is undorodjak? Aztán lassan megleltem a választ: én elképzeltem magamat-magunkat valamilyennek a világ színpadán, és ebbe egy hisztis gyerek nem fért bele. Égés volt a kissrác, az én drága kis kadétom. Szívesen voltam apa, de a nyilvánosság előtt ezt néha jogfosztott, szégyellnivaló állapotnak tartottam. Ráadásul, ha néha fojtogatott valami, az sokszor a gyerekek irányában jött ki belőlem.

Hogy az évek során megtanultam-e Őrjöngő Farkast kordában tartani? Nyilván ismét sarkítok, hisz ő se sokkal több egy depis, pápaszemes, mocskos szájú pacáknál. Nos, valamiféle fejlődést elkönyvelhetünk, Őrji ritkábban és szelídebben jön elő a gyerekek jelenlétében – ez sokszor nagy önuralmamba kerül, rengetegszer el kell mondanom magamnak, hogy „ne legyél már mocskos féreg, bazmeg”, viszont az is igaz, hogy nyugodtabb, boldogabb lettem, sokszor nem is kell erőltetnem, és percekig-órákig lényegében szeretek embereket. Kérem, ne mondják el senkinek.

Sokat lehetek a gyerekek közelében, sokkal többet, mint ha mondjuk kilenctől ötig ülnék a multiban. Ez tökjó. Lehet, hogy néha vasárnap este tízkor gályázom, viszont máskor meg mondjuk szerda délelőtt 11-kor elsétálok Mollyval meg a gyerekekkel a boltba, nézzük az őszi lombokat, és elégedett vagyok. Ő persze ki-kijelenti, hogy az ottlét nem feltétlenül jelent együttlétet, hisz sokat ülök a gép előtt. Jó, persze, sok a munka, na meg azért a gyermekek csodálatosak, de nyilván egy Battlefield 3 előzetes sokkal izgalmasabb, kérem.

Sokszor zavarnak a saját gyerekeim, de minden órában rengeteg olyan perc van, amikor megveszek értük, és csodalényeknek tartom őket. És persze már nem tudom elképzelni nélkülük az életet. Elvben jó lenne bizonyos alkalmakkor moziba menni, bulizni, tévé előtt heverni vagy mindent leszarni, de a gyakorlatban kb 1 (na jó, 2) nap után már nem találnám értelmét a létezésnek. 

Nem voltam elég érett, amikor belekezdtem. Nem tudom, hogy van-e, aki egyből az. Igyekeztem jól csinálni, de fertelmesen sokszor elbasztam. (Jóllehet annál sokkal kevesebbszer, mint azt a szélesebb családom elképzelte, de otthon, mint szinte mindenkinek, nekem is van egy nem túl hízelgő skatulyám.) Ma is elbaszom néha, de már jobb vagyok. Sokkal jobb vagyok. És nem az a lényeg, hogy élvezem-e. Rohadtul nem az a lényeg. Ez a feladatom, és kész. Vagyok olyan szerencsés, hogy ez a feladatom. És egyébként élvezem.

De nagyon ám.

És néha, amikor felsír egy baba a tömött buszon, és látom, hogy valami világfájdalmas, magát bölcsnek képzelő huszonéves grimaszt vág, azt gondolom: baszódj meg, te kis véglény.

Ritkán jutok el mostanság moziba, és Mollyval még ritkábban. Szüleim áldásos közbelépésének hála azonban ez is elkövetkezett 1-2 év után.

Hozzá kell tennem: nagyon szar film kellene ahhoz, hogy a dolog ne legyen számomra nagy kaland. Este kocsiba ülünk, és háborítatlanul elgurulunk a moziba, beszélgetünk, olyan zenét hallgatunk, ami jólesik, és nem sír senki, és Gryllus Vilmos sem teszi tiszteletét. Eltűnik a tévérebambulok-holistartottam-megszidomagyareket-kontaktlencsecucc-fekvés-mégjátsszunkegykicsit-tévérebambulok-nemszabadmárkolbászoskenyeretennemilyenkésőn-holistartottam-sírazegyikgyerek-fogmosás-stb esti mocsár. Csak mi ketten és az este. Megfésülködve, rendezetten, feltankolva.

Nagy rejtély a Drive. Régen vágyom egy filmre, ahol ismét érdekes, hogy egy ember autót vezet, 43 jeleneten keresztül. És megkaptam, néhány csavarral. Felturbózott 80-as évek, vezetőfülke-nézet, dübörgő, fülbemászó szintetizátorzene, rózsaszín stáblista. Miami Vice? Olyasmi, de felületesség nélkül, mérhetetlen súllyal, mintha egy betépett filozófus álmodta volna 1988-ban. Én ekkor már meg voltam véve, nem kellett nekem cselekmény. De akkor ráadásul jön egy főhős, akinek érzékeny-nyílt arca a régi némafilmek szereplőit idézi, aki úgy viselkedik, mint Steve McQueen, de közben kb 45 kiló (avagy 3 méter magas – ezt nem tudtam eldönteni), és úgy mozog, mint egy lány.

Nem volt szimpatikus ebben a filmben senki. A főhős kicsit angyali volt, kicsit autistán jó, kicsit robotszerűen agresszív – érdekes, de nem szimpatikus. A lány szintén egyszerű volt, erős és ártatlan, nagyon kedves, de nem nekem való.

Nem, nekem igazából csak az autózások tetszettek az éjszakai utcákon, és az egész műremek hihetetlen súlya, amit olyan ritkán érez az ember máskor.

De vajon mennyi volt ebből a súlyból a film sajátja, és mennyi fakad abból a szirupszerűen tömény autós retróból, hogy néha nyolcadikosnak éreztem magam a C64-em előtt álmodozva, néha meg szinte éreztem a füllesztő Los Angeles-i éjszaka ízét-szagát-hangjait, a V8-as jellegzetesen maszkulin hörömpölését? Azt hiszem, az amerikaiak szerelmesek a leegyszerűsített történetekbe, a minimalizmus náluk olyan ritka, hogy tömény művészetnek tartják egyből. Véleményem szerint a Drive egy művészfilm, igazából az, ahogy például az Édes vízi élet is, nem pedig mű-művészfilm, aminek nagy szakértői a magyarok (nézhetetlen, izzadságszagú szarságokat készítünk ügyetlen kivitelben) vagy a franciák és spanyolok (akik nem tudnak szabadulni a szerelmes vagyok, buzi vagyok, rákos vagyok háromszögből).

Vanishing Point – Bullitt – stb.: nehéz nem észrevenni, hogy honnan táplálkozik ez a hangulat. A régi szikárabb amerikai filmekből, amelyek arról szóltak, hogy egy hős bemegy a boltba, gyalogol az utcán, vezet az országúton, hallgat, és közben vihar van a szívében. Ezekben a filmekben mindig van valami elegáns, cseppet sem értelmetlen üresség, a lélek napszítta sivataga, ahová a főhős valami kavargó, harcokkal teli múltat maga mögött hagyva érkezett. Már nemigen beszél, ilyen kispolgári ostobaságokra többé nincs szüksége. Csendes, szinte alázatos, és céltudatos. Általában nem nagyon bonyolult ember, de helyén van a szíve, becsületes és erős. Megoldja a problémát, aztán megy tovább, nevetséges volna, ha a film végére családot alapítana. Legfeljebb a halál lehet a jutalma, vagy az, hogy nyugodt lélekkel indulhat tovább. Talán – vagy nyilvánvalóan – a westernből jön mindez.

Szóval bírom a filmet. De hogy tényleg értékes-e, vagy csak ravasz… Azt nem tudom eldönteni. Talán csak ravaszul beinjekcióz a rendező néhány liter elfeledettnek hitt popkultúra-emléket a generációm kiskorából, és ezzel fogja meg őket.

Vénséges vén sztori: régi nóta, keserédes és különös, amikor rájössz, hogy meg tudsz változni, és megérted, hogy hibáztál.

Tale as old as time
Tune as old as song
Bittersweet and strange
Finding you can change
Learning you were wrong

A mozi. Ha a kilencvenes évek közepén találkoztunk néhányan a Blaha környékén – délelőtt, délután vagy este a Chicago Sörgyárban, a Bajor Sarokban, a kínaiban, a szocreál kisvendéglőben, a Burger Kingben, a Dunkin’ Donutsban vagy az éjjel-nappali büfében –, akkor mindig mozi következett a dumálás után. Emlékszem a Horizontban a Heves jegesre (még gimis osztálytársakkal néztük, szar volt), a Hookra (a húgaimmal láttam, meghatódva kerestem a troliból kibámulva Pán Pétert az égen utána), Az arc nélküli emberre (volt akkoriban egy nagy szerelmem, de egy másik lánnyal láttam, letaglózott mindkettőnket, aztán csak álltunk a peronon a metróban, átöleltük egymást egy pillanatra, zavartan és szenvedélyesen, és nem folytattuk, pedig kellett volna), A rettenthetetlenre (a Szőkével láttuk, neki nagyon tetszett, nekem túl sötét és vad volt, kijöttünk a moziból, esős őszi alkonyat volt, és arra gondoltam, úristen, egy hete nem mentem be az egyetemre, nem csinálok semmi értelmeset, szélhámos naplopóként fogok megdögleni). Szemben volt a Bástya, ahol egy csomó filmet láttam, de egy se jut eszembe. A Blahától pár méterre is volt egy kis mozi egy mellékutcában, a Csokonai. A körúton az Üllői felé a Corvinba mehettünk, ez volt talán a legjelentősebb hely, miután gyönyörűen átépítették – előtte egy hatalmas, nyomasztóan szürke hodály volt. Itt annyi filmet láttam, főleg az ezredforduló után, hogy meg sem próbálom felidézni. Volt egy időszak, évek, amikor ha nagyritkán haverokkal és/vagy Mollyval filmet akartunk nézni, gyakorlatilag csak ide jártunk. A másik irányban, az Oktogon felé volt a Vörös csillag, később Apolló, ahová kisgyerekkorom óta jártam, a nagymamámmal (A kicsi kocsi újra száguld; majdnem kiküldtek, úgy köhögött a nevetéstől a mamám), a nagybátyámmal (a haverjaival ment, és vele tarthattam A pogány madonnára, öregek és tapasztaltak voltak, legalább 28 évesek, legendás hősöknek tűntek a szememben), aztán később haverokkal mindenféle filmre. Közel volt még az Örökmozgó, oda egy egyetemi szeminárium keretében jártam szovjet propagandafilmeket nézni. Az utca másik oldalán ott volt a Művész meg a Hunnia, aztán a Nyugatihoz közeledve a Metró (A tábornok lánya volt talán az utolsó film, amit itt láttam, tetszett, bár könyvben még jobb volt), meg a csillogó Kossuth (amiről, bár számtalan boldog órát végigültem ott, Az emlékmás, a Casino és A Függetlenség napja ugrik be). A Kossuth moziból, a Casino után jöttem ki valamikor 1995-ben, Miklós társaságában azzal a kellemetlen érzéssel, hogy milyen sokféle megalázó halálnem van a világon, és hogy úristen, hogy kérhettek 400Ft-ot egy jegyért a szokásos kb 180 helyett? A Blahától a Keleti felé a kis Európa moziba botlott az ember. (Pár nagyfiút láttam ott kisiskolásként, legalább 11 évesek voltak már, akik, miután kijöttünk Az Olsen banda boldogulról, fogták magukat, és visszamentek megnézni még egyszer. A királyok. És a Forrest Gump, Edittel, akkoriban, 20 évesen, micsoda komoly, megállapodott, felnőtt párnak hittük magunkat!) A Blahától az Astoria felé haladva a már felújítása előtt is gyönyörű  Uránia (Drakula, Szenvedélyek viharában, Aranyszem, Csillagközi invázió, Időzsaru, Zatoicsi). Ha a Corvin volt mindennapjaink fő mozija, az élethez szükséges talmi pesti csillogás, akkor az Uránia volt az ünnep, a szolid minőség. A Drakula után buszra szálltam az éjszakában, kopott, hosszú kabátban, elmélázva, és egy bakfis, aki szintén a filmről jött ki, a kezemhez ért, felvisított, „Milyen hideg a keze!”, aztán percekig vihorászott a barátnőjével, én meg egykedvűen elnéztem mellettük. Mit számítottak? Hisz vámpír voltam. A csillagközi invázió nagy részét mindjárt kétszer is láthattam, mert bombariadó miatt kiküldtek minket, aztán újrakezdték. Az Aranyszem után is buszhoz futottunk a Blahán a nagyobbik húgommal meg egy barátnőjével, és tudtuk, hogy ez egy akció, és most benne vagyunk a filmben. A Szenvedélyek viharában tökéletesen kifejezte akkori életérzésemet, többször is megnéztem, és mindig valami újat találtam ebben a mélabús és eltúlzottan melodramatikus történetben, ami olyan volt, mintha a Távol Afrikátólt túszul ejtették, begyógyszerezték és kilökték volna egy bokszmeccsre az amerikaiak. Odébb, a Duna felé ott volt a Puskin, ami elegáns belvárosi moziból az évek során kisebb, félreeső filmszínházzá vált, híresen rossz hanggal, viszont a kávézója egyre kellemesebb és felkapottabb lett. Hugh Grant-filmek, Clint Eastwood-filmek, Harrison Ford-filmek, ja, és az Angyalok városa például. Én voltam az az ember, akit 1996 tavaszán kizavart a videotékás néni a Puskin mozi emeletéről, mert botrányosan csókolóztam egy vörös hajú lánnyal? Lehetetlen.

Na és a zuglói mozik, az Éva (Egy zseni, két haver, egy balek – családi szórakozási kísérlet egy béna westernvígjátékkal) és a Sport (Robin Hood Kevin Costnerrel – az apámmal néztük, a Tökéletes katona Van Damme-mal – Miklóssal néztük, Szemtől szemben de Niróval, Al Pacinóval – Edittel láttuk, a Tűzparancs Kurt Russell-lel és pár perc erejéig Steven Seagallal – az utolsó nyári vizsgám előtt, kánikulában és tömegben).

Akadtak, ritkán, mozis kirándulások Budára is. A Bem és a Mátra gyakori látogatója voltak kiskoromban Zita mamával, aztán sihederként a Bartók (Jurassic Park, utána pedig egy kisebb buli és életem talán első cigije a Schönherz Klubban) meg az Átrium (Wyatt Earp, A part) szerepelt párszor az esti programban.

A Bástya, a Bartók, az Átrium, a  Metro, a Broadway, az Apolló, a Horizont, a Kossuth, az Éva, a Sport, a Kőbánya (Waterworld Győzővel és Vikivel, Az összeesküvés-elmélet családilag) azóta eltűntek. Persze van helyettük Sugár, MOM, Aréna, Westend, Duna-Plaza, Allee, Lurdy, Campona, Pólus Center. Nem érdemes sajnálkozni, az idők változnak.     

Ki volt a kedvenc színészem fiatal koromban? Mikor éltem együtt a leginkább a filmekkel? Tényleg sokkal több jó filmet csináltak 10-15 évvel ezelőtt, vagy csak az én ingerküszöböm emelkedett meg, csak én fásultam el kissé? Melyik színészről tudok a legtöbbet?

 A legendás alakok, a színészek, azaz nem is: a sztárok nekem Kevin Costner, Mel Gibson, Stallone, Schwarzenegger, Harrison Ford. Egyértelműen az 1985-1995 közti időszak szülötte vagyok szellemileg, a legdurvább sztár-ipar termékeit ettem vacsorára a különféle pesti mozikban. Na és Bruce Willis, persze. Sőt, Bill Murray.

Aztán eszembe jut, hogy vannak későbbiek is, akiket bírok: Robert Downey Jr., Brad Pitt, Jean Reno, Russel Crowe meg George Clooney, Hugh Grant, és meglepetésemre Leonardo DiCaprio. És még későbbiek: Clive Owen, Jude Law, Jack Black, Ben Stiller, Owen Wilson. Még Vince Vaughn is. Megnéznék miattuk egy filmet, ami nagy szó. Egyet-egyet Tom Cruise miatt is, de őt nézve mindig egy kicsit kényelmetlenül érzem magam. Valami nem stimmel vele, valószínűleg eszelős..

És vannak a régiek: Belmondo, Robert Redford, Steve McQueen, Charles Bronson, Alain Delon, Tony Curtis, Paul Newman, Al Pacino, Telly Savalas, Robert de Niro, Sean Connery, Henry Fonda, Roger Moore. Bud Spencer és Terence Hill – na de ők más kategória, egyszerűen külön világ. 

John Wayne, Jean Marais, Burt Reynolds, Daniel Auteuil (akinek annyira nem ismert a neve, de mindenki látta már vagy 8 francia filmben), Chevy Chase, Dan Aykroyd, Christopher Lambert, Kurt Russell, Vincent Cassel, Charlie Sheen, Depardieu, Nick Nolte, John Travolta, Sean Bean, Pierre Richard, Dustin Hoffmann, Tom Hanks, Nicholas Cage, Denzel Washington, Michael Douglas, Colin Firth: ők is kicsalnak belőlem egy mosolyt, de ők sose álltak olyan hű de közel a szívemhez. A Bondot alakító színészeket rendkívüli módon megkedveltem egytől egyig, és soha nem is tudtam másnak látni őket más szerepekben sem.

Ami a mindennapi kenyér volt filmek terén, az az 1985-95 közti időszak. Amiben szívesen beleásnám magam, az a 65-75 közti évek fura amerikai filmjei: Diploma előtt, Butch Cassidy és a Sundance Kölyök, Vanishing Point, Szelíd motorosok, A Keselyű  három napja, Bullitt, Midnight Cowboy, és hasonlók: újító szellemű mozik, amik mondani akartak valamit, vagy legalább valami megszokott dolgot másfelől megvilágítani. Ugyanezt a Transformersről nem merném például állítani.

Schwarzeneggernek 19 filmjét láttam, Stallonének szintén. Mel Gibsonnak is. Őrület. Harrison Fordnak  24 filmjét láttam, holott mindig azt gondoltam, hogy nagyon kevés filmben szerepel, és ritkán szerencséltet a jelenlétével. De Kevin Costner volt valamiért az igazi favorit. A maga csendes, visszafogott játékával teljesen megnyert magának. Mennyivel jobban és izgalmasabban tudott például jóindulatú átlagembert játszani, mint a hasonlóan becsületes szerepekre kárhoztatott Ford – ég és föld. Mégsem tudott soha feleolyan ikonná sem válni. Rejtély. 18 filmjét láttam Costnernek. A jövő hírnöke nem volt jó film, mégis többször megnéztük, dicsértük, elemezgettük, idéztünk belőle. Kötelességünknek éreztük, meg kellett védenünk Costnert. Harrison Fordot, Schwarzeneggert, Stallonét, Mel Gibsont, Richard Gere-t, Bruce Willist alapvetően rossz színésznek tartom (talán Gibson a legeslegrosszabb ripacs köztük), de mindig szerettünk a társaságukban tölteni egy-egy estét a barátaimmal. Brad Pitt kiváló színész, fantasztikusan jó filmekben láttam (szarokban is persze), de valami mindig idegesített benne. Di Caprio is klasszisokkal jobb szerintem, mint ifjúkorom bármelyik nagy hollywoodi ikonja, de a filmek közül, amikben játszott, valahogy egy sem volt olyan, hogy részemmé vált volna, és sokszor meg akartam volna nézni. A nagy meglepetés az volt számomra mostanában utánanézve, hogy Bruce Willisnek mintegy 28 filmjét láttam (ebből legalább 4-5-öt félbehagytam, mert nem tudtak érdekelni, és nem is tudom a pontos számot, mert annyi filmje van, hogy lusta voltam újraszámolni, és egyszer-kétszer mintha elvétettem volna), nem számítva a különféle Jóbarátok, valamint A simlis és a szende részeket. Ehhez képest a kedvenceim listáján töprengve először eszembe sem jutott a neve. A másik, aki csak utólag jut eszembe, Clint Eastwood, neki 18 filmjét néztem meg, bár ebből  2-3-at csak részletekben, mert például A törvényen kívüli Josey Walest ma már nehéz ásítozás nélkül végignézni.

Stallone érdekes kakukktojás szerintem ebben a csapatban, ő mindig szeretett volna a skatulyáján kívül is érdekesnek és okosnak tűnni, nem egyszer adott meghökkentően elmés válaszokat, ha meginterjúvolták, és ő az egyetlen sztár, akit sokszor kimondottan sajnáltam. Emlékszem, amikor a nyolcvanas évek végén láttam egy képet az újságban: Rambo fest. Kigyúrtan, zavart komolysággal állt egy felismerhetetlen pacákkal összefröcskölt vászon mellett. Még talán homlokpánt is volt rajta. Akkor sajnáltam először.

Nőket nem is szeretek? De, egykor odavoltam Sandra Bullockért, az Aludj, csak én álmodomban pontosan azt a nőtípust személyesítette meg, amiről tizenévesen azt hittem, hogy az ideálom. Aztán később számos ilyen nővel találkoztam, mind csodálatos barát volt, de ma már gyengének látom őket egy kissé. Elbeszélgetnék velük egy mély filmről, de nem adnám nekik kölcsön a kocsimat. (Vagány szavak ezek egy rövidlátó magyar lúzertől, akinek van egy horpadt, 13 éves csotrogánya.) Nagyra tartom Michelle Pfeiffert, de nem az esetem. Jodie Foster icipicit túl fegyveracélszürke volt az ízlésemnek, de szerettem, ahogy a kemény nőt alakította oly sokszor. Sharon Stone okos is, jó színész is, bírom, de nem melegíti fel a szívem, és az életben félnék tőle. Julia Robertstől kiráz a hideg. A micsoda nőben bírtam, utána egy nemi jelleg nélküli steril babának láttam minden egyes filmjében. Nicole Kidman egy őrjítő, ideges tünemény, nem venném feleségül, de édes, mint a méz, imádtam, ahogy félt, és igyekezett összeszedni magát. Nemes vad lesz 80 évesen is. Cameron Diaz undorító, hisztis szúnyog, akkor már inkább Paris Hilton, ő olyan őszintén buta kurva, hogy az már egyfajta zen, egyfajta harmónia. Drew Barrymore ronda, és mindig ugyanazt a bohókásan kedves lányt játssza, miközben ordít róla, hogy a valóságban nem ilyen. Angelina Jolie: törékeny, fegyelmezett, nagyarcú hercegnő. Csakugyan van egy hangyányi veszélyes szexiség a nagy szemű, nagyszájú halálfejében. Volt már úgy tálalva, hogy komáltam, például a Girl Interrupted-ban, a Szeress, ha tudszban és az Eredendő bűnben, de általában ugyanolyan túl steril, bár valamivel belevalóbb nőket alakít, mint régebben Julia Roberts. Viszont például Marisa Tomei szexi.  Ashley Judd kicsit túl komoly, de izgalmas és vonzó. Valaha ezt gondoltam Kristin Scott Thomasról is, azóta teljesen kihűltem vele kapcsolatban, egy csontos, unalmas öreg nőnek tartom (nem úgy, mint Jeremy Clarkson, aki nálam is hosszabban istenítette, és még a szamarát is róla nevezte el). Andie MacDowellt egy szépségnek láttam valaha. Valószínűleg az is volt. De hogy belül van-e valami, az kétségesnek tűnik, és annyira meg nem izgalmas, hogy ez ne számítson. Julia Ormond egy-két évig szimpatikus volt, mint energiával teli, sebezhető, romantikus hősnő, de ma már örülök, hogy eltűnt a süllyesztőben, mivel nem volt túl tehetséges, viszont parasztasszony-arca volt. Elizabeth Shue is lenyűgözött kábé egy évig, a bűnrossz Angyalban meg a remek Las Vegas, végállomásban, aztán eltűnt, de szerintem ő se volt egy karizmatikus egyéniség. Jennifer Aniston ügyesen tette a dolgát a Jóbarátokban, hogy a későbbi évtizedekben a jellegtelenség csimborasszójaként senkiből se váltson ki semmilyen érzelmet, de mégis újabb és újabb romantikus komédiákban kapjon szerepet, akárcsak a még nála is fakóbb, viszont rémesen öregedő Sarah Jessica Parker. Renée Zellweger kellemesen komikus és érzékeny, de nem jut eszembe, hogy neme is van. Keira Knightley szexi a maga zsiráfszerű törékenységével. Hillary Swank egy kigyűrt ragadozó, hatalmas fogakkal, ezeken túl csupán egy igyekvő, átlagos amerikai nő. Eva Mendes nagyon vagány, Natalie Portman érdekes, a kevés érdekes egyike. Cate Blanchett egy csodálatos nő, mindegy, miben játszik. Scarlett Johansson is ígéretes, a maga szomorkás árnyalatú szépségével. Kate Beckinsale olyasmi, mint Nicole Kidman, csak erotikusabb és butább. Uma Thurman a tipikus nem szép, de vonzó nő. Kate Winslet okos, ő a bonyolult lelkek Scarlett Johanssonja. Gwyneth Paltrow nehezen értelmezhető, de kellemes, főleg a gyámoltalan szemei és szája miatt. Liv Tyler egy vödör barack, lényegtelen, hogy képes-e bármilyen agyi tevékenységre, nem ez a funkciója. Meg Ryan egy Mel Gibsonhoz mérhető harsány ripacs. Meryl Streep nagyon szimpatikus, Carrie-Ann Moss egy hangulatos nő. Satöbbi.   

A filmek fiatalon mást jelentettek, kérlelhetetlen világítótornyokként viszonyítási alapot képeztek az egész élethetz, örökre. A nyolcvanas évek elején a Csillagok háborúja és Indiana Jones-filmek, az E. T., a Kék Villám, a Vörös Zsaru és a Fekete eső hangulatai ökölcsapásként repültek az ember arcába, többé semmi sem volt ugyanaz, megtanultuk, milyen a tisztességes fényképezés, a megfelelő fegyverhang. Később a Távol Afrikától, Az Oroszország Ház, Az utolsó cserkész, a Tökéletes világ, Az arc nélküli ember, a Farkasokkal táncoló, a Havanna, a Terminator 2 mind vadul tépte-szaggatta, szétszedte és átrendezte a fogékony kamaszlelket. Akkor még utaztam. A Halálos fegyver 3-at Rómában, a Farkasokkal táncolót (először) Frankfurtban, az Első lovagot Plymouthban láttam.

Akkor még igyekeztem úgy mesélni, ahogy Meryl Streep, olyan kedélyes melankóliával hazudni, mint Sean Connery, olyan vagányan veszíteni, mint Bruce Willis, olyan egykedvű méltósággal élni, mint Kevin Costner, és úgy megízlelni mindent, mint Robert Redford. (Rosszakaróim szerint végig csupán nyafogtam, mint Woody Allen, és köpcös bohócként kacsáztam végig az éveken, mint Danny deVito.)

A mozi nélkül én nem egészen én lennék. De a mozi sem lett volna ilyen fontos, ha nincsenek ott velem a barátaim, és néha, sokkal ritkábban, a nők. Emlékszem, a vörös hajú lánnyal, akivel kizavartak a Puskinból, a Francia csókot néztük aznap. Előtte még boldogan játszadoztunk az emeleten. Aztán, mikor a film után kijöttünk, már szomorú voltam, és kicsit szégyelltem magam. Lelki társ, gondoltam, akit sose felejtek el? Hát, bébi, nem te vagy. És azt hiszem, ezt gondolta ő is. Magányosan bandukoltunk a Kossuth Lajos utcán, körülöttünk az 1996-os Budapest forgalmával, zajával és színeivel, és a város nevetett rajtam, amiért nem változom, és egy fiatal, mindenre kapható csajjal az oldalamon is a múltba révedve sajnálom magamat. Felnéztem a Puskin homlokzatára, és egy pillanatra látni véltem a sok-sok évvel korábbi feliratokat „Languszta reggelire” és „Hárman a slamasztikában”. Valamikor régesrég láttam ezeket a feliratokat, talán egy Ladából, miközben a nagypapám a Balaton felé hajtott egy szombat délelőttön. 1996… Milyen öreg vagyok már, gondoltam a mozi előtt gyalogolva az elfelejtett lánnyal, és milyen kár, gondoltam, hogy velem már nem fog történni semmi érdekes...

Egy másik blogban olvastam: 

"Egy csodás hónapig távol voltam. Találkoztam egy régi barátommal, akit 12 éve nem láttam. Mi ketten, egy harmadik sráccal, elhajóztunk Tahitiból Hawaiira. Kemény volt, csodálatos volt, más volt. Mindenütt csak tenger, ezer mérföldeken át. Csak egyetlen hajót láttunk a 2500 mérföldes utazás során. Úsztunk; húzattuk magunkat a vitorlás mögött a három mérföldnyi mély vízben. Teknősöket és cápákat láttunk, a horgászás őrületesen könnyű volt, bedobsz egy csalit, és kevesebb mint egy perc alatt fogsz egy tízkilós halat, újra és újra. Friss volt a szasimi, és mindenütt repülőhalakat láttunk. Micsoda idők voltak. És mindezt olyasvalaki mondja, aki sose hord rövidnadrágot, ritkán úszik, és semmi érzéke a trópusi élethez."  

Szegény ördög. Ilyen ingerszegény szürkeségben élnek milliók, és talán úgy halnak meg, hogy egyszer sem látták a Moszkva teret egy novemberi hétfő reggel... 

Lelkileg gyarapodva az indián műértő tanácsaitól, átdolgoztam a verset, hogy művészileg még állatkirályabb legyen.

Wolfgang Schiller von Heine:

Nicht alle Deutsche sind Soldaten

(1864)

Nicht alle Deutsche sind Soldaten - zu+Infinitiv, Söldner, geh weiter im Schnee!

wir haben Seele auch

Ihr must mich glauben, - zu+Infinitiv, Söldner, geh weiter im Schnee!

oder ich werde ihr alle vernichten

Und auf euere Leichen mit einem - zu+Infinitiv, Söldner, geh weiter im Schnee!

Panzerkampfwagen VI Tiger durchfahren!

Scheisse dass ihr immer so... - zu+Infinitiv, Söldner, geh weiter im Schnee!

so argerlich sein musste!

Macht nichts. Ihr werdet auf... zu+Infinitiv, Söldner, geh weiter im Schnee!

auf unsere Bayonetten sterben.

Weil wir Seelen haben, und das glaubt ihr nicht.

 
Zu+Infinitiv, Söldner, geh weiter im Schnee!

Dein Kampf für Europa ist kaputt. Kein Picknick mehr in Poland, Arschloch.
Zwiebelsalat.
Mit Zitrone.

Márait olvastam tegnap, és tudtam, hogy mára beszivárog majd a gondolataim és a szavaim közé, és nyomot hagy ezen a bejegyzésen. Olyan inspiráció ez csupán, mint amikor a gyorsétteremben dolgozó éhenkórász művészettörténész srácnak a főnöke egy kegyes pillanatában megengedi, hogy ő rendezze el a pult melletti kis vitrinbe kitett aktuális négy Happy Meal figurát, és az álmodozó lúzerben felötlik a Sixtusi kápolna mennyezetfreskója, és a műanyagjátékokat értelmetlen elszántsággal igyekszik hasonló kompozícióba illeszteni. Nem sok tehát, amit tehet. De ennyi is boldoggá teszi a szerény álmodozót. Hátha valaki észreveszi a modern szemétből kirakott jeleket az égből.

Hivatalos ügyeket kellett ma délelőtt intéznem, így kénytelen voltam beutazni a várost. Ma tavasz volt. Néha már melege volt az embernek sapkában. Madarak csicseregtek a külvárosi fákon, bentebb pedig nyüzsögtek az utcák a fiataloktól és turistáktól. Sokan ültek a kávéházak kerthelyiségeiben.

Vannak ilyen napok, amikor nem fáj semmim, amikor először ellenségesen, majd illetlenül, végül barátian mérem végig a serdülő egyetemista lányokat, akiknek lassan az apja lehetnék.  Amikor kicsit kiszárad a szemem az első tavaszi széltől, és a hajam épp annyira zilált csak, hamennyire kell, és amikor érzem, hogy néha még mindig fiatal vagyok, és valami derűs, enyhén gúnyos mosoly árnyéka pihen az arcomon egész nap, amikor úgy látom a várost, mintha minden csenevész fa, újságosstand, villamoskocsi és zebra megmosakodott volna, amikor pontosan emlékszem, mi történt itt és amott tíz meg tizenöt évvel ezelőtt, hogy akkor mit éreztem, és az miért volt jó. Amikor összeáll a kép. És az ilyen napokon minden sikerül.

Egy újonnan épült egyetemi épületben jártam, most először: vadul és kellemesen más volt, mint azok a változatos helyek, ahol a hosszúra nyúlt diákévek idején megfordultam. Minden letisztult, funkcionális és modern, mégsem hideg. A folyosó fordulójában használhatatlan bútorok, irattartók, fogasok harminc éve gyarapodó kupaca helyett olyan kávéautomata, ami instant kávét és főzött kávét is tud, mindkettőből sokfélét. Hülyén öltözött fiatal alig volt, holott az én időmben egyetemtől függetlenül csaknem mindenki hódolt valamelyik bűnös eltévelyedésnek a gyűrött kockás ing, a népies jelmezek, az össze nem illő, kétségbeesett hatást keltő ruhadarabok (fiúpélda: régi öltönynadrág, norvégmintás pulóverrel vagy koptatott farmer élére vasalt fehér inggel, rajta műszálas türkiz mellénnyel; lánypélda: sötétzöld harisnya, esetlen farmerszoknya, kinyúlt szürkésbarna garbó) vagy az erőteljes színű, hatalmas válltöméssel ellátott, felhajtott ujjú vászonzakó és társai közül. Hát ezek az egyetemisták már tök mások voltak, ha nekik volt valami szembetűnő bénaságuk, az a túlzásba vitt önbizalom és kúlság volt.

Nem szeretnék újra fiatal lenni, de jó visszanézni és mosolyogni. Illetve szeretnék: néha, néhány órára, egy-egy napra. Emlékszem, mennyi apróságon képes voltam aggodalmaskodni és szomorkodni, holott a valóságban alig kellett odafigyelni valamire: csak villamosozni kellett a többiekkel a körúton, és közben viccelődni, száznegyven forintért jobbnál jobb filmeket nézni a Bástya vagy a Kossuth moziban, utána bizonytalanul, fagyoskodva kószálni öten-hatan a belváros szűk utcáin, hogy végül rosszkedvűen betérjünk egy teletömött szórakozóhelyre, aztán lassan felengedni, inni egy koktélt, elszívni egy sárga Gauloises-t, táncolni, majd a rosszullétet valamelyik jóbarát belvárosi lakásán átvészelni, hosszú beszélgetések és röhögések közepette. Aztán kora délelőtt üresen és gondtalanul ébredni, félórán át bambán nézni a kezemre eső napfényben egy szobanövény levelének árnyékát, végül pedig fahájas teát inni, és frissen, elégedetten kilépni a napsütötte utcára.

Persze volt ott más is, akadt magány, bizonytalanság, didergés és sötétség bőven, de csak egy éles szike kell, hogy kivágjuk a bulik, kirándulások, nyaralások és hosszú, színes esték világító zárványait, kézbe vegyük őket, és elvigyorodjunk.

Mindenkinek szán valamit a világ. Nekem azt szánta, ezt gyakran és tisztán éreztem, hogy görnyedt háttal, vastag szemüvegben, félénk mosollyal az arcomon bújjak poros könyveket, egyfajta kedves, tétova balekként, aki nagy lexikális tudással és szórakozott élhetetlenséggel üldögél az élet játékának partvonalán, elhízva, haláláig kedvesen tréfálkozva. Az én szexem az ókori írókkal esett volna meg, az én nagy utazásomra a könyvtárba vivő villamoson került volna sor, esetleg később a hadtörténelem poros fantáziavilágában, az én nagy fájdalomüvöltéseim és monológjaim bosszankodó sóhajtásokban merültek volna ki, amikor valaki félrelök a ruhatárban vagy a metrón. Az én szerelmeim némák lettek volna, és csakis én tudtam volna róluk. Sose lettem volna durva és erőszakos senkivel, sose okoztam volna fájdalmat készakarva másnak. Egy olyan kedves, mulya fiú lettem volna, akire elnéző szeretettel pillantanak azokban a ritka percekben, amikor észreveszik a jelenlétét. Ezt szánta nekem a világ.

Valami azonban félresiklott. Nem a megfelelő könyveket olvastam, nem a megfelelő filmeket láttam. Ezenfelül akadt körülöttem néhány ember, családtagok és barátok, akikben megvolt az a szikra, ami az életnek értelmet ad. Így, bár az ókori csaták valóban érdekeltek, kutatásaim fő tárgya – először szemérmes titokban, majd egyre nyíltabban – ez a bizonyos szikra lett. Azt tanulmányoztam, mitől van az, hogy egyes embereknek csak be kell menniük egy szobába, és ott világosabb lesz? Addig kutatgattam, míg a vizsgált jelenség megpörkölt engem is, és felébredtem. És a fentről kapott legókockákból – a dobozon egy nyakig begombolt ingű, puha arcú okostojás látható – bocsánatkérő mosollyal kiraktam Őrjöngő Farkast.

Úgy néz ki, a kadét legósdobozán is van egy szemüveg. De egyet se félj, kadét, apucinak már birtokában van a titkos kombináció. Talán furcsa leszel, talán különös hurkokat vet majd az életpályád, talán lesz benned egy adag sötétség. Talán rossz leszel néha, vagy kiszámíthatatlan, talán bántasz egyeseket, talán nem lesz benne a neved egyik tudományos lexikonban sem.

De ha bemész majd egy szobába, ott világosabb lesz. És aki találkozik veled, az mindig emlékezni fog rád.   

Leküzdhetetlenül álmos voltam reggel, azon a nyugodt, nemtörődöm, elsöprő módon álmos, ahogy csak kora tavasszal lehet az ember.  Az utcán hűvös volt, de tűzött a nap. Szokásos reggeli sétám során elmentem egy ház előtt, ahonnan épp kilépett egy pár: átlagos, enyhén elhanyagolt külsejű, 30 körüli férfi és nő. Érezhetően összetartoztak. Nem láttam, hogyan búcsúztak el, másfelé igyekeztem nézni. A nő bezárta a kertkaput, a férfi beült egy kopott Opel Astrába. Életre kelt a rotyogó dízelmotor, aztán a férfi elindult, a nő pedig még utánanézett egy ideig a kertkapunál állva. Talán szeretők voltak, akkor még természetes az utolsó méterig kikísérni valakit, de sokkal inkább megérintett a gondolat, hogy esetleg már régóta együtt élnek. Továbbmentem. A kerítés szélén egy gyík iszkolt be a borostyánlevelek közé, a köveken moha virágzott.

Emlékszem, kimerítő sport volt a szerelem, az a fajta szerelem. Nem is volt igazán egészséges. De továbbra is tisztelem azokat, akik űzik.

Molly egyszer régen azt mondta nekem:

- Ha azzal a figyelemmel és felelősséggel, meg körültekintéssel, amivel új mobiltelefont keresel vagy a tékában DVD-t választasz, vagy kaját rendelsz, bármi mást is csinálnál, szerintem lehetne belőled valaki. Néha az az érzésem, hogy minden, ami másnak lényeges az életében, munka, család, iskola, satöbbi, neked csak nyűg.

- Igazad van – válaszoltam boldogan, hogy engem elemzünk. - Nem tudom, miért van így. Én élni szeretek. Csak úgy. Rájöttem, hogy ami a többieknek mellékes, a részletek: az olvasás, a fürdés, a zene, a szex, a filmek, a játék, vagy hogy besüt a takaróra a napfény: nekem az a lényeg. Ezek az igazi dolgok. Ezekre figyelek oda. És figyeld csak meg, a halálos ágyadon te is ezekre vágysz majd.

- Sosem volt ügy, amit szolgálj, azért vagy olyan rosszkedvű – mondta Molly, aki már akkor is komoly ember volt.

Valahonnan, mint mindig, ismerős volt a két szerep, amibe belehelyezkedtünk. és akkor egyszerre rájöttem: Han Solo és Leia hercegnő. Hát persze. ha belegondolok, felnőttkorom jelentős részében azt kérdeztem magamtól, ha nem tudtam, mit mondjak: mit mondana Han Solo?

- Szerintem csak fantáziátlan emberek dolgoznak keményen mások céljaiért.

- Hát nem lennél valami jó szamuráj – hozta meg Molly az ítéletet.

- De talán jó hűbérúr lennék.

Furcsa és érdekes, mindazonáltal kellemes lanpartin vagyunk túl, kötelességemnek érzem, hogy röviden beszámoljak a történtekről.
 
A szervezést Fish indította útjára, azonban elfoglaltságai miatt teljesen érthető módon a vidéki kartársakra bízta a részletek kidolgozását. A terv fő oszlopa Teló bácsi erkölcstelen önkormányzati ismerőse, valamit az alkoholista és időközben kirúgott helyi gondnok, valamit a helyére lépő új gondnok voltak - egyikük sem teljesített valami fényesen, így hosszas szervezkedés és levelezés után, kb 4 nappal a kezdés előtt oda jutottunk, hogy folyóparti törzshelyünkön nyugdíjastalálkozó lesz, ami nem éppen vágott egybe a terveinkkel. Hosszas anyázás és dühöngés után többen is körbeérdeklődtük az ismerősöket, hogy megoldást találjunk: felmerült Fishnél egy szűkebb körű parti, a mi tópartinyaralónkban egy ugyanilyen jellegű, valamint egy harmadik, általam i9smeretlen helyre is mehettünk volna.
 
Ekkor érkezett kisebbik húgom felajánlása: ők disznótoros bulit tartanak a tóparton, és az üdülős úriember megkérdezi egy közeli másik üdülő működtetőjét, kiadná-e nekünk. Gyors alkudozások és megbeszélések következtek, néhány óra alatt elkészült az emergency plan B. Az új helyszín valami pedagógusok üdülője a tónál.
 
Odaérve a szokásos törzshelyünknél sokkal jobb körülmények fogadtak, valamivel talán alacsonyabb áron is, viszont mindenre rányomta bélyegét az iszonyatos hideg. Csak a nagytermet és két kis szobát sikerült valamennyire kifűteni, a fürdőszobában jeges vízpára csorgott le a csempén, egy kisebb szarás egy szibériai túlélőtúrával volt egyenértékű. 3000/fő/éj, plusz fejenként 300FT üdülési faszom nemtommilyen adó. 700Ft-ért elképesztő mennyiségű, fantasztikusan finom nokedlis paprikáskrumpli, uborkával és kenyérrel. A szomszéd üdülőben kávé, forralt bor, pálinka és spicces fiatal nők - ezek persze csak a szexi Őrjöngőre mozdultak rá, aki természetesen az erkölcs mintaképeként undorodva utasította el felajánlkozásaikat, hisz ő már egy magasabb szellemi síkon él. (Később, amikor ráébredt, hogy a jeges fürdőszoba bárminemű maszturbálásra teljesen alkalmatlan, ezen nagyon bánkódott.)
 
Elmondhatom, hogy csapatunk tagjai egytől egyig nagyszerűek voltak: mindnyájan higgadtak, kulturáltak, viccesek és lazák voltunk. A vidéki kontingens összetétele már vegyesebb képet mutatott voltak bájos öreg motorosok, volt csalásgyanús hallgatag ifjonc, volt nagypofájú ismerős ismerőse assetudomhogyhívják suhanc, de kurvára dominálni akart, meg beszólt a gondnoknak, meg rámozdult a húgomra meg folyamatosan nyígott, satöbbi (2 fő), és voltak olyan fiatalok, akik remek játékuk mellett kifogástalan modorukkal keltettek feltűnést.
 
Ami engem illet, a parti jóval nagyobb terhet rótt rám, mint gondoltam, igazából most nem akartam szervezkedni, még kevésbé a fenntartási problémákon rágódni (éjjel gázpalackok beszerzése fűtésleállás miatt, folyamatos kommunikálás az üdülős fickóval - bár kiváló embernek ismertem meg -, hallgatag csapattársaim moráljának fenntartása a pofátlan vidéki ifjoncok folyamatos bazseválása közepette). Meglepve érzékeltem, hogy mennyire idegesítenek a vendégjátékosok közül páran. Többnyire a 3 vendég ász halmozta a killeket, és ha 6-ból egyszer mi is lelőttük őket, akkor a hangos reagálások a következők voltak:
 
- kempeljél bazmeg rohadt kemper
- nehogymár gránátvetőt használjatok, akkor aztán én is használok, akkor majd meglátjátok
- épp az órámat néztem bazmeg így könnyű
- na, persze, vaktába!
 
Gyűlt és gyűlt bennem a genny, míg végül szombat hajnali fél öt körül elpattant egy húr. Az ún. főnöki szoba melegét és érdekes alakú mű-kandallócskáját automatikusan önmagamnak mint nagy szervezőnek és legközelebbi barátaimnak vindikáltam, holmim elhelyezésével nyomatékosítva ezt a talán önző döntést. Arra lettem figyelmes azonban, hogy 3 vendégjátékos fészkelte oda be magát az éjszaka folyamán, és már édesdeden alukáltak a meleg sötétben, mi pedig keresztfiammal, Orangelorddal nemigen fértünk be haverjaink egyetlen megmaradt szobájába. Ráadásul egyikük Orangelord takaróját is magára vette, hátha 30 fok alá csökken éjjel odabent  a hőmérséklet. Ez már sok volt nekem, és a folyosón gyanútlanul közeledő álmos Fishnek körülbelül a következőket ordítottam a vágyott főnöki szoba ajtaja előtt cövekelve:
 
Figyeljtudodmicsinálok legközelebb? Nemjönnekeltöbbetsose ezek a kurvakis faszokide! Orangelordpokrócátiselveszikbazmeg! Kurvaannyukatnemisőkszerveztékpicsába!
 
Fish döbbenten, de a középkorú úriemberek megértő bölcsességével pislogott, az ajtón pedig a mindig udvarias és csendes, egyetlen vétlen új fiatal dugta ki remegő kézzel Orangelord pokrócát, védekezőan azt hadarva, hogy ő esküszik, hogy a sajátját a saját csomagjából vette ki. (Egyébként másnap éjjel tök véletlenül én viszont elvettem az ő pokrócát...)
 
Ahogy az ostoba dührohamaim után lenni szokott, az önutálat és a hihetetlen kielégülés furcsa keveréke vett erőt rajtam, miközben Medic mellé heveredtem a gépek alá a nagyszobában.
 
Ezután lelassultan és derűsen töltöttem a hétvége további részét. A játékokról: COD4 jó volt, és amikor unalmassá vált volna, jobbnál jobb pályákkal és modokkal dobtuk fel. Végül kicsit így is unalmassá vált. Szombat éjjel csodálatosat Flatoutoztunk, Fishék kicsit Cossacks-oztak is, és pár órányit a COD2 is érdekes hangulati pluszt adott. Ami viszont  állati nagy élmény volt, az a BF2, ahol 15-en kooperatívban szálltunk szembe az amerikaiakkal. Tankok, dzsipek, helikopterek, satöbbi... Kibaszott hangulatos, dinamikus játékélmény volt, habár Fishnek abban igaza van, hogy ez a játék nem a kézifegyverekről szól, embert megölni igazából az engineer puskájával, és a járművek géppuskáival lehetett, a többi kézifegyver igen halovány. (3 lövés Dragunovval egy ember? Ne már.)
 
Ami még meglepő volt, hogy örültem, amikor hazamentünk. Elégedetten, szép élményekkel tele indultam haza, de olyan, hogy jó volt hazamenni kimondottan, nem sokszor fordult még elő velem. Most egy ideig csak szűk haveri körben akarok lanpartit.

Ahogy lenni szokott, nehéz, munkás hét következett a buli után. Nem tudom, miért, de ez szinte mindig így alakul. Most már ülepedett egy kicsit - fárasztó volt, aktív búcsú a téltől. Aztán eszembe jut, ahogy a húgomékkal nevetgélünk a hűvös reggelben egy kávé mellett a fagyos utcán, meg hogy a többiekkel szivarozunk a roskatag stégen, és a tó sima, mint az üveg. És hogy amikor egy erőd kapujában egyedül maradtam egy tankban, és visszavonulás helyett a támadókat pusztítottam, Orangelord beállt a tank mögé, és javította, és ott haltunk meg. És hogy Medic meg én a hideg, sötét, gépekkel-monitorokkal zsúfolt teremben elalvás előtt poénkodtunk egy konvektor, egy olajradiátor és egy hősugárzó háromszögében. És hogy a Márki lobog, vadnyugati kabátja - bár sokat viccelődtünk rajta - újabb ízt adott a tóparti bulik évtizedes hagyományához, a csónakázás, a hülye videofelvételek, a Rizikó, a jeges kávé, a reggeli boltbamenés, a futás, a teraszon sörözés és a sosem sikerülő iszapcseppvár-építés mellé.

Amikor fiatal voltam, nem volt letöltés, nem volt torrent, de még csak Napster vagy Kazaa sem. Egy zene, egy film, egy szöveg megszerzése néha lehetetlen, néha pedig semmihez sem hasonlítható, óriási fegyvertény, életre szóló buli volt.

1982 környékén, a kis általános iskola alsó tagozatában egy különös képregény hozta lázba a kalandorszellemű diákokat: csoportba verődtünk a szünetben N. Tomi padja körül, aki A Birodalom visszavág frissen vásárolt példányát lapozgatta. Az égvilágon semmit sem tudtam a Csillagok háborúja sztoriról, egyik filmet sem láttam még, de emlékszem, hihetetlen izgalomba hozott a történet, meg a többi srác trécselése a csillagrombolókról, a Hoth bolygóról és a felkelőkről, no meg Darth Vaderről. Napokba tellett, míg összeszedtem magam annyira, hogy megtegyem a merész húzást: kölcsönkértem néhány napra A Birodalom visszavág képregényt. Nem tudom, mennyi ideig maradhatott nálam, de arra emlékszem, hogy valami egészen pontos időszakban egyeztünk meg, talán két vagy három napban, mélységes komolysággal. Eszembe nem jutott volna szamárfülesen vagy késve visszaadni a képregényt, mindketten tudtuk, hogy ez fontos ügylet, ami nem tréfadolog. Emlékszem a hűvös délutánra is, amikor elindultam érte N. Tomiékhoz. Kábé 300 méterre lakhattak tőlünk. Korán sötétedett, tél volt. Végigmentem a fákkal borított piactér mellett, aztán a templomkert fala mentén, utána be egy kis utcába, onnan egy másikba, és a tanácsháza mögé érve máris a házuk előtt álltam. Hideg volt, és a korai sötétséget csak foltokban enyhítette a foghíjas utcai világítás. Elég gyáva kölyök voltam, de akkor az út minden lépése meghitt, boldog izgalommal volt tele. A bokrok közül elszánt felkelő tisztek feszült beszélgetése hallatszott ki, a templomtorony sötét sziluettjén túl, felhőfoszlányok között kivilágított csillagrombolók úsztak békésen a Hold fényében, és tudtam, hogy Han Solo és Csubakka valamelyik ház mögött veszekednek, miközben a lerohadt Millenium Falcont bütykölik. És az Erő, az ott lebegett mindenhol. Tökéletesen értettem, mi az Erő, és biztos voltam benne, hogy idővel én is tudom majd használni, ahogy a barátaim is, azok az okos és bátor dunapataji fiúk, akik öregkorukra, harmincévesen már meghatározó személyiségei lesznek a galaxisnak (ahogyan többen közülük azok is lettek, legalábbis az enyémnek). Igen, talán már akkor is az este volt a lételemem. N. Tomi ajtót nyitott, beszéltünk pár szót, szigorú arccal átnyújtotta a képregényt, én áhítatos képpel átvettem, és ha lehet, még boldogabban hazasiettem. Otthon letettem a piros íróasztalra a szobámban, aztán lassan és figyelmesen elolvastam.  A rövid idő alatt, amíg nálam volt, 1-2 óránként ránéztem a kis füzetre, újra meg újra rácsodálkoztam. Akkor érzi ezt az ember, ha valahogy pontosan olyan Matchbox benzinkutat kapott karácsonyra, amilyenre vágyott, és másnap reggel hamar felkel, hogy megnézze a szőnyegen. Hihetetlen. Hát tényleg igaz? Vagy amikor az a túl hangosan nevető, magas, vonzó lány, akivel előző este táncoltunk az Alcatrazban, tényleg ott aludt reggel az ágyamban. Elképesztő. Néha megkapjuk, amit akarunk.

Egy másik, hasonlóan varázslatos este pár évvel később, gimi elején: sárga Wartburgban suhanunk hazafelé az Indiánnal és a bátyjával. A Csillagközi banditák (Moon 44, hát mi másnak is lehetne fordítani) című egész izgalmas sci-fit néztük meg a kalocsai moziban. Vérbeli álmodozóként még mindig a film hatása alatt vagyok, amikor hirtelen felcsendül a Beauty School Dropout című szám. Akkor még nem tudtam, mi a címe, de jellemző, hogy ez a szám – amit a szórakoztató, de idegesítő Pomádén belül is kimondottan az ötvenes évek tinisztárjairól és rózsaszín álmairól szóló paródiának szántak – volt számomra az egész film legsikerültebb része. Annyira nyálas, annyira édeskés, annyira sálálálá és subidubi, hogy könnyek szöktek a szemembe tőle. Felteszem, 1978-ban egy amerikai kamasznak ez a dal annyit jelentett, hogy atyaég, a muterék milyen ciki zenére ábrándoztak még a Vietnam előtti időkben a krómozott bárpultnak dőlve. Nekem viszont azt jelentette, hogy magányos srác vagyok a ’80-as évek végi magyar ugaron. Hogy a szobám, az akváriummal, a Delfin könyvekkel, a játékkatonákkal, az összefirkált Föld térképpel és a magnóval, az egész világom. Hogy a hétköznapok néha igen szürkék, de hiszem, hogy egyszer talán eljön E.T., vagy a felkelők. De legalább néhány okos és erkölcstelen, szomorkás és jó humorú nő. (Már akkor is felvetődött bennem, hogy amennyiben Isten továbbra sem jelentkezik, vagy azt nem megfelelő módon – flitteres fehér öltöny és kivilágított lépcső, esetleg beszédes űrlényszemek és csillaghajó – teszi, hiányát nagy adag szexualitással pótolhatjuk.) És hogy mindeközben titokban boldog vagyok, egy erős és szerető család melegében fejlődve két kis útitársammal, akik a világ legjobb húgai. És hogy a barátaimmal a legszürkébb januári délután is izgalmas expedíció a kalandok világába. Hát ezt jelentette nekem, teljesen célt tévesztve, ez a hülye szám, és döbbenten hajoltam előre a hátsó ülésen, hogy figyusz, nemár, ez nektek megvan? Ja, megvan, miért? Hát ez egy fantasztikus szám! Ööö, nem adnátok kölcsön, hogy átvegyem? De, persze. Kitettek a csendes estében a házunk előtt, a Wartburg elzörömbölt, én pedig besiettem, és késő este, amikor már mindenki aludt, becsuktam a szobám ajtaját, és elalvás előtt a régi magnómon nagyon halkan (nyilván olyan csúcstechnikának, mint fejhallgató, nem voltam birtokában) mintegy 23 alkalommal meghallgattam a számot. Olyan dal volt ez, amitől az akkori éveimet átjáró, homályos világfájdalom tökéletes kifejezést nyert, és boldogsággá változott. A katarzis könnyeit hullattam, és a közeli kisváros főutcáját láttam, fokozatosan emelkedő kameraállásból, tele nevetségesen lassan sikló, ’50-es évekbeli amerikai autókkal, mosolygó emberekkel, és önmagammal, ahogy életem szerelmével az oldalamon (ki is volt az abban az évben?) sétálok el a mozi megújult, elegáns épülete előtt. És a korlát a bejárat előtt, ahol máskor a kiúttalan, részeges vidéki sihederek a biciklijüket támasztják meg, most krómtól csillogott. Ezt álmodtam a régi világtérkép alatt heverve, és hogy csak hinnem kell, majd megtalálom álmaim országát, ha felnövök.

Meg is találtam.  Álmaim országa az a korszak, amikor magányos srác voltam a ’80-as évek végi magyar pusztán. Amikor a szobám, az akváriummal, a Delfin könyvekkel, a játékkatonákkal, az összefirkált Föld térképpel és a magnóval, az egész világom volt. Amikor hétköznapok néha igen szürkék voltak, de hittem, hogy egyszer talán eljön E.T., vagy a felkelők. De legalább néhány okos és erkölcstelen, szomorkás és jó humorú nő. És amikor titokban boldog voltam, egy erős és szerető család melegében fejlődve két kis útitársammal, akik a világ legjobb húgai voltak. És amikor a barátaimmal a legszürkébb januári délután is izgalmas expedíció volt a kalandok világába.

Kit nem szoptam még le ebben a bejegyzésben? Isten! Szeretlek téged is, de vegyél flitteres fehér öltönyt és énekelj. Szedd már össze magad...

Nem teszek úgy, mintha különleges, vagy vad, vagy rendkívüli ifjúság állna mögöttem. De, mint oly sokan, néha szeretem ezt hazudni magamnak, és vannak késő esték, amikor nem a barátokkal csatázunk a neten, hanem buta és kedves egykori szösszeneteinket (főleg az enyémeket) nézegetem. A kilencvenes években, amikor még rengeteg időm volt boldognak lenni vagy szenvedni, sok érdekes dolgon eltöprengtem, miközben Ennio Morriconét hallgattam a zuglói tetőteraszon üldögélve vagy sikertelen írásaim egyikét körmöltem szamárfüles füzetekbe a Duna-korzón. Azon gondolkoztam például, milyen gyalázat, hogy rendkívül ritkán fogalmaznak manapság hexameterben történeteket. Hogyan is kezdődne egy kémtörténet első éneke? Például így:

Régi dicsőség árnyán ébred a szélteli hajnal…

Rádtör a napfény. Szélvédőd üvegén falevél vár.

Lent az ülésen kávé hűl a papírpoharakkal –

Azt hiszem, ennél jobban semmi sem illene hozzád.

Ébred a város. Lassú szvingzene csendül a rádión;

Fák sora mentén, messzebb, már a rigó dala röppen.

Hajnal az Oxford Streeten: túl vagy a tegnapi vágyon;

Fegyveracél csillan kékesfeketén az övedben.

Aztán a csalódott szerelem íratott velem vadromantikus fájdalomkitöréseket, először hexameterben:

Éjszinü testű, karcsú szkúnerek északi szélben,

Színarany árnyak, bíbor vásznak az alkonyi fényben...

Távoli sziklán lobban fénytorony éjjeli lángja;

Hallgat a tenger. Csendes titkai mélyre bezárva.

Állok a parton. Lassan szállnak a végtelen évek.

Nézem a múltat. Ódon kincsei mind velem élnek.

Érzem a Földet. Mélyből tör fel a távoli ének;

Vágyteli dallam. Várom, hátha a múlt ma feléled.

Várom, örökké. Eljött százszor az én napom egykor,

Nincs, ami bántson. Békét lelve pihen meg a vándor.

Északi hűs szél, hívlak, fújd meg a néma vitorlát!

Töltsd el erővel fáradt álmaim, angyal, ölelj át!

"Egyszer régen társam volt egy másik lélek..."

Állok a parton. Lassan szállnak a végtelen évek.

S elnyeli bús emléked végre a végtelen éj.

És volt egy régi, angol versem is,ezt alkoholos befolyásoltság alatt írtam egy régi lakótelepi lakásban – senkihez, ügyetlenül, de szenvedéllyel.

Rocket Fuel Love

An old ship is docking the one you know well

Back from the bright stars from joy and from hell

The rusty old one that was never the best

Surviving it all and still it is damn fast

How many times you saw it come and go

You stopped counting it, well, a long time ago

Mothership waiting I want its cold steel

Proximity sensors pull against my will

I lost burn-out stages in deepspace my dear

Please repair my torn wings while I am so near

Without you I would be lost in the dark space

Establish connection and show me your face

Refuel complete, my love, again I will burn

Countdown and ignition – and I will return.

Később „szabadversben” (nem igazán tudom, mi az a szabadvers, de gyanítom, hogy olyasmi, amit versnek nevez a szerzője, holott  lustaságból és gőgből egyetlen szabályt sem tartott be) ezt írtam:

Éhes a hajnal nélküled.

Látlak magamban, ahogy alszol;

Szomorú, forró virág.

Hűvösen gyöngyöző gin-tonic a kádban

Régen érzett, fájdalmas vágy,

Lassú, lassú szving…

Édes ragadozószemek:

Egy éhes angyal

Végtelen, veszett ölelés

Az elveszett otthon fénye.

Majdnem elveszítem magam,

Majdnem…

Akármilyen közel vagy is

Nem vagy elég közel.

Aztán, amikor a bonyolult személyiségű Győző egyszer bulit tartott, hamarabb érkeztem, és leültem egy közeli játszótér egyik padjára. Mit lehetne Győzőről összehexameterezni?

Száz rizikózás emlékét felidézve merengek

Vérbeborúlva hullt szét százezer egykori ország

Rőtszinü haddal jő el osztani rémteli véget

Médiabárók hírhedt egykori harcosa ő tán?

Büszke civilszférának nonprofit álmai, hátrébb!

Közlekedésnek szentelt pantheon otthona immár

Mélydepi-árnyú hős, hisz discmane mára csak emlék…

És itt félbeszakadt az eposz, örökre talán… A versírásról is azt mondhatom, amit az élet oly sok ténykedéséről: nem csináltam valami jól, de állatira jólesett.

Romantikusnak hiszem magam - de egy málló vasbetongerenda vagyok ahhoz a sráchoz képest, aki egykor voltam. Nem szeretnék olyan lenni, mint ő - olyan figyelmetlen, olyan pozőr, olyan pofátlan (igen, valaha még figyelmetlenebb, még pózolóbb és még pofátlanabb voltam) - de vigyorognom kell, ha eszembe jut.

Nem is ő jut eszembe, inkább helyek. Egy híd. Egy park. Egy világítótorony. Egy öböl. Egy ágy. Egy kis számítógépasztal egy ósdi CRT monitorral. Egy faház. Egy tó. Egy tenger.

Ma a régi naplójegyzeteim között kotorásztam, a vaskos füzetek és a lapok közé dugdosott szamárfüles cetlik rengeteg igazi és képzelt utazásomat megörökítették; és ilyeneket találtam:

"- Régen volt – mondtam csendesen, és arra gondoltam, mennyire vágytunk gyerekkorunkban arra, hogy egyszer felnőttek legyünk, és megfontoltan dohányozva pihenjünk meg esténként, mint a fekete-fehér filmek hősei. Azt gondoltuk, hogy ez majd gyönyörű lesz, és tényleg, ezek az esték gyönyörűek voltak – csak ne ölelte volna körül őket a kusza és sötét, hosszú hétköznapok áradata."

"Amíg össze nem találkoztunk, mindig úgy gondoltunk önmagunkra, mint elképesztően színes, regényesen szenvedélyes, izgalmasan alattomos (satöbbi, satöbbi) lényekre. Aztán egymásra találtunk, és a másik hülyeségeinek tükrében megértettük: hazugok vagyunk. Ha volt is tehát bennünk valami különleges, az főleg ebben a kicsit mesterkélt játékban rejlett. Megvetettük és szerettük egyszerre egymás hazugságait, és rájöttünk: nagyrészt romantikus ábránd, amit magunkról hittünk; viszont egymásnak remekül el tudjuk játszani. És boldogok voltunk."

"1902. július 29. Végre derült az ég. Ha Isten is úgy akarja, a Liberty ma célba ér. Furcsa, de szinte sajnálom, hogy megérkezünk Plymouthba. Megszerettem az utazást, még a viharos napokat is, pedig azokban bőven volt részünk az utóbbi hetekben. Az öröm és az elvágyódás érdekes keverékét éreztem, amikor hajnalban feljöttem a fedélzetre, és megpillantottam az angol partokat. Néha azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez az utazás. Oly sok mindent hagytam magam mögött. És minden nappal, amit a tengeren töltöttem, távolabbinak érzem gyengeségeimet, a fájó emlékeket, a háborút és Emilyt. Felmerült bennem a gondolat, hogy mindenre képes lennék, ha ezen a hajón tölthetnék még néhány napot, hogy minden reggel újra megcsodálhassam a tiszta végtelenséget."

"Csengett a telefon. 

- Ha maga nem egy gyönyörű nő, aki perverz ajánlatra készül, jobb, ha leteszi! – mennydörögtem a kagylóért nyúlva, aztán felvettem, társalgási hangra váltottam és bemutatkoztam. 

Hányszor keltem már fel a zöld nádfotelből, izgatottan egy telefoncsörgéstől, ki tudja, mire várva! Vártam a jelet, ahogy egy alkoholista, öregedő angol író várná a hajókat a lisszaboni kikötő fölött egy kávéház teraszán, hátha valamelyik a hölgyet hozza, akit elhagyott egy szép napon, sok évvel ezelőtt.

Ritkán jönnek meg a hajók, amiket úgy várunk."

Egyeseknek az élet pillanatnyi helyzetek sorozata, koherens sztori nélkül, nincsenek egyéniségek, nincs múlt és jövő, csak a jelen van, minden más nyomban feledésbe merül. Másoknak az élet egy sötét erdő, ahol sírva bolyonganak, töviseket keresve, hogy újabb szexi sebeket szerezhessenek. Megint mások elképzelnek egy ideális világot, és utolsó percükig annak a díszleteit ácsolják, aztán sértetten meghalnak. Olyanok is akadnak, akik összeomlanak, elpusztulnak minden kanyarnál, hogy mindahányszor elölről kezdjék a nulláról. Vannak, akik sosem építenek semmi tartósat, és elviszi őket a szél. És hát akadnak, akik csak építkeznek, és elfelejtenek élni. És vannak a halogatók, akik most fáradtak dönteni, szeretni, látni. Talán holnap. Leginkább soha. A fáradtság nagy úr.

És melyik vagyok én?

Ma este egyedül voltam: szeretek egyedül lenni. Mindig, aggályosan ügyelve, embereket gyűjtöttem magam köré, így valójában nagyon-nagyon ritkán tapasztalom ezt meg. A több világban élő magamfajták szeretik a magányt, hisz több életet élnek és ellentétes irányokba kötelezik el magukat. Hatékony emberek, sokkal jobban boldogulnak, mint a tépelődő gyereklelkek vagy az unalmas szabálykövetők, mert minden alkalomra akad egy ruha és egy arc, ami odaillik, és minden helyzetben akad egy kis plusz energia valamelyik zsebben, ami átsegít a bajon. És csapatjátékosok – több csapatban is. És együttérzők: együttéreznek a családossal, a szinglivel, a baloldalival, a konzervatívval, a vérbölcsésszel és a számítógépaggyal, a pappal és a kurvával, a kényeskedő metroszexuálissal és a sörszagút böffentő, izmos cowboyjal. Persze, hogy együttéreznek, hisz mindből akad belőlük. Megértik, ha a lányka sír az eltaposott pókért. Megértik, ha a diktátor megöl egymillió embert.

Az olyan zenéket szeretik, ahol az agresszív és fegyelmezett dallam egy lírai dallammal ötvöződik. Az olyan képeket szeretik, amiken fegyveracél és könny van, esetleg egy csatahajó és egy lepkeszárny. De a kompozíció legyen fegyelmezett, a Guns’n Roses logója már túl nyálas.

És sajnos nagyon sok embert unnak.

Egy idő után arra lesznek figyelmesek, hogy a magányról álmodnak. Amikor ruhátlanul lehetnek, és élvezik ritkán látott legegzotikusabb barátjuk – önmaguk – társaságát. Persze megdöglenének tartósan egyedül – az még a sok embernél is rosszabb hatással van rájuk.

Persze, hogy szeretik a kémtörténeteket és a denevérembereket. Szeretik hallgatni a képernyők kék tüzénél melegedve a történetet a rosszról, aki jó, a tévedhetetlen hősről, aki szikáran hallgat, és aki néha botladozó szemüveges, és túl sokat beszél. A szomorú kémek estéi: hazudok, de szeretlek. Vágyom rá, hogy jól láss, de képtelen vagyok megmutatni magam, feladatot kell adnom neked, hogy akadályokon át juss el hozzám. Mert úgy az igazi a magamfajták szerint. De persze nem jutsz el. Mert gyenge vagy.

Becsüld meg, ha ilyen barátod van, mert nincs sok belőlük. Vannak persze rettenetes nagy hibáik, és azt hiszem, néha igen nehéz velük együtt élni – de szín és nevetés dolgában senki sem veszi fel velük a versenyt. Hány embert ismersz, aki szokott érdekeseket mondani a gimi után is?

Egyetlen apró gesztusodért örökre szeretni fognak. És egyetlen lusta, bamba, nemtörődöm pillanatodat sem bocsátják meg soha az életben.

Nem tudnak felejteni, mindenre emlékeznek. Ez természetellenes, hisz annak, ami a fejükben van, elméletileg nincs elég hely. Nem lehet ennyiféle örömet és bánatot büntetlenül egy helyen érezni. Nem lehet sokáig megúszni a világok határán üldögélést. Kispolgár vagy művészlélek? Vagány vagy pipogya? Reménytelenül gyáva vagy képtelenül vakmerő? Melankolikus, vagy pirospozsgásan kedélyes? Szerb Antallal karöltve puszilkodik a parkban a sápadt túlvilággal, vagy napbarnítottan belebassza a fejszét a fenyőbe a friss alaszkai szélben? Sebész vagy lufiárus?

Döntsd már el, döntsd már el.

Túl sok ellőtt energia. Túl sok történet egyszerre. Túl sok kitűzött cél. Túl sok szín. Túl sok emlék.

Jó ez nekik vajon? Van választásuk? Csinálhatnák máshogyan is? Nem valószínű. Az ember nem tud kilépni abból a dallamból, amit valahonnan nagyon messziről hozott.

Nem számítottam rá, de jó volt ma egyedül lenni. Jó volt régi filmzenéket hallgatni, tornázni, croissant-t enni a tévé előtt bambulva, inni a hideg citromos sört, netezni, magamban beszélni. És írni valamit, amit holnap már én se fogok teljesen érteni, mégis mélységesen igaz.

Kulcsokat adunk a világnak önmagunkhoz. A világ pedig szarik rájuk, és elhajítja őket.

Másnap reggel sokáig aludtunk. Borult időre ébredtünk, álmosan majszoltuk a sajtos-húspástétomos kenyeret a neszkávéhoz, aztán esőkabátot vettünk, és kimentünk a buszmegállóhoz az országútra. Az ősz, kövér sofőr már ismerős volt; a Storrig vettünk jegyet. A Storr hasonló, bár kisebb sziklaképződmény, mint a Quirang, leghíresebb pontja az Old Man of Storr, egy logikátlan félelmetességgel a magasba nyúló magányos kőszál. Amikor annak idején a neten bújtam a különféle felföldi úti beszámolókat, erről a szikláról mindenkinek volt egy képe. Valójában nem is annyira ezek a nevezetes helyek vonzottak, csak ki akartam érni az ember birodalmából valami csendes, elhagyatott vidékre, de a fényképek alapján ez a hely éppoly megfelelőnek tűnt, mint előző nap a Quirang.

 A tegnapi nagy séta a hegyekben és a sok élmény láthatóan kissé megviselt bennünket: lassan, ráérősen gyalogoltunk felfelé a Storr lábánál húzódó fenyőerdőben, de még így is meg-megálltunk pihenni, mert alig kaptunk levegőt. Elég kellemetlen izomlázunk is volt, de az idővel elmúlt a gyaloglástól. Megnyugodva láttam, hogy Molly is fáradt: egy ex-hegymászó kimerültsége valamelyest az én rövidlátópuhány-kimerültségemet is elfogadhatóvá tette. Hülye képeket csináltunk egymásról, kibeszéltük a különféle pesti ismerősöket, megcsodáltuk az ijesztően rendben tartott skót turistaösvényeket, melyek az első kilométereken mindig fehéren, makulátlanul, kavicsoktól vagy fűszálaktól mentesen kanyarognak, mintha valaki csak úgy felrajzolta volna őket steril tökéletességben a hegyoldalra. Idővel aztán minden ösvény hasonlítani kezdett a magyar turistautakhoz, az átfolyó csermelyek már nem szépen kikövezett mederben futottak, hanem sarat csináltak az ösvényből, az ember elesett a rengeteg kőben és gyökérben, ha nem nézett a lába elé, és feljebb néhol egészen el is tűnt az út.

A sziklaóriás előtt nemrég felhúzott drótkerítés állt, rajta figyelmeztető táblával, hogy egy közelmúltbeli földcsuszamlás miatt csak saját felelősségre lehet továbbmenni, bla-bla-bla, így még izgalmasabb volt. Felgyalogoltunk a kegyetlen emelkedőn – már kezdtem megszokni –, körbejártuk a nagy sziklát, aztán folytattuk a sétát felfelé a hegyen. Mint előző nap, most is egy hatalmas sziklatömeget járt körül az ösvény, ami néha könnyen járható, sík terepen, máskor meg kavicsos, csúszós lejtőn, vagy nyaktörő meredélyek szélén kanyarogva húzódott kilométereken át. Mégis egészen más élmény volt ez a túra, mint a tegnapi. A Quirangnál gyalogolva tűzött ránk a nap, sok turistával találkoztunk, lenézve néha megpillanthattunk egy utat vagy házat, és még a legvadabb helyeken is kitüntetett minket néhány birka a társaságával. Itt nem voltak emberek, a szürke, ködös idő miatt olyan érzésünk volt, mintha a kopár fennsík, amire végül felértünk, a világ végén lebegne a semmiben. Még birkák sem voltak. Ehhez a helyhez igazán erősnek kellett lenni, a hangulata már-már minket is megfertőzött. Talán furcsa lehet, hogy szomorú, felemelő és jelentőségteljes élmény volt egy isten háta mögötti, zord, északi sziget egyik csücskében emelkedő, elhagyatott fennsík szélén gyalogolni a nedves fűcsomók és mohos szikladarabok között, hideg, párás időben, miközben az embernek fáj a dereka (sikerült rosszul lelépnem egy kőről) és a szél az arcába vágja a szemerkélő esőt. És mégis, megtiszteltetés, hogy ott lehettem. Vannak helyek, amik megértetik az emberrel a nagy kimondhatatlan egy-egy szilánkját. És talán a folyton hirdetett hitetlen cinizmusom dacára mégis vallásos lélek vagyok, mert egyszer letértem az ösvényről, és megálltam egy nagy, szabálytalan formájú, mellig érő kőtömb mellett, ami magához vonzott, rátettem a kezem, és éreztem valamit, olyasmit, amit nyolc évvel korábban egy hasonlóan esős délelőttön egy Plymouth-i mólón éreztem. Az a véleményem, hogy ha álmodsz helyekről, menj el, maradj egyedül, és nézd meg őket jól, különben sosem találsz nyugalmat.

Persze így sem.

-              Na jó, menjünk vissza – vetettem fel egy idő után.

-              Inkább menjünk végig – mondta Molly.

-              Érthetetlen ez az állandó rögeszméd, hogy ha van egy turistaút, azon végig kell menni. Szerintem meg én nem akarok eljutni itt különösebben sehová, csak sétálgatok. A következő tíz kilométer is tök ugyanilyen lesz. Gyönyörű volt, de most már menjünk lefelé, mert belénk csap egy villám, és talán még a mentőhelikopter se tud majd feljönni értünk a nagy viharban – dörögtem a vallásos élményből teljesen kizökkenve. Molly a fejét csóválta.

-              Micsoda puhány vagy te, ezért jöttél Skóciába?

-              Ugyan. Minden a terv szerint halad. Pontosan így képzeltem. Időpazarlás lenne bármilyen irányban tovább gyalogolni, ha a szívem nem azt diktálja, hanem inkább egy szendvicsre vágyik a parkolóban.

Molly vigyorgott.

-              Miért mentem én hozzád?

-              Mert nagyon-nagyon kemény fickó vagyok – mondtam a derekamat dörzsölgetve – Menjünk. Ma már eléggé meghódítottuk a természetet.

A természetnek még volt ehhez egy-két szava, mert jól megáztunk és átfáztunk, mire leértünk. Később az út menti fenyves szélén, egy kövön ülve cigarettáztunk az esőkabátjaink alatt, és a milliónyi szúnyogot hessegetve, karamellát és szendvicset majszolva vártuk a buszt.

Rövid délutáni pihenés után beugrottunk Portree-ba bevásárolni és sétálni. Én inkább a tengerparton mászkáltam és a szobában heverésztem volna, ezért dühöngtem egy sort, amikor Molly felvetette, hogy megint kerekedjünk fel, de mindvégig tudtam, hogy végül be fogom adni a derekamat. Megint esett az eső, és valahogy amúgy sem kedveltem meg Portree komor kis városát, de valójában jól esett megint sétálgatni egyet, kirakatokat nézni, és bemenni pár boltba. A terv szerint másnapra kocsit akartunk bérelni. Ezt két helyen lehetett megtenni, a komolyabbnak tűnő céget fel is hívtam, miközben idegesen fel-alá járkáltam a kis főtéren, ahol éppen építettek valamit. Molly közben egy közértben vásárolt; nem is bántam, hogy egyedül vagyok ebben a nehéz pillanatban. Még sosem béreltem kocsit, magyarul sem, nemhogy angolul, és nem is tudtam, hogy az adminisztratív nehézségektől, az ártól, a nyelvi problémáktól vagy a bal oldalon való vezetéstől féljek jobban. Kimért, arrogáns női hang jelentkezett, nyomban rettentő zavarba jöttem, alig értettem, amit mond, és teljesen elfelejtettem, hogy miket akarok kérdezni, a nő pedig csak hallgatott a döcögős mondataim között, és néha valami epéset mondott. Hamarosan elszakadt nálam a cérna, és egy béna kérdésem közepén bontottam a vonalat, aztán a mobillal a lábamat csapkodva, költői hévvel, felszabadultan káromkodtam. Később Mollyval elgyalogoltunk a másik autókölcsönzőhöz, ami valójában egy autókereskedés volt, de néha bérbe adtak egy-egy kocsit valakinek. Kitöltöttem úgy egy oldalnyi kérdőívet, megmutattam az útlevelemet, és megbeszéltük, hogy másnap reggel jövök az autóért. Mielőtt visszaindultunk volna a Dun Flodigarry hostelbe, beültünk Portree legjobb helyére, a Granary nevű kávézóba, egy meghitt, az állandó sürgés-forgás ellenére is családias helyre.

A következő nap reggelén megilletődötten álltam egy bordómetál Volkswagen Bora előtt, és ismét képtelen voltam elképzelni, hogy milyen lehet az ellenkező oldalon hajtani. Aztán elindultunk, és nem volt semmi gond. Furcsa, idegen érzés volt, és a kétliteres motor miatt amúgy sem éreztem magam otthon a kocsiban, de idővel rájöttem, hogy amíg enyhén ideges vagyok, nem hibázom. Csak később, az Orkney-szigeteken fordult elő, hogy párszor véletlenül a jobb oldalon autóztam néptelenebb szakaszokon az ott bérelt kis Vauxhall Corsával, mivel már nem aggódtam a vezetés miatt, és elengedtem magam. Portree-ből dél felé indultunk a sziget hosszában. Zuhogni kezdett az eső, néha villámlott, ítéletidő volt. Az út, az ég és a hegyek a barna és a szürke különféle nedves árnyalataiban suhantak el; még szerencse, hogy a Skye-sziget legforgalmasabb útján is alig járt egy-két autó. Először a Dunvegan kastélyba látogattunk el a sziget nyugati partján, útközben megálltunk a helyi művészeti ajándékboltok és galériák egyikénél, ez festményeket árult, megnéztük, fanyalogtunk, főleg Molly, aki az évek során túlságosan is kiművelte magát a művészet terén, aztán továbbmentünk. A Dunvegan-kastély a tengerparton áll, egy folyócska torkolatánál, még mindig laknak benne, híresen szép a parkja, és a közelben fókák élnek. Nem mentünk be, mert csillagászati volt a belépő, és annyira most nem izgatott bennünket a hely, a fókákat pedig ezen a napon valamiért nem volt szabad zargatni, így maradt a park. Nagyot sétáltunk a mohos fák között, a park tucatnyi meghitt kis zugában, és végül is nagy élmény volt az egész, amit csak a bérelt autó miatti, ízig-vérig kelet-európai idegességem árnyékolt be kissé, mert nem tudtam elhinni, hogy semmilyen hibát nem vétettem, és újra meg újra lepergetem magamban a papírok kitöltése, a tankolás, az idevezető út és a leparkolás pillanatait. Végül, amikor már nem volt min szoronganom, kitaláltam, hogy mire visszaérünk a parkolóba, a kocsit már rég ellopták. Az olvasó ezek után nehezen hiheti, de mégis voltak épelméjű pillanataim, ilyenkor megcsodáltam egy rejtett kis udvart gyönyörű sövényekkel, közepén napórával; az egész egy angol detektívregény díszleteit idézte. A kiskapun felirat figyelmeztetett, hogy be kell csukni, nehogy a nyulak bejöjjenek. Valószínűleg az utóbbi néhány évszázadban ez volt a legkomolyabb veszély, mely a kastély lakóira leselkedett.

Akadtak percek, amikor a turistáknak szánt dolgok mögött meg lehetett pillantani az igazi Skóciát. Ilyen volt, amikor elsétáltunk a kastélypark végébe, ahol már senki sem járt az elhanyagolt ösvényen, és egy kis folyó partján régi házat láttunk, göcsörtös fákkal körülvéve, deszkakerítéssel. Minden csendes volt, a folyócska túloldalán is hallgattak a nyugodt, fehérre meszelt, két végükön kéményes házak a nagy zöld gyepek közepén, és mindketten éreztük, hogy valami fontos dolog tanúi vagyunk.

A bordómetál Bora ott pihent a parkoló közepén, ahol hagytuk. Az élet túl szép volt ahhoz, hogy egy magamfajta neurotikus félbölcsésznek igaz lehessen.  Elindultunk Broadford, onnan pedig a sziget délnyugati partján fekvő Elgol irányába.

 Az Elgolba vezető kanyargós út a Skye-sziget egyik legendás útvonala gyalogosoknak és autósoknak egyaránt. Elhagyott dombvidékek, egykori falvak romjai, régi kis temetők az út szélén. Az eső megint rákezdett, elszántan kopogott a kocsi tetején, ahogy ráérősen kanyarogtunk a murvával frissen felszórt úton. Az apró kavicsok meg a kocsi alján kopogtak iszonyú erővel, ezért is mentem lassan, mert tapasztalatlan sofőr lévén úgy képzeltem, minden méter komoly károkat okoz az autó aljában. Eddig mindig én akartam hamarabb bevégezni a kirándulásainkat, de ezúttal Molly elégelte meg a kalandokat. Én viszont végig akartam menni ezen az úton, úgyhogy enyhén feszült hangulatban mentünk tovább, és csak egy festői temetőnél enyhültek meg a kedélyek annyira, hogy a süvítő szél és a szemerkélő eső közepette összevigyorogjunk párszor fényképezgetés és mászkálás közben.

Továbbmentünk. Az ablaktörlők rendet vágtak az egyre bővebben ömlő esőbe, csörömpöltek a kavicsok a kocsi alján, kis patakok felett keltünk át, buján zöldellő domboldalakon haladtunk, talán félórán át, közben összesen három-négy autóval találkoztunk. Felfoghatatlan volt a hely elhagyatottsága. Végül az út emelkedni kezdett, házak tűntek fel, és megérkeztünk Elgolba. A falucskából a Loch Courisk felé kanyargó tengerparti ösvény a legfestőibb útvonalak egyike a szigeten, fantasztikus rálátással a Cuilin hegység komor, sötét tömegére. Semmit sem láttunk az egészből. Zuhogott az eső, és amikor a meredek tengerparti lejtőn megálltam, a kocsi aljában különös repedtfazékhangok hallatszottak. A lejtő alján szürkén sejlett fel az óceán, pár száz méterre voltunk a világ egyik legszebb gyalogútjának kiindulópontjától. Az ösvényről már sokat olvastam, először a parton kanyargott, majd volt egy nehezebb, sziklás szakasz, utána pedig feltárult a vándor előtt a Loch Courisk vize. Jópár órás túra volt, de megérte volna minden lépés. Az útikönyv azt javasolta, táborozzunk le a loch partján, és másnap induljunk vissza. Délután három-négy lehetett, sokat már nem mehettünk volna az ösvényen, de azért meg kellett volna nézni, akárhogy is esett az eső. Csakhogy elegem volt. Visszafordultam.

Amikor jóval később, estefelé kiszálltunk a Dun Flodigarry hostel mögött, mégis elégedett voltam ezzel a nappal. Jó drágán kibéreltünk egy nagy fogyasztású kocsit, és az ítéletidőben sok-sok órát utaztunk vele a leglehetetlenebb helyeken, sokat idegeskedtem, néhányszor összevesztünk, és a végső, álom-úticélhoz érve kábé három perc után elindultunk vissza. Akkor miért voltam olyan elégedett? Ismét bebizonyosodott, hogy nem ezért ráncigáltam el kettőnket Skóciába, hogy jól érezzük magunkat, hanem hogy kipróbáljam, el tudunk-e jutni ezekre a helyekre, menni fog-e a szervezés, bírjuk-e pénzzel, elviseljük-e az időjárást, megtaláljuk-e a fontos helyeket.  

Talán bölcsebb leszek, amikor legközelebb eljutok oda.

Meglepetésemre minden elvemet felrúgtam, mióta ezt a naplót elkezdtem írni. Szóltam a főnökömről, szóltam politikáról, pedig ezekkel a dolgokkal semmiképpen sem akartam bemocskolni a lapokat. Kíméletlen önszétszedésből átmentem kulturált mesélősbe, csak mert az a néhány olvasóm, akiknek ezúton is szeretném kifejezni hálámat és nagyrabecsülésemet - de tényleg -, egytől egyig megjegyezte, hogy depressziós nyavalygással töltöm meg a blogszolgáltató cég merevlemezeit. Igazuk volt, és én bölcsen irányt helyesbítettem, hogy ez a csendesen kanyargó történet ne egy újabb világfájdalmas ömlengés legyen egy megvénült ifjú Werther (vagy köcsög emós) tollából? Vagy nem volt igazuk, hanem ők a tipikus emberi környezet, akik torkon ragadják és megfojtják a felébredteket, akikből valódi igazságok és őszinte vallomások törnek elő - én pedig szolgaian ismét, ezen a szentnek választott helyen is átmentem megfelelős jókisfiúba? Nem tudnám megmondani. Annyi bizonyos, hogy szeretem őket, és hogy mégis, van itt valami ellentmondás. Hisz az igazi, magányosan elgondolt gondolataink között kevesebb a szmájli, mint egy az elvárásoknak megfelelő blogban.  

Igyekszem őszinte maradni, ami meglepően nehéz. De térjünk vissza az utolsó néhány hűséges olvasóm elriasztására mesélt skóciai történethez!

 Reggel kilenc volt, május vége, és körülbelül 15 fok. Felhős időben indultunk a Quiranghoz, a Skye-sziget egyik leghíresebb helyére. A Quirang egy halom vulkanikus sziklaszirt, kavicsos hegyoldal és sötét vizű tengerszem, egy darab Vadnyugat – bár a skótok nyilván megsértődnének, ha ezt hallanák. Két kis hátizsákot vittünk, némi  kajával, vízzel, aztán nemsokára ezekbe gyűrtük az esőkabátokat és vastag pulóvereket is, mert a nap kibukkant a felhők közül, és egyszerre nyári meleg lett. Az első pár kilométert a dél felé kanyargó, tengerparti kocsiúton tettük meg, a hegyek közé vezető ösvényt keresve. Egy idő múltán már biztosak voltunk benne, hogy túlmentünk az ösvény kezdetén, de amikor éppen visszafordultunk volna, megláttuk a Quiranghoz vezető turistaút elejét két kis domb között, és egy autót, amit a velünk egy hostelben lakó fiatal spanyol pár bérelt. Baloldalt kis tó tűnt fel, ijedten bégető birkák iszkoltak előlünk. Fárasztó emelkedő következett egy kopár hegyoldalban, minden kanyarnál egyre hihetetlenebb kilátással a tájra, a barnás bozóttal és friss fűvel mintázott hegyekre, a távoli tenger kékjére és a tavak csillogó ezüst foltjaira. Drótkerítés következett, a szokásos deszkaalkotmánnyal, amin átkelhettünk rajta. Majd’ kiköptem már a tüdőmet, de igyekeztem rendíthetetlenül vigyorogva előretörni, hisz nem maradhattam szégyenben a feleségem előtt, akinek mindenféle hegymászások, barlangászások és egzotikus, veszélyes túrák ejtettek foltot a múltján. Csendesen átkoztam a Lonely Planet könyveket, melyek könnyű, kisgyermekes családoknak ajánlott sétának tüntettek fel olyan gyaloglásokat, amiktől engem az ájulás környékezett. Hogy némi levegőhöz jussak, mindenféle ürügyeket találtam ki, hogy megálljunk néha: kikötődött a cipőfűzőm, mi lehet az a távolban, vajon miről mi a véleménye ennek és ennek a barátnődnek, stb. Egy ideig sikeresen lassítottam a tempót, és Molly is alig kapott levegőt, miután igyekeztem a kedvenc témáiról beszéltetni, de aztán rájött a turpisságra. Most egy ideig vízszintesen vitt az ösvény, két hegycsúcs között: néhány sátorozó mellett haladtunk el. Azután már a Quirang lábánál voltunk.

Az egyes sziklatornyoknak különféle beszélő nevei vannak, mint pl. a Tű, a Börtön és így tovább, és az útikönyv szerint valahol magasabban ott állt az Asztal nevű kis fennsík, aminek valamiért minden leírás varázslatos hangulatot tulajdonított. Az egyetlen problémát a sziklákhoz vezető meredek, laza kőtörmelékkel fedett emelkedő jelentette. Letértünk az ösvényről, és felfelé vettük az irányt, nehezen kapaszkodva, később már négykézláb, meg-megcsúszva a kavicsokon. Mögöttünk egy szemtelenül fiatal, szőke kamaszlány mászott egyedül, ami nem mindennapi bátorságra vallott. Izgalmas útszakasz volt, izzadtunk, nevettünk, féltünk – azazhogy Molly nevetett, én pedig izzadtam és féltem. Megalázó lesz hetven-nyolcvan métert visszagurulni majd az ösvényig, mert a két nő majd kinevet, plusz meg is halok, a testemet borító véres vágások telemennek porral, és szörnyen fogok kinézni. Mindegy, felértünk. Odafenn, a kőtornyok árnyékában hűvös szél fütyült, beljebb pedig halálos, nem evilági csend fogadott, mert a kőfalak még azt a kevés zajt is elfogták, amit a hegyoldalban még hallani lehetett, például a szélsusogást. A csendet csak egy-egy madár rikoltása, és a kövek között tébláboló egy-két birka kaparászása tört meg néha. Még feljebb kapaszkodtunk, aztán lerogytunk a fűre egy dombocskán, a némán emelkedő kőfalak között. Szendvicset ettünk, beleittunk a vízbe, és elképedten nézelődtünk. Vajon hogy jutunk le innen, ötlött fel bennem, de elhessegettem a gyáva gondolatot. Hol lehet az Asztal? Összevissza mászkáltunk a kőrengetegben, de nyoma sem volt a kis fennsíknak. Na mindegy, mondtam Mollynak, most már forduljunk vissza, mielőtt ráeszmélek, hogy nem merek leereszkedni azon a görgeteges lejtőn: de hirtelen, ahogy felsétáltunk egy enyhén emelkedő kis ösvényen, az Asztal zöld platóján találtuk magunkat. Messze alattunk a tenger kékje csillogott, az ösvény, ahol végigjöttünk, halovány vonal volt odalent a hangával borított hegyoldalak barna foltjai közt. Milyen szép volt! Sajnos nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy le is kell jutnunk visszafelé a lejtőn.  Azért nézelődtem egy kicsit, és írtam egy sms-t az Indiánnak. Pár perc kacskaringózás a sziklák alatt, és a meredek, kavicsos, morzsalékos lejtő ott volt előttünk, az ösvény pedig, ahonnan korábban letértünk, hogy felmásszunk a sziklákhoz, most elérhetetlennek tűnő messzeségben húzódott valahol lent. Megindultunk lefelé, meg-megcsúszva, oldalazva, egymáson nevetve. Én egy idő után feladtam, és jórészt a hátsó felemen csúszkálva, meg hátul letámasztva a kezemet, pókszerűen mászva haladtam lefelé. Molly persze előbb leért. Az ösvényen néhány turista közeledett, ezért feléledt bennem a hiúság, és az utolsó métereken büszkén felegyenesedve, bátor szökellésekkel haladtam lefelé.

Útvonalunk körüljárta a hegyet, mégpedig egy jó nagy hegyet – jó félórát gyalogoltunk tovább rajta, és még mindig nem akaródzott neki visszakanyarodni a kiindulási pont irányába. A Quirang sziklatömbje körül haladó út izgalmas, igazi felföldi ösvény volt, fa és bokor sehol, csak hanga, rövidre rágott gyep, no meg kövek, a legképtelenebb helyeken álldogáló birkákkal. Vadregényes volt, és boldoggá tenne, ha most ott lehetnék, de nyaraláskor az ember egy-két nap után megdöbbentően érzéketlenné válhat a helyi hangulatokra, ha kicsit fáradt, éhes és szomjas. Magam is meglepődtem, de egy vízmosásban felfelé kaptató turistacsapatra lepillantva az jutott eszembe, hogy nekem most elég, vissza akarok menni a hostelbe, és az öböl feletti padon üldögélve szeretném végre lógatni a lábamat, egy bögre kávéval a  kezemben.

– Nekem elég volt, induljunk el lefelé, ott megy egy út! – mondtam Mollynak, aki a fáradtság legkisebb jele nélkül baktatott előttem az ösvényen. Lenézett a baloldalt tátongó mélységbe: a meredek lejtő a hegy lábánál lankás, zöld mezővé szelidült, messzebb egy mellékút kanyargott. Távolabb a Trotternish-félsziget kopasz, különös alakú hegyormai emelkedtek, furcsa sziklaalakzatokkal, de az egész holdbéli tájat megszelidítette a csenevész pázsit zöldje, a hangabozót sárga virágokkal pettyezett barnája, és a képet délről és keletről keretező, messze csillogó tenger a napfényben.

– Máris elég volt a nagy Felföld-rajongónak? – nevetett visszhangozva a feleségem, akinek rengeteg szörnyű tulajdonsága van, de az, hogy sokszor kigúnyolt, valahogy sosem zavart, sőt, olykor mintha kimondottan élveztem volna. – „Hetekig akarok gyalogolni esőben és viharban! Kardot akarok kovácsolni egy romos lakótoronyban! Nyers nyúlhúst akarok enni, és szembe akarok üvölteni a széllel! Én vagyok Zsákos Frodó! Én vagyok a Hegylakó!” – vihogta Molly.

– Igen, ez mind igaz, a művész sohasem hazudik, csak élénk színekkel ecseteli a valóságot, hogy az egyszerű feleségek is megértsék – füstölögtem válaszképpen, és eszembe jutott, hogy ismeretségünk kezdetén a szívbajt hozta rám, mert mindig olyan hangosan nevetett a kis lakótelepi fürdőszobánkban, hogy berezonáltak a falak, és a szomszédok növekvő ellenszenvével kellett szembenéznem.

– Gyorsan meneküljünk le a hegyről, mielőtt Őjöngő Farkas pánikba esik, hogy megcsúszunk, éhen halunk, vagy belénk csap egy villám.

– Figyelj, tízszer is végiggyalogolnám ezt az útvonalat, de minek virtuskodjak, én nem akarok bizonyítani semmit. Úgyis csak körbemegy a hegytető körül, és visszajutnánk ugyanoda. Ez meg egy másik, izgalmas útvonal, le a hegyoldalon, át a réteken, és az út valahol Staffin körül ér ki a tengerpartra, gondolom – magyaráztam, de persze teljesen hiába, Molly boldogan kacagva újra és újra megfogalmazta, hogy egy gyáva kis városi szerencsétlen vagyok, én pedig újra és újra zsörtölődtem valamit válaszképpen, mintha nem mulattatott volna az egész. A gyáva városi szerencsétlen körvonalai amúgy is meglehetősen illettek rám, de ez már régóta nem zavart, legfeljebb felejthetetlen stílusommal igyekeztem elkendőzni néha.

Lefelé egyre élőbb vidék fogadott, egyre sűrűsödtek a birkák, végül elértük az aszfaltutat, és azon bandukoltunk a tengerpart irányába, délkelet felé. Az út hosszan kanyargott, hosszabban, mint gondoltuk. A szeles hegytető után rekkenő hőség volt idelent, a vizünk rég elfogyott, jólesett volna találni egy kis boltot vagy pubot, de egy út menti kis temetőtől eltekintve a civilizációnak semmilyen jelével nem találkoztunk jó ideig. Ezek a temetők, sok-sok kilométerre bármilyen lakott helytől, a Felföld jellemző helyei – másutt meg apró kőviskók romjai látszanak a mezőkön, kis csoportban az út mentén: nyilván ezek is falvak voltak valaha.

Aztán ismét felfelé vitt az út, és megláttunk egy özönvíz előtti benzinkutat, talán a ’60-as évekből maradhatott itt, az egyik töltőoszlop tetején egy fából készült kacsával.

Feltűntek Staffin első, hófehér kis házai, és végre elértük a tengerparti utat. Megálltunk a boltnál, ahol a busz is meg szokott állni, és vettünk pár apróságot, köztük egy hatalmas üveg narancslevet, amit az egoizmus különös rohamában a sajátomnak kiáltottam ki, és a bolt előtti padon pihegve ráripakodtam Mollyra, hogy nem adok belőle, igya azt a szénsavasat, amit meg ő választott. Ezzel felhajtottam egy óriási adagot a narancsléből, hogy aztán fuldokolni kezdjek a ragacsos-cukros sziruptól, mert persze szörp volt, megbűnhődtem. Fájós lábbal, de jókedvűen ültünk még egy darabig a padon, én szomjasan is, mert ahhoz büszke voltam, hogy ezek után beleigyak Molly italába, aztán elindultunk Flodigarry felé a parton.  

Hosszúnak tűnt a gyaloglás visszafelé a tengerparton. Nagyritkán elhúzott mellettünk valaki, kicsit beszélgettünk is, de leginkább csendben gyalogoltunk, hallgatva a tenger moraját és a szél susogását. A nap melegen sütött. Amikor kifáradva visszaértünk a szállásunkra, csináltunk egy kis kávét, és kiültünk a ház elé egy faasztalhoz. Ledobtam a bakancsot meg a zoknit, és a füvön pihentettem a kellemesen sajgó lábamat. Elképzeltem, hogy Pesten most éppen hazafelé tartanék a munkából egy tömött metrópótló buszon, aztán lenéztem a haragoszöld fűre hajított bakancsainkra, a birkákkal pettyezett zöld lankákra alattunk, és a tenger tükrére, a Flodigarry-szigetre, melynek túlpartján fókakolónia élt, és a Felföld hegycsúcsaira a szürkés horizonton.

Több éve már ennek, egy késő őszi délutánon írtam ezek a sorokat, szürkület volt, hűvös, borult idő, szél cibálta a játszótér körüli fák csupasz ágait a házunk előtt. Hét kislámpa égett a szobában, zöld teát ittam, Molly a kanapén bevásárlólistát írt, a fiunk pedig a szomszéd szobában hortyogott, lassan kilenc hónaposan, apró kezei széttárva a franciaágyon, arcán dölyfös, római császárokat idéző kifejezés. Most is épp nagyon elégedett vagyok, bár ez a látszat ellenére csak elvétve fordul elő velem. Próbálom felidézni, milyen is volt Skócia, és riadtan veszem észre, hogy már csak a tényekre emlékszem tisztán, az érzések némelyike halványul. Sietnem kell az írással – azzal igazából mindig sietni kell, amíg még emlékszel. 

Estefelé átsétáltunk a derékig érő fűben a szomszédos kis hotelhez, és ittunk egy sört a pub teraszán, aztán lefekvés előtt még csináltunk egy kis levest meg szendvicseket, és fáradtan, jóllakottan, hosszú beszélgetés és magazinlapozgatás után aludni mentünk az apró emeleti sarokszobába. Valamikor éjszaka felébredtem, és az ürességtől kongó folyosón elgyalogoltam a vécére. Nagy, sokszemélyes férfivécé volt, az ifjúsági szálló talán iskola vagy ilyesmi lehetett valamikor. Megmostam az arcom a mennyezetről lógó lámpák fényénél, hallottam, hogy fúj a szél odakint az éjszakában, és egy pillanatra meglegyintett a mérhetetlen magány és elhagyatottság, amit a Felföld lakói valószínűleg gyakran éreznek. Nem lepett meg, amikor azt olvastam, hogy a magyarokhoz hasonlóan a skótok is elég rendesen isznak. Ez egy csodálatos hely, de folyton borult az idő, hűvös van, esik az eső, és a tengerparti dombok között süvítő dühös szél nem csupán régi mesékről és lovagkirályokról, hanem egyedüllétről és őrületről is énekel. Persze ezért is jöttem ide. Érdekel a klánok és a függetlenségi háborúk története, érdekel a földrajz, érdekel a whisky és érdekel minden kisváros minden érdekessége. De leginkább nem ez érdekel. Leginkább azt a helyet kerestem, amiről kamaszként álmodtam. Tizenévesen az ember lelke néha pont úgy fest, mint a komor, elkeseredett szépségű felföldi táj alkonyatkor, amikor egy vad zápor után átragyog a nap a felhőkön, és a szomorú tájat aranyfény önti el. Szóval, nem csak az igazi Skóciát kerestem, hanem az én Skóciámat is, ahogyan azt már nem egyszer kifejtettem itt. Hogy megtaláltam-e? Naponta néhányszor egy kis időre igen. És ez bőven elég volt, ráadásként pedig ott volt a sok minden, amire nem számítottam.     

Jó hír, hogy kicsit nyugodtabb, pihenősebb időszaka következik szegény politikusoknak. Magyarok, szlovákok, osztrákok és a többiek most kijátszhatják egymás ellen a jajdeutáljukegymást, mingyárháborúbamegyünk kártyát. Ezen elnyammog a nép pár évig, és addig sem panamákkal és korrupciókkal és szervezett bűnözéssel és közbeszerzéssel és levajazott pályázatokkal van elfoglalva.

Még talán előre meg is beszélték egymással a forgatókönyvet a különböző országok vezetői.

Szegény szélsőjobboldali tömeg: zavarodott, álomvilágban élő öregek, bizonytalan, sikertelen, tudatlan fiatalok. Annyira szeretnének tartozni valahová ebben a nagy viharban. És éppen kapóra jönnek, ők szolgáltatják a cirkuszt, amiből szépen megél a politika meg a sajtó.

A történelem szép, tanulságos dolog. De nem létezik, mint olyan. Elmúlt. Azért történelem. Hogy mi volt ezer, meg száz éve, abból lehet okulni, de ezen túlmenően senkit sem érdekel. Minden ország elkezdhetne hepciáskodni, és bemutatni egy térképen, mikor volt a legnagyobb. Az országok 90%-a volt már valamikor ötször akkora is, mint jelenleg: akkor most jogosan áhítozik mindenki egy összeadva Neptunusz méretű szállásterületre?

A szép emlékeinkkel, a történelmi jelmezeinkkel meg a geopolitikai helyzetünk finomságaival nyugodtan elszöszmötölgethetünk, kurvára nem izgat fel senkit. Nincs olyan, hogy Kelet-Közép-Európa.Olyan sincs, hogy Közép-Kelet-Európa. A határainkon kívül csak a Kelet-Európát használják, ott lakunk. Periféria, csendes, eseménytelen környék, idilli hátsó kert.

Lehet energiát elpazarolni a hőzöngéssel, de igazából ezek az emberek csak beinjekciózott patkányok, akik összevissza szaladgálnak a műanyag labirintusban, míg a nagyokosok röhögve hajolnak föléjük, és kinyerik belőlük a használható anyagokat.

Ha már annyira ugrándozunk a történelmi dolgainkkal, akkor érdemes lenne egyszer nyititt szemmel beleolvasni a történelembe. A hőzöngésből még sose lett semmi, csak arra jó, hogy a gazdasági válságok közben ide csatornázzák a vezérek a népdühöt. Ezt már jó sokszor eljátszották velünk, meg másokkal is. Na mindegy, a történelemből úgyse tanul senki. Az amerikaiak pár évente megszállnak egy megszállhatatlan, idegen országot, kicsit buliznak benne, mindent összetörnek, aztán megrettenve távoznak. A kelet-európaiak pár évente határvillonganak és etnikailag veszekednek, miközben a politikusaik röhögve bepakolják a pénzüket a terepjáróikba. 

Csak néhány nép van, akik nem szoktak annyit hőzöngeni. Svájciak. Britek. Skandinávok. Na, nekik nem is kell mindent húszévente újjáépíteniük.

Másnap délelőtt ismét egy buszon ültünk, észak felé tartottunk a Trotternish-félszigeten, az eldugott sziget egyik legfélreesőbb részén. Először egy hosszúkás tó mellett haladtunk, aztán a tengerparti úton. Jobbra, messze lent a szirtek alatt nyújtózott a tenger, balra zöld legelők, karámok, egy-egy falucska, legfeljebb tucatnyi, szellősen elszórt házzal. Majdnem minden ház fehér volt, ezek a magas zöld fűvel, meg az ég és a tenger kétféle kékjével valami természetellenes tisztaság érzését keltették, mintha nem a valóságot, hanem egy gyermekkönyv képeit látnánk. Jobban odafigyelve megnyugtató volt látni egy rozsdás autóroncsot, egy rendetlen udvart, némi gazt egy repedésben, egy használatlan tévéantennáról lógó tépett vezetéket: de a hely még ezekkel együtt is túl szép volt. Távolabb különös formájú kopár hegyvonulat emelkedett, és mindenütt birkák legelésztek.

Szikrázóan szép napsütés volt. A Skye-sziget… Sokkal több időt kellett volna ott töltenünk. A kék busz hosszan kanyargott az egysávos úton, néha félrehúzódva egy-egy leállóhelyen, hogy a szembejövő autók elférjenek. Csak percekre voltunk a Dun Flodigarry hosteltől, amit évek óta a fő úticélnak tekintettem.

Aki valaha keresett szállást a neten vagy prospektusban, az tudhatja, milyen keveset mond egy-két adat, egy fénykép és egy térképen bejelölt pont egy hely hangulatáról: igazából sosem tudhatjuk, gyöngyszemet vagy egy darab mocskot találunk a megadott koordinátákon. Valahogy ebben a hostelben mégis mindig biztos voltam.

A busz egy kapu előtt tett le minket a néptelen úton. Elszórt sziklákkal borított, zöld síkság, balra a hegyek, jobbra a víztükör. És persze süvítő szél. A kapu alatt mélyedés, amit vascsövekből készült rács borított, ennek rúdjain kellett beóvakodni a kerítésen belülre: így akadályozzák arrafelé, hogy a birkák átsétáljanak egyik birtokról a másikra. Az üres táj képtelen vonzása megint a hatalmába kerített, azt éreztem, mint téli séták idején a Szelidi-tó partján, amikor az aranysárga náddal szegélyezett, mozdulatlan víztükör mellett gyalogoltunk a fák alatt, és csend volt, csak egy-egy madár rebbent fel valahonnan, meg a szél huhogott az ágak között. Bekötőút vezetett lefelé, a tenger irányába, és pár méter után egy kanyarral eltűnt a fák között egy hatalmas szikla tövében. Kíváncsian elindultunk lefelé. Az állandó széltől nyomorgatott, szürkésfehér fák között feltűnt a nagy, fehér épület: talán iskola volt azelőtt, esetleg kocsma vagy fogadó? Milyen átlagos volt ilyen közelről: csak egy dísztelen, fehér, egyemeletes ház. De ez a Dun Flodigarry Hostel volt, és én rég tudtam, hogy valami homályos okból ez a legjobb szállás a szigeten. Egy lélek sem volt sehol. Megkerültük a házat, és elénk tárult a hatalmas, kék tenger, apró hullámtarajok ezreivel a távolban, meg a Flodigarry-sziget tajtékverte, gigantikus szirtjével. Buja, magas fűvel borított domboldal vezetett sok száz méter hosszan lefelé a partig, csak közvetlenül a ház előtt volt egy vízszintes szakasz, salakkal felszórva, néhány paddal és faasztallal.

Hihetetlen volt. Az ember nagyon, nagyon vár valamire, aztán találkozik vele, és éppen úgy történik minden, ahogy elképzelte. Éppen olyan jó; és még sokkal jobb. Nem mindennap történik ilyesmi velem. Figyeltem Mollyt a napsütésben, ahogy felméri a helyet, kíméletlenül, hallgatagon, ahogy szokta, végül szélesen elmosolyodik. Talán egy pillanatig ő is figyelt engem, és talán ezegyszer annak az embernek láthatott, aki mindig lenni szerettem volna.

Tébláboltunk pár percig a ház előtt, vihorásztunk, a távoli hullámverés zaját és a madarakat hallgattuk. Odabent türelmesen várt a recepciós pultnál a két tulajdonos, Gavin és Annabelle. Jóságosnak, bölcsnek, gunyoros, távoli derűvel átitatottnak láttam őket, mint annyi britet: Biztos, hogy ez némileg hülyeség volt; mindennapi emberek voltak, akikkel egy boldog pillanatban találkoztam. Megmutatták a szobánkat, kétágyas kis fülke volt az emelet sarkában, egy ablakkal a tengerre. Valószínűleg bármilyen lehetett volna, tökéletesnek éreztem.

Letettük a csomagokat, aztán nekivágtunk a zöld lankáknak. Ezek csak távolról tűntek olyan könnyen járhatónak, a part itt-ott mocsaras volt, egyébként meg mindenütt hepehupák, eldugott gödrök, kövek között jártunk: sikerült is bokáig belelépnem egy fekete sárral teli gödörbe. Felérve a sziklás part legmagasabb pontjára visszanéztünk a Flodigarry-öbölre. Forrón sütött a nap, de ha szélroham érkezett a víz felől, látszott az ember lehelete. Odalent a hullámok asztal nagyságú fekete köveken hullottak szét, amik innen kavicsoknak tűntek, hegyes kőoszlopok álltak ki a vízből, mintha óriási cetek hátuszonyai volnának – sóváran vizslattam a víztükröt, és Molly már kezdte is a viccelődést, hogy miféle bálnát meg fókát vélek látni éppen –, a hegyek csendesen figyeltek minket, és mindvégig több kilométeres körben egy teremtett lelket sem láttunk. Mentünk tovább, és az idill csak nem akart elfogyni. Nem volt különösebben változatos – óceán, napszítta zöld fűtenger, és a sziklás hegyvonulat, mely lassan közeledett a parthoz –, viszont sohasem fogyott el. Vannak remek helyek például a Városligetben is, pár platánfa, egy kis domb, és egy kis hangulat, csakhogy három lépéssel később már megpillantunk egy kék buszt vagy egy osztálynyi diákot. Na, a Skye-szigeten ilyesmi nem fenyegetett: annyi hely volt, amennyit csak akart az ember: és ez hihetetlen volt.

Órákig sétáltunk a parton; enyhe szellő fújt, az égen a legapróbb felhő sem látszott. Később már csak hevertünk a magas fűben egy magasabb partszakaszon, és nézelődtünk, fényképeztünk, beszélgettünk.

A szállásunk mellett stílusos kis szálloda emelkedett a szomszéd telken, ahová jól kitaposott ösvény vezetett, a drótkerítésen deszkaalkotmánnyal, melyen az ember könnyedén átlábalhatott, a birkák viszont kívül maradtak. Mert a birkák mindenütt ott voltak a szigeten. Senki sem volt a hotel pubjában: a krómozott sörcsapok és a rengetegféle aranyló whiskysüveg magányosan árválkodott a pult mögött. Addig zörögtünk, míg végül megjelent valaki, és egy korsó sört meg egy capuccinót kértünk, amit a teraszon, egy giccses, de az alkalomnak teljesen megfelelő műbástyán költöttünk el. Képek őrzik ezeket a fontos pillanatokat, és sok ilyen egykori pillanatra csak ezekben a beállításokban emlékszem, ami régen végtelen keserűséggel töltött el, de ma már hajlandó vagyok elfogadni, hogy a sok szörnyű dolog elhomályosulásáért cserébe pár jó dolog elfakulásával is fizetni kell.

A szállásunk földszintjét egyetlen nagy helyiség foglalta el, egyik fele hatalmas konyha, három-négy tűzhellyel és minden lehetséges konyhafelszereléssel, a másik étkező, piros faasztalokkal és székekkel, a falakon prospektusokkal és képekkel. Pillanatnyilag senki sem lakott a házban, így kettesben költöttük el a késői ebédet: skót instant levest már megint, és mindenfélével megrakott szendvicseket a magunkkal hozott étel maradékából, meg abból, amit Portree-ben bevásároltunk.

Miután jóllaktam, kiültem a ház elé, és ittam egy bögre neszkávét a padon. Felhők gyülekeztek, a szél felerősödött, elbújt a nap. Felsétáltunk a kavicsos bekötőúton odáig, ahol a busz korábban letett minket, és északnak indultunk a kanyargós, viharvert aszfaltcsíkon, bámész birkák és sirályok tekintetétől kísérve. Az úttól a sziget belseje felé köves síkság húzódott, aztán egy hegyvonulat, hasonló a parti sziklasorhoz, de sokkal nagyobb. Furcsa volt az üres aszfaltcsíkon bandukolni, elégedetten, hogy megérkeztünk, kicsit fáradtan, egymásra mosolyogva, hallgatva a szél fütyülését, farkasszemet nézni a felháborodottan leső birkákkal, elnézni a messzeségbe. Egy ilyen elhagyatott vidéken minden érdekessé válik. Pár száz méterre előttünk az út lefelé vitt, és a lejtő alján kis híd állt, az alja vascsövekből, hogy a birkák ne jussanak át, mellette kis ház, láthatóan üres, körülötte semmi. Egy falu szélén mindez lényegtelen lett volna, de itt jelentőségteljes, gondolatébresztő látvánnyá változott. A házikó és a híd a kopár völgy alján vadnyugati erőd volt, a határvidék utolsó bástyája, azon túl pedig a végtelen préri hömpölygött talán, mérföldek százain át.

Nagyritkán egy-egy autó húzott el az úton, fülsértő csörömpöléssel száguldva át a  kis híd fémcsövein. Egy távoli dombtetőn valami réginek tűnő rom látszott, mint egy primitív kis erősség maradványa. Meglepően messze volt, de elmentünk odáig, és a domboldalon felkapaszkodva találkoztunk egy idős párral, akik szintén a romhoz igyekeztek. De fenn csak négy betonfal várt minket, köztük rozsdás roncsokkal, szeméttel és egy döglött báránnyal. Vészjósló hely volt. Elindultunk visszafelé: útközben megint kibukkant a nap a felhők közül. Esteledett, de a nap nagyon későn ment le, már rég a kis szobában hevertünk az ágyon, beszélgetve, a Lonely Planet könyveket lapozgatva, és kint még mindig naplemente volt.

Igazából nem először jártam a környéken. Tizenkét évvel korábban egy európai vonatkörút részeként két napra feljöttünk Londonból északra az Indiánnal, és három vadidegen magyar fickóval, akik közül az egyiknek később botor módon mintegy 10 ókori témájú könyvet adtam kölcsön, aztán soha nem láttam többé. Akkor Glenfinnanba tartottunk, hogy megnézzük, hol játszódott a Hegylakó, és egy fantasztikusan látványos vonatút után tanácstalanul kóvályogtunk egy kicsit a vasútállomás körül az esőben, de így is jó mulatság volt. Invernessbe is eljutottunk az Indiánnal és a könyvtolvaj magyarokkal, de ott sem tudtunk mit kezdeni magunkkal, úgyhogy beültünk egy pubba a sötét estében, Guinness-t ittunk, és húsos pitét ettünk. Azt a két, 12 évvel korábbi éjszakát egy Glasgow-i arab büfében és az Edinburgh-i vasútállomás csomagmegőrzőjében töltöttük, bár az utóbbi helyről kirúgtak, és hiába volt nyár, csaknem megfagytunk a nyitott állomásépületben süvöltő északi széltől, de végül szemfüles módon lefoglaltam magamnak egy fényképezőfülkét, az Indián meg egy másikat. Akkoriban még szinte lényegtelen volt, hol éjszakázik az ember, fiatalon, tele energiával, de mostanában már szeretem megtervezni az ilyesmit.

Mire magamhoz tértem a Dornie-beli szobánkban, gyönyörű reggel volt. Az étkezőben megkérdezték, kérek-e zabkását reggeli előtt, amire magabiztos igennel válaszoltam, bár fogalmam sem volt, mi a kérdés.

- Whtslájkngh?

- Öhh, yes, of course. Well. Thank you.

(Ez mindig bejön.)

Fél tányér zabkása után rájöttem, hogy ez érdekes kaja, de valószínűleg most ettem ilyet utoljára, és a házigazda nevetése közepette – észrevette, hogy a cukroskanállal eszem a kását evőkanál helyett – hozzáláttam a könnyű, sült kolbászból, tükörtojásból, sült baconból, sült paradicsomból, vajas pirítósból, lekvárból, gyümölcsléből, teából és kávéból álló reggelihez. Még nagyobb élmény lett volna, ha nem feszélyez minket a kis helyiségben velünk étkező másik hat-nyolc ember. Élénk beszélgetésbe merültek, otthon érezték magukat, mi pedig csendben ettünk és kicsit zavarban voltunk.

Reggeli után elsétáltunk az Eilean Donan kastélyhoz, amit gyakran látni képeslapokon, könyvborítókon, magazinokban, prospektusokban, vagy például a Hegylakó középkori jeleneteiben. Paradox módon ez a legskótabb skót kastély némileg hamisítvány. Nem mintha a brit kastélyokat általában nem építgetnék át előszeretettel itt-ott pár évente – az ő műemlékfelfogásuk egészen más, mint a miénk –, de ezt szinte teljes egészében a 20. század elején építtette fel valami üzletember pár felismerhetetlen romból. Tényleg gyönyörű egyébként, még a komorsága is eltűnik, ha nyár elején néha kibújik a nap a felhők közül, hogy rásüssön, és az öböl körüli domboldalak barna bozótosát élénksárga virágok lepik el. Lenyűgözve fényképeztem mindenféle szögből és távolságból – este aztán könyörtelenül letöröltem a képek jelentős részét a gépről, mint minden nap, mert betegesen tartottam attól, hogy egy nagy, intellektuális önkielégítés részeként több ezer képet mutogatok végig hazaérve a haveroknak, akik ezért örökre meggyűlölnek.

Végigsétáltunk egy hosszú, keskeny kőhídon a szigethez, amin a kastély állt, mögöttünk vad dudaszó hangzott fel, és egy dudás, egy menyasszony meg egy vőlegény jelent meg pár ünnepélyes vendég társaságában. Hogy csupán fényképezkedni járnak ide az ifjú házasok, vagy a szertartás is itt zajlik, nem tudnám megmondani, mert diszkréten a kastély mögé sétáltunk, nem akartunk zavarni. Egyáltalán, az udvariasnak tartott britekkel mindig olyan gáláns udvariassággal viseltettünk, hogy ugyanez talán minden magyarországi problémánkat megoldaná. Sokszor elhatároztam már, hogy a húgom kabátját véres köpettel ékesítő hajléktalant vagy a nagymamámat a mozgólépcsőn félrelökő kopasz iskolakerülőt ugyanezzel a 18. századi galantériával kezelem a jövőben, de valahogy nem tudom rászánni magam.

Megálltunk a kastély mögött (igen kicsi kastély egyébként), leültünk a parti kövekre, elnéztük a sima víztükröt és körben a hegyoldalakat. Nem mentünk be. Egyszer majd bemegyek Skóciában egy-két múzeumba meg kastélyba, de most a táj érdekelt, sajnáltam a pluszpénzt arra, hogy falak közt legyek - kivéve egy múlt századi kúriát az Orkney-szigeteken, ahová főleg a dühöngő vihar elől mentünk be, de az megérte. 

Kora délután indultunk tovább nyugat felé a Scottish Citylink  buszán  a Skye-sziget felé. Kyle of Lochalsh városkánál modern híd vezet át a szigetre, amit a helyiek valószínűleg nehezményeznek, mert így a település már nem kaszál akkorát a turistabevételekből, mint amikor még mindenki megállt a kompra várakozni. A hídon pár évig szép summát kellett fizetni, de a környékbeliek úgy fel voltak háborodva, hogy a közelmúltban ingyenessé tették az átkelést.

Most jött az igazi döbbent izgalom. Azt már képtelen voltam feldolgozni, hogy tényleg eljutottunk erre a legendás vidékre. Sokat olvastam Skóciáról, legtöbbet a Felföldről, és ott is leginkább a Skye-szigetről. Odatapadtam a busz ablakához, mint egy taknyos gyerek, és valami teljesen hihetetlen látványra vártam, valamire, ami még a brosúrák tökéletes beállítású tájképeit is felülmúlja. Egyelőre semmi ilyesmit nem láttam; csenevész fenyőerdők, kopár partok, zöld dombok, elszórt házak itt-ott. A sekélyebb öblökben világoszölden csillogott a tenger, de ez már kevés volt, elvárásaim beteges magasságokba szöktek. Nem tudom, mit vártam, de valószínűleg a világ legszebb, sziklás tengeröble is – egy szirten álló lovaggal és a habokon hánykolódó háromárbocos fregattal – csupán elégedetlen fintorra késztetett volna. Mindenesetre folyamatos izgalomban voltunk, mert a kanyargós úton haladva az embernek egyre az volt az érzése, hogy pont a következő másodpercben bukkan majd elő valami lélegzetelállítóan szép dolog.

És valóban, gyönyörű vidéken haladtunk, ahol minden lehetséges domborzati forma előfordult, és mindenütt ott kéklett a tenger, de mivel két napja folyamatosan ilyesmit láttunk, kezdett megemelkedni az ingerküszöbünk, és az egész kezdett furcsamód megszokottá válni. Megkönnyebbülve gondoltam arra, hogy nem a Sziklás-hegységben lakom, mert ez esetben igen nehezen jutnék új élményekhez.

Portree, a sziget legnagyobb települése nyugodt, ódon hangulatú kisváros, néhány érdekes bolttal meg egy kikötővel. Bizonyosan múzeumok is akadnak, de fiatal éveimben akkora adagot nyeltem kultúrából, hogy ilyesmivel jelenleg nem foglalkozom. A főtéren építkezés volt, szemerkélt az eső. Vettünk egy hotel földszintjén két bögre capuccinónak csúfolt, kávé-aromájú, tűzforró tejet egy megilletődött, tizennégy év körüli hölgytől, aztán átsétáltunk a helyi youth hostelbe.

Az átlag ifjúsági szállóval az a baj, hogy nem vagyok elég fiatal, lelkes, igénytelen és magányos hozzá; soha nem is voltam. Amúgy ha nincs pénzed, nem zavar a tömeg és ismerkedni akarsz, ez a lehető legjobb hely. A nappali üres volt, amikor beléptünk. Faliújságok, tiltó feliratok, prospektusok, régi újságok mindenütt, néhány öreg fotel, egy szétült kanapé, és a Jóbarátok a tévében. Ha a beteges sűrűségben kihelyezett tiltásokat nem számítom, volt a helynek valami laza, poros meghittsége. Molly jókedvűen leheveredett a tévé elé, én azonban a szobánkat akartam. Különféle bezárt ajtókon zörögtem, csörgettem a telefont a másik szobában, többször láttam is egy alkalmazottat, aki szemeteszsákkal a kezében mászkált a homályos üveg mögött, de nem nyitott ajtót és nem vette fel a telefont. Számos hostelben szokás, hogy napközben nem nagyon elérhető a személyzet, de nem voltam hajlandó figyelembe venni ezt, nyilván kijött rajtam pár nap idegessége, zsörtölődtem és morogtam. Megint sétáltunk valamennyit odakinn, majd végre egy lány felhúzta a recepció redőnyét, és elintéztük a formaságokat, aztán megmutatta a szobánkat. Nem volt szimpatikus a csaj, meg a szoba sem – egy kis lyuk volt, málló falakkal és sok ággyal, de hát mit vártam?

Valahogy egyből megutáltam az egész hostelt. Az ember néha engedélyezi magának a logikátlan érzelmek luxusát. Letettük a csomagot, kimentünk a kikötőhöz. A kikötőben a színes házsor kötelező elem, ezt a Balamory című BBC gyerekműsor óta tudjuk, de amúgy is zseniális ötlet, hiszen pár évtizeddel ezelőttig valószínűleg minden skót tengerparti városka a piszkosszürke különféle árnyalataiban tobzódott. Megkerültük az öblöt egy erdei úton, ami aztán átment tengerparti ösvénybe. Az eső kitartóan szemerkélt, de már megszoktuk, illett ide, kiemelte a hely szomorkás szépségét. Az ösvény a fák alatt vezetett a parton, valakik nagyon rendben tartották, és időről időre padokat láttunk réz- vagy bronztáblákon az ajándékozó nevével. Lassan elfogytak a fák, az ösvényen pedig kőlapok váltották fel a sódert. Meredek, füves domboldalak tövében mentünk tovább, a szürkés tengert fehér tajtékcsíkok borították, néha feltűnt a távolban egy-egy kis hajó. Nem volt ez valami nagy túra, piknikezők sétálhattak erre napfényes vasárnap délelőttökön, hogy a városkától húsz percre, az öbölre és a színes házakra néző domboldalakon egyék meg délben a szendvicseiket. Elmélázva gyalogoltunk a hideg szélben, és mindenféle homályos gondolatok kavarogtak a fejemben arról, hogy vajon a régi brit birodalomban milyen lehetett az élet.

Vacsorára szendvicset és porlevest ettünk, nagyon éhesek voltunk, úgyhogy jólesett. Szeretem a narancssárga sajtjukat, ami törik, mállik és morzsálódik, mint a gyurma. A konyha dugig volt, egy hangos, idősebb amerikaiakból álló társaság a legkülönfélébb alkoholokat bontogatta ki, egy szimpatikus öregúr tojást sütött, mindenféle fiatalok ültek az asztalunkhoz. Kicsit feszélyezett minket a sok ember, de igazán vidám volt a hangulat, és különben sem volt kedvünk felmenni a zsebkendőnyi szobába, ahová azóta három szótlan német is beköltözött. Csak késő este vonultunk vissza, ledőltünk az emeletes ágyon, és azt hiszem, nyomban elaludtunk.

Szikrázó napsütés ébresztett hajnalban, már Skóciában jártunk: tehenek legeltek a zöld domboldalakon, csinos, jellegzetes házak elszórva mindenfelé, szürkén hagyva vagy fehérre meszelve, két végükön egy-egy kéménnyel. Elhúztam a függönyt, és az egyéves házassági rutint elfeledve bökdöstem Mollyt, miközben lelkesen suttogtam: ezt nézd! Mordult egyet, és félig visszarántotta a függönyt, aztán tovább aludt. Mindig azt vallotta, hogy az embernek borzasztóan vigyáznia kell az erőnlétére, és a legfontosabb, például az étkezésnél is fontosabb dolog a megfelelő mennyiségű alvás. Én ezzel szemben mindig azt vallottam, hogy majd alszunk a sírban eleget.

Invernessben, a Felföld kicsiny, hangulatos fővárosában aztán ő is kénytelen volt felébredni: fél tizenkettőkor érkeztünk, majd a váróterem kávézójában üldögéltünk az Invergarryba induló buszra várva. Igyekeztünk kihasználni az időt, teát, kávét, krumplis-babos pitét rendeltünk, jegyet vettünk a következő pénteken ugyaninnen induló „Orkneybus”-ra. A pite hihetetlenül forró volt, jól összeégettem vele a számat... Inverness valójában nem a Felföld fővárosa, de mindenki így nevezi: ötvenegynéhányezren laknak itt, ez az egyetlen város a Felföldön, és Nyugat-Európa leggyorsabban növekvő városa is egyben. Bizonyára remek hely: életemben mintegy négy alkalommal érkeztem meg ide, de eddig csak a postát, a Farraline buszállomást, a vasúti pályaudvart, a repülőteret, két utcát és egy pubot láttam belőle. Ha az ember Skóciában jár, az első alkalmakkor nem szívesen pazarolja lakott területekre az időt. Azt hiszem.

13.12-kor indultunk Invergarryba, egy olyan településre, amiről az égvilágon semmit sem tudtam, csak azt, hogy ott kell átszállni a Nyugat felé tartó másik buszjáratra. Az átszállás útitervem gyenge pontjainak egyike volt, mert csupán 15 perc maradt a következő busz indulásáig, és fogalmam sem volt, hogy ezek a járatok szoktak-e késni. Tudtam, hogy amennyiben lekéssük a buszt, aznap már nem érünk Dornie falucskába, viszont a helyi panziós le fogja emelni a számlámról a lefoglalt szállásért járó 40 fontot, ráadásul még keresnünk is kell az ismeretlen Invergarryben egy újabb szállást.

Szürke volt az ég, az eső néhány percenként szemerkélni kezdett, ahogy a néptelen busz a Loch Ness mellett kanyargó úton száguldott. Zenét hallgattunk és a tó acélosan csillogó tükrét bámultuk. Ott egy kis hullámfodor, amott mintha árnyék siklana a víz alatt, de nem, csak a szél meg a parti fák és sziklák halvány tükröződései, nyoma sincs hatalmas állatoknak: sebaj, otthon találkoztam eléggel. Erdős, zöld vidék a Felföld délkeleti része, a hegyoldalakon néha hatalmas tisztások tűnnek fel, régi udvarházakkal, egy-egy évszázados fával a mezőn.

Szóval ilyen lehetne a világ, merült fel bennem az elcsépelt gondolat, ha kevesebben lennénk és jobban figyelnénk. Bla-bla-bla. Ha a cápa cukorkával táplálkozna. Nem tudom, sokan mondták-e már, de bizonyos szempontból nehéz dolog egy kelet-európainak megismerni Skóciát. Az összehasonlítás elkerülhetetlen, néha nem tudjuk kiverni a fejünkből a sötét gondolatokat. Mi kellett volna ahhoz, hogy a mi földünk is ilyen szép maradjon? Sok-sok béke. Sok-sok pénz. Teljesen más gondolkodásmód. Sokkal félreesőbb földrajzi fekvés. De aztán az ember arra is rájön, milyen idealista álmodozó. A Felföld romantikusan érintetlennek tűnik, holott nem az. Valaha hatalmas erdők voltak itt, köztük földművesek és halászok kis falvaival és földjeivel. Aztán az erdőket sorra kivágták, a fát elnyelte a hajóépítés és az ipar. A földesurak később tömegével űzték el a bérlőket, hogy legyen hely az új nagy üzletnek, a birkatenyésztésnek. A halászat még jó ideig prosperált, de a közelmúltban annak is leáldozott, mert a tengerben tenyésztett lazacok valami pusztító kórral fertőzték meg a vad halállományt, amitől az a töredékére csökkent. A füves-sziklás barna pusztaság és bozótos, az elhagyatott romok és kísértetjárta temetők a völgyekben, a néptelen, hangulatos tengerparti kisvárosok, ez gyönyörű és hívogató díszlet mind az ember évszázados pusztításának eredménye. Talán egyszer, miután a mi országunkban is tökéletesen tönkremegy a mezőgazdaság és százezrek menekülnek el a vidékről, egy zseniális fogással mi is legendák járta turistaparadicsommá tehetjük a gyommal benőtt magyar pusztát, a kihalt falvakat, és a pénzes turisták majd sóvárogva, álmaikat kergetve autóznak a szomorú ugaron. De addig még rengeteget kell dolgoznunk.

Invergarry kellemes kisváros a Loch Ness erdős nyugati partján, ahol a Fort William felé tartó A82-es és a Skye-sziget irányába vezető A87-es találkozik. Az útelágazás igazából a városkán kívül található, ami némileg feszültté tett, mert a másik busz onnan indult, és nem abból a megállóból, ahol leszálltunk. Nem tudtuk pontosan mennyire lehet az elágazás, csak loholtunk a nagy hátizsákokkal az út szélén az erdőben, és kicsit átkozódtunk közben. Pár száz méter után szerencsére megláttuk a megállót, és egy-két hasonlóan zavarodott turista társaságában kifújtuk magunkat a csatlakozásig hátralevő percekben. Nemsokára megérkezett a buszunk, a szokásos udvarias sofőrrel – az utóbbi néhány évben legalább három-négy ilyennel találkoztam Magyarországon is, és szinte biztosan fogok egy napon a helyközi járatokon is találni egyet – bedobtuk a nagy zsákokat a csomagtartóba, beültünk, és máris utaztunk megint.

Az erdők elmaradtak, hatalmas, kopár völgy alján vitt az utunk vagy háromnegyed órát a szakadó esőben, borongós hegycsúcsok, ködbe burkolózó, sziklás lejtők és csendes tavak között. Embernek, épületnek, állatoknak vagy fáknak nyomát sem láttuk, a holdbéli tájon csak fű és bozót termett, de az is alig. Lélegzetelállító volt a kopár vidék szépsége: az ember szomorú lett tőle egy kicsit, de nem tudta levenni róla a szemét. Biztosan valami rejtett lelki probléma okozza, hogy odavagyok a világvége-hangulatú helyekért, márpedig ez az volt, ez messze felülmúlta a Tátra ösvényeit, az Adriánál magasodó fehér hegyoldalakat, a svéd tavak csendjét vagy a normandiai szirteken árválkodó német bunkereket. Ez volt a világ vége. Megkaptam, amit akartam, és némi ijedt tanácstalanságot éreztem. Most mi lesz? Csináljak ezer fényképet? Költözzek ide, őrült remetének, miután évek alatt rendbe hoztam valamennyire az egyik kidőlt-bedőlt házat egy tó partján? Hogyan vegyem birtokba, hiszen elmegyünk mellette, és megint elveszítem!

Nem csináltam egy képet sem (ezt sem én csináltam), csak néztem a tájat, fogtam Molly kezét, igyekeztem a fejembe vésni mindent, és örülni. És örültem is. Sokkal messzebbre jutottam a rögeszméim követésében, mint a legtöbb álmodozó zuglói gyerek; elkényeztetett az élet, és arra, azt hiszem, már senkinek nem lett volna türelme, hogy még azt is meghallgassák, hogy bocsánat, de nekem most itt kell maradnom néhány évre, mert minden idegszálam ezt visítja. Lenyeltem a homályos ösztönöket, nem volt nehéz, hiszen felelősségteljes is vagyok, és nagyon-nagyon gyáva is, aztán pedig felhőtlenül boldog voltam. Molly azt mondta, elszomorítja a táj. Értettem. Vajon mennyi idő alatt hülyülne itt meg az ember? Mennyi idő után kezdenénk szellemeket látni esténként, a napi munka végeztével, elüldögélve vacsora után a nappaliban, miközben kint fütyül a szél az esőverte sziklák között, és a tó ugyanazzal a fekete mozdulatlansággal feküdne előttünk minden borongós reggel, éveken át? Hogyan tudott bárki is normális maradni a régi felföldiek közül?

Ezt azért csinálnám naponta 3 órában, zenére száguldani egy üres hegységben, csendes vizek partján. Egy kicsit drámai és hősies lenne, egy kicsit Top Gear-es, egy kicsit őrjöngős. Talán elmehetnék oda postásnak vagy ilyesmi.

Baloldalt megláttuk az Eilean Donan kastélyt az esőfüggönyön át, és szedelődzködni kezdtünk. Pulóver, esőkabát, két nagy és egy kisebb hátizsák, erős szél és nem szűnő zápor. A busz elhúzott, mi meg egyedül maradtuk az út szélén: előttünk hosszú híd vezetett át az öböl túloldalára, Dornie házai felé. Tizenöt-húsz percet gyalogoltunk, a lábam megint görcsölt, az új túrabakancs vagy három helyen rettentően nyomott; undorodtam magamtól. A fogadó hófehér épülete már messziről feltűnt, jó ismerőseim egyike a netről.

A tulajdonos, alacsony, régimódi külsejű emberke, megmutatta a kis emeleti szobát. Minden tiszta és lakájos volt, persze ennyi pénzért legyen is az. Két ágy, kilátás a távoli kastélyra, egy nagy szekrény meg egy komód, tévé, vízmelegítő, tea, kávé, keksz, makulátlan közös zuhanyzó és vécé. A vécében valaki ottfelejtett egy teleírt képeslapot, amit szemérmetlenül elolvastam: a környékről áradoztak rajta, és apró gyöngybetűkkel részletesen leírtak valami túraútvonalat.

Estefelé kisütött a nap. Visszasétáltunk a hídon a falu másik feléhez, ahol a pubot sejtettük. A színes házak előtt haragoszöld gyep nyúlt a vízig – a tengerig, hiszen az öböl egy loch volt, mélyen, ágasbogasan a szárazföldbe nyúló tengeröböl. A dagály elborított néhány métert a fűből, a parton apró tarisznyarákok mászkáltak a virágok között a fűben, ilyet még életemben nem láttam, képtelen látvány volt. Csak egy-két emberrel találkoztunk, azok mind kedélyesen ránk köszöntek, mintha régi ismerőseik lennénk. Az egészben volt valami álomszerű. Ez most tényleg a Felföld? És a két órával ezelőtti november végéből hogyan lett május eleje? Színes házacskák, kőhajításnyira az Eilean Donan kastély a jellegzetes híddal, amit mindnyájan láttunk a Hegylakóban… A pubban már nagyobb volt a nyüzsgés, legalább tízen ittak, beszélgettek vagy vacsoráztak az asztaloknál. Kiültünk az épület elé egy padra, valami nagyon finom helyi sört ittunk, Molly pedig zabpelyhes-sárgarépás krémlevest is rendelt, amire én nem vállalkoztam, de belekóstolva az ő adagjába nyomban ráébredtem ostobaságomra: mennyei volt, különösen a mellé felszolgált vajas pirítóssal. Ráérősen visszasétáltunk a fogadóba, Molly bekapcsolta a tévét, engem pedig rajtaütésszerűen elnyomott az álom, és valami képtelen pózban, a lábujjait szorongatva horkoltam tíz-tizenegy órát. Ez volt az első igazi sétánk Skóciában, csomagok és időpontok nélkül. Olyan volt, mint a későbbiek – megízlelése valaminek, amihez hetek-hónapok kellenének. Hiszen egy zuglói utcát sem ismersz igazán, amíg nem nézted a teraszról végig, hogyan lesz lassan a délutánból este, milyenek azok a fák egy májusi viharban és milyenek karácsony előtti hózáporban, és milyenek egy őszi estén, amikor várod, hogy megérkezzen egy régi barát, és megnyomja a csengőt a kertkapun. Miről beszélek...?

Mert mindig elvágyódunk. Ha nem otthon vagyunk, akkor haza. Jó az elvágyódás. Ha jól kezeled, mélységet, más kameraállást, mágiát ad a helyeknek. Én hosszú gyakorlás után már képes vagyok úgy ott lenni valahol, hogy közben melankolikusan oda vágyódom.

A taxisofőr mögött ültem, ahol valami okból az ülés bélésének tekintélyes darabja hiányzott, minek következtében a Ferihegy 2B terminálra érve már egész erős derékfájással küszködtem. A becsekkolásra várva egy Stephen King-regényt olvasgattam, és az épületet nézegettük Mollyval; a letisztult design, tisztasággal és renddel párosulva, még az ezredforduló után is némi csodálatot ébreszt a kelet-európai emberben, aki zavarba esve kutat egy túlcsorduló szemetes, egy sor félig letépett plakát, néhány rothadó bútordarab vagy legalább egy részeg koldus után. Mindezen szépséghibák hiányában egy cseppnyi ünnepélyes zavart éreztem, amit talán a templomban kéne. Akkor vesz elő ez az érzés, ha olyan ismerősökkel találkozom, akik multinacionális cégeknél dolgoznak, és leülök az előtérben, hogy megvárjam, míg lejönnek az irodából: üldögélek egy fotelben a fényűző, kínos rendben tartott teremben, és igyekszem minden erőmmel laza, európai világfiként várakozni, hogy ne tűnjek hülyének a csillogó pultja mögött figyelő portás szemében. Ugyan, kérem, én nap mint nap ilyen helyeken járok! És az az érdekes, hogy manapság már tényleg folyton ilyen helyeken járok, és ez az érzés mégsem múlt el teljesen.

Bizonyosan sokan vannak, akik számára sokéves rutin már a steril és viszonylag hatékony világ: cégautó, modern iroda, versenyképes fizetés, az idős rokonok még nem romlottak le vészesen, gyerek még nincs, esetleg még a csajukat is megfelelően távol tartják maguktól ahhoz, hogy ne okozzon gondod, csak élvezetet szerezzen. Sokan lehetnek ilyenek: trendi robogóval járó harmincéves, önző gyerekek egy reklámügynökségénél, felívelő karrierű pártemberek, szépen berendezett életű üzletkötők. Persze őket is megérinti a válság, de azért nem kell megnézni a felvágott árát, nem kopott az öltöny, nincsenek még kakis pelenkák, se szagos otthonban sínylődő, hiányos protézisű öregek.

Irigylem őket néha, bár azt hiszem, mindig a tudást választanám a lazulás helyett - vagy csak savanyú a szőlő? Ők mindenesetre sok mindent nem láttak még. De repülőteret, azt biztos többet, mint én.

Amikor kicsi voltam, repülőtéren szerettem volna dolgozni. (És igen, kedves Olvasó, sosem fogsz velem eljutni Skóciába, ha minden szemetesről eszembe jut egy húszezer soros érdektelen filozofálgatás.) A nagyapám sokszor járt külföldön különféle kiküldetéseken, és amikor hazavártuk, az egész család kitódult a ferihegyi kilátóteraszra, én pedig mindannyiszor elakadó lélegzettel figyeltem a hatalmas, kecses, csillogó törzsű gépek körül száguldozó színes targoncákat, vontatókat, buszokat, furgonokat és más járműveket, a jelzőfények tucatjait, a rejtélyes rendeltetésű szerkezeteket és épületeket, az érthetetlen, de máris az utazás varázsát árasztó feliratokat, mint „departures”, „arrivals”, „catering”, „airlines” és „passenger”.

A fapados járatok tényleg fapadosak. Megdöbbentően kevés hely jut egy főre, különösen, ha az embernek sajog a dereka, és folyton fészkelődik. Később zenét hallgattam, és egy képet készítettem a szendergő Mollyról, akinek ezúttal nem volt alkalma híres pofavágásaival tönkretenni a művészi felvételeimet.

Dél-Angliát vastag felhőtakaró borította: szomorú volt elbúcsúzni a makulátlanul kék égbolttól, amikor ereszkedni kezdünk a tucatnyi felhőrétegen át. Lutonban vagy tizenöt fokkal hidegebb volt, mint Pesten, fújt a szél és szemerkélt az eső. Végtelen óvatosságomban több buszra is jegyet váltottam a neten, hogy akkor is kényelmesen eljussunk Londonba, ha késik a gép, de nem késett, így a 8.30-as Easybus vitt be minket a fővárosba. A fekete sofőr gondtalanul fütyörészett, az utasok egymáshoz préselődve bámultak kifelé az elsuhanó vöröstéglás elővárosokra. Nem először jártam Londonban, de megint meglepett, milyen rengeteg a bevándorló, és hogy ők végeznek majdnem minden sofőri, bolti eladói, jegykezelői, takarítói munkát.

Akárhányszor is vetődöm az Egyesült Királyságba, sosem fogok megszűnni örvendezni a rengeteg apró különbség felett, amelyek itt fogadják az embert: a gömbölyű ajtógombok, a feltolható ablakok, a tájékoztató, figyelmeztető és tiltó táblák tengere mindenütt, az ostoba csapjaik és szörnyű tusolóik, a fekete – bár mostanában színesedő – taxik a lehajtható üléseikkel, az ezernyi, butának tűnő kis szabály és üresnek ható udvarias szófordulat, melyek mégis olyan könnyűvé tesznek mindenféle ügyintézést és közlekedést; a döbbenetesen primitív napilapok, a piros buszok, a számtalan metróvonal számtalan állomása, melyek mind olyan intim módon kicsinek, csendesnek, tisztának és ódonnak tűnnek, és ezernyi más dolog.

A Baker Streeten álltunk meg a kisbusszal, kaotikus élmény volt, mert nem volt kiépített megálló, és a járdán, ahogy leszálltunk, egyből elkapott bennünket az áramló tömeg: már mentünk is a rengeteg csomaggal, bár még nem tudtuk, hová, eleredt az eső, és láttam, hogy London egy lélegzetvételnyi időt sem hagy, máris beszippant minket. Megtaláltuk a metrót, vettünk két egynapos bérletet, Mollyé nem működött, de én beengedtem a saját mágneskártyámmal a peronra, aztán kinn ragadtam. Odasomfordáltam a nálam mintegy 70 centivel magasabb fekete alkalmazotthoz, és mutattam a jegyet, hogy mi ezzel a probléma. – Azt maga mondja meg! – nevetett, de látta, hogy a bérletemen nem tud fogást találni, érvényes, és mégse nyit semmit, úgyhogy beengedett egy kiskapun.

A metróban meglepetésemre könnyen eligazodtunk, összesen egyszer indultam rossz irányba, de Molly boldogan kiigazított. Kisvártatva megérkeztünk a Victoria Coach Station épp átépítés alatt lévő épületéhez, ahol a sok utas síri csendben, katonás rendben ülve várt a buszokra, és csak a vécék állapota emlékeztetett arra a világra, amelyből jöttünk. Leadtuk a két nagy hátizsákot a megőrzőbe, aztán elsétáltunk egy közeli Subway büfébe valami hatalmas, csupaüveg lakó- meg irodakomplexum földszintjén. Jól esett a hosszú kávé, a muffin és a csendes üldögélés, kibámulva a nagy üvegablakokon. Túl voltunk az első akadályokon, kezdhettük az egész napos sétálgatást, nagy csomagok és kötelezettségek nélkül. Volt bennem egy kis hétköznapi, szinte komor elégtétel is, ahogy ott ültem, mint amikor az iskolában túl voltunk egy dolgozaton, és rájöttem, hogy ez gyakran így lesz az egész túlszervezett utazás során. Nem csak szórakozást találtam ki magunknak, hanem egyfajta tizenkét napos akadálypályát is, bár nagyon színes és látványos akadálypályát, tele buszmegállókkal, kikötőkkel, repülőterekkel, térképekkel, jegyekkel, telefonálással, utcasarkokon téblábolással. Nem csak arról volt itt szó, hogy elmenjünk nyaralni, hanem arról is, hogy bizony végigjárjuk ezt a fáradságos, kacskaringós utat, amit évek alatt kiterveltem, végigjárjuk, ha beledöglünk is. Vannak nagy álmai az embernek, hogy elutazik valahova, vagy ír egy regényt, vagy találkozik valakivel, vagy épít magának egy autót, és az ember, ha igazán ezt akarja, végül meg is teszi; nem pusztán szórakozásból, hanem mert egyszerűen mintha kötelessége lenne, mintha nem lenne más választása. Mollyra pillantottam a kávé felett, és aggódni kezdtem, vajon mennyire lesz jó muri számára, hogy az erőszakos férje futólépésben végigrángatja mindenféle zord vidékeken.

A Subway büféből a Westminster-apátság felé indultunk. Borús idő volt, az utcákon rengeteg autó, de kevés járókelő. Annyit treníroztam magam a pillanat megragadására, hogy most szinte sikerült: folyamatos enyhe eufóriát éreztem, hogy itt lehetünk. Nincs is olyan messze, nem is olyan egzotikus, ezernyi magyar jár erre minden évben; és mégis nagy kaland volt itt lenni. London valahogy egyszerre volt jóval idegenebb és jóval kellemesebb számomra, mint más nagyvárosok, de hogy ezt mennyire a város és mennyire a saját előre bekészített rajongásom okozta, nem tudnám megmondani. Nagyon régen voltam már hosszabb ideig külföldi nagyvárosban, meg aztán az utóbbi időben végérvényesen budapestivé váltam, aki el sem tudja képzelni, hogy naponta ne töltsön legalább két, de inkább három órát azzal, hogy keresztülevickél a mocskon, füstön, tömegen, hangzavaron és pusztuláson, a járművenkénti egy büdössel és egy őrülttel fűszerezve. Londonban (és ahogy felidézem magamban, Párizsban, Rouenban, Bécsben, Nizzában, Padovában, Brüsszelben, Frankfurtban) az a csodálatos, hogy az ember órákig is ellehet az utcákon anélkül, hogy zavarodott, keserű, dühös, sértett és holtfáradt lenne. A dolgok működnek, az emberek – bár természetesen ugyanolyan gyarlók és kicsinyesek, mint mi Budapesten – fegyelmezettek, a járműveken csend van, a kamaszok nem köpnek eléd a járdára, az öregek nem löknek félre agresszíven, magukban morogva, és egyáltalán, senki sem úgy tülekedik a boltokban, járdákon és megállókban, mintha egy ostromgyűrűbe zárt városból induló utolsó repülőjáratra próbálnának meg felkapaszkodni. És mindezt a fantasztikus és utánozhatatlan Budapest szerelmeseként mondom; egyetemi éveimben számolatlanul töltöttem az órákat az utcákon kószálva, kávézókban, sörözőkben, mozikban, színházakban, parkokban, aluljárókban, üzletközpontokban, hidak korlátjánál, könyvtárakban: odavoltam Budapestért. Ez a város az egyik legizgalmasabb dolog, amit életemben megismertem, nagyon sokat kaptam tőle, és egyre erősebben érzem, hogy valamit végzetesen elrontottak benne.

A Westminster-apátsághoz érve szeretettel végignéztünk az öreg templomon (egyszer már jártam odabent, és mondhatom, nagy halom izgalmas egyéniség lakik a padlója alatt), majd befordultunk a környező kis utcák egyikébe, és vagy félórát mászkáltunk a csendes, sűrítetten brit negyedben – kovácsoltvas kerítések védték az előkerteket és az alagsori irodaablakokat, régi luxuskocsik álltak a fák alatt, a névtáblás bejáratokhoz mindenütt lépcső vezetett, a falak vörös téglából – aztán a Temzénél lyukadtunk ki, néztük a hidakat meg a túlpart hideg beton- és üvegépületeit, melyeket én a ’60–70-es évek technokrata dizájnja érdekes példáinak tartok, Molly pedig egyszerűn szaroknak. Mollyval gyakran megtapasztaltam az érzést, amikor az önző és bonyolult férfi hosszan ömleng valamiről,(közben odaéget valamit, rálép a gyerek lábára, feltart a fürdőszobába igyekvő pár embert) mire a földön járó, kemény nő fél szóval helyre teszi. Vajon sokkal butábbak vagy sokkal okosabbak a nők, mint mi? Valószínűleg mindkettő. nekünk az a fontos, hogy elmondjunk mindent, de mindent, amit akarunk. nekik meg az, hogy menjen előre a szekér.

Aznap megnéztük a lovastestőröket, ahogy laktanyájuk előtt pózolnak fényes sisakjaikban, lovaglócsizmában, nemes paripákon. A lovak mélabúsan lógatták a fejüket a turisták hullámzó, színes tömege felett. Voltunk a St. James’s Parkban, kacsák és elhízott lányok csoportjait kerülgetve, sétáltunk a Green Parkban a gondosan nyírt platánok alatt, dicsőítettük a brit civilizációt, amiért ingyen nyugágyakat tesznek ki a polgároknak a fűre, majd megláttuk a pénzt beszedő embert, és csalódottan eloldalogtunk. Hosszan hevertem a Regent’s Park egyik padján egy lugasban, mert szépen sütött a nap, és mert rettentően fájt a lábam. Általában az egész nyaralás alatt fájt valamim, láb, derék, stb., de a gyengék és betegek gyakorlott sztoicizmusával, összeszorított foggal küzdöttem gyarlóságaim ellen.

Szendvicset ettünk a napsütötte Trafalgar Square-en, néztük a kirakatokat az Oxford Streeten, a Bond Streeten, a Regent Streeten; összevissza buszoztunk a piros double-deckereken, megjártunk néhány húsz pennys nyilvános vécét, jártunk egy izgalmas könyvesboltban és egy sokkal izgalmasabb édességboltban. Kihalt, hófehér, régi villanegyedekben mászkáltunk, az időjárás pillanatonként változott, az előtűnő nap valószínűtlen, steril díszletté varázsolta a klasszicista sorházak egyforma, szabályos szépségét.

Esteledett, a Temze partján voltunk megint, rettenetesen sántítottam, a pubok előtt tömegek álltak, és mindenkinél volt egy korsó sör meg egy cigaretta, mert a legtöbb helyen már akkoriban tilos volt a dohányzás. Beültünk egy sportfogadás-kávézóba a Cityben, mindenütt LCD-monitorok a falon, agárverseny, lóverseny, foci, autóverseny, mindenütt újságok, plakátok, táblázatok, enyhe, kellemes kávé- és cigarettaszag, makulátlan tisztaság, és hat-hét vendég, kizárólag férfiak, egy-két öltönyös hivatalnok vagy üzletember, és pár kockás inges vesztes, akik mind átszellemülten vizslattak érthetetlen táblázatokat, vagy duruzsolva tárgyalták a képernyőkön folyó eseményeket. Leültünk az üvegfalhoz, rágyújtottunk, sokáig néztük a forgalmat odakinn, a járókelőket, ahogy lassan lement a nap, és az egész mérhetetlenül békés volt.

Azt hittem, ez lesz a nap záróakkordja, de a buszállomás még tartogatott némi meglepetést: mire visszaértünk, az állomásépület zsúfolva volt lebernyeges, vésztjósló tekintetű keletiekkel, kiabáló lengyelekkel, ideges skótokkal és ijedt angolokkal. Még találtunk ülőhelyet, de később, amikor kivettük a csomagokat a megőrzőből, elborított a tömeg, és egyszerre biztosak lettünk benne, hogy Kelet-Európa utánunk nyúlt a csodálatos nap után, és most egyszerűen nem fogunk felférni a buszra. Két National Express-busz ment pár perc eltéréssel Manchester és Inverness felé, és az utolsó pillanatig nem voltunk biztosak benne, hogy hová kell állni. Ideges alkalmazottak sorokat formáltak belőlünk az állomás aszfaltján a sötérben, egyiküket kérdőre vontam, és végre megmondta, melyik busz a mienk. Ekkor újabb két busz érkezett, az észak felé igyekvőket csoportokra osztották, de persze sokan rossz helyre mentek, és még jó ideig zúgott a fejem a méltatlankodó utasok, búsuló sofőrök és magukból kikelve üvöltöző alkalmazottak karneváljától. Végre feljutottunk egy buszra, kivettem a lencséimet, és elhomályosuló tekintettel bámultam egy darabig a sötétségbe. Aztán csak rohant velünk a busz, tizenkét és fél órán át, Inverness felé. Éjjel megálltunk egyszer egy autópálya-pihenőnél, kamionok sötét sziluettjei álldogáltak az enyhén húgyszagú betonon, fények suhantak el, és rettentően hideg volt. Az egyik idősebb, hegyirabló-külsejű lengyel néha hátrasandított, és én kiötlöttem, hogy valamiért biztos utál, de mielőtt igazán berémíthettem volna magam, elaludtam.

Mielőtt nekiindultam, évekig olvasgattam Skóciáról a neten. Bő két év alatt eljutottam odáig, hogy Felföld térképének szinte bármely szegletére pillantva azonnal helynevek, adatok, fényképek és csábító brosúraszövegek villantak be az agyamba. Amikor a valóság már nagyon zavart – ami állandóan előfordul –, ifjúsági szállók honlapjait kezdtem böngészni, képeket néztem, élménybeszámolók után kutattam, és mindenféle szárazföldi, vízi és légi járművek menetrendjeit meg jegyárait böngésztem. A számítógép, mely persze bizonyos szempontból átok az életemben, sokszor mentett meg így: az „armchair general” és „armchair warrior” után az „armchair traveller” kifejezést is alkalmam volt megismerni. Képzeletben utaztam. Kényelmes és olcsó mulatság volt.

Ha a korábbi fiatal generációkat fojtogatta a világ, megpróbálták megváltani: láthatjuk, mire mentek vele. Az én generációm már inkább a gépbe bújik előle, ami sokkal humánusabb dolog, még ha rengetegen szidják is e viselkedést (főként olyan emberek, akik esténként sörüket markolva a semmiről sem szóló híradót bámulják üres tekintettel). Nem szégyellem bevallani, hogy néha nagyon jó a gépbe bújni. A lelkük mélyén azonban a legostobább emberek is meglepően életrevalóak tudnak lenni, így bennem is viszonylag hamar felötlött, hogy álmaimat akár be is szennyezhetném a valóság sarával.

Egy ideig titokban tartottam új hobbimat, aztán viszont fűnek-fának mesélni kezdtem virtuális élményeimről ebben a csodálatos, és esetleg csak az interneten létező (mert túl szép) országban. Érdekes módon minden ismerősöm azonnal biztosra vette, hogy előbb-utóbb elzarándokolok a Felföldre. Ezen megdöbbentem, mert jómagam, ha el is játszottam az utazás gondolatával, sokkal kevésbé voltam biztos a dologban. Nem vagyok különösebben izgága ember, számomra a tökéletes hétvége, ha egy bőséges ebéd után a kanapén heverészve távoli tájakról olvashatok, majd estefelé megiszom egy bögre kávét, aztán taxival elmegyek moziba pár ismerőssel, mozi után pedig elsétálunk a jól kivilágított utcán egy közeli és viszonylag csendes sörözőbe, ahol elbeszélgetünk, és éjfél felé hazataxizom. De néha még egy ilyen napot is fáradságosnak és veszélyesnek érzek. Ezek után nem csoda, ha némi riadalom fogott el, amikor ráébredtem, hogy sikerült megfelelő mennyiségű pénzt összegyűjtenem az útra, szabadságot kivennem és meggyőznöm Mollyt, hogy egyáltalán nem megveszekedett őrültség a borongós Északon tölteni a tavasz utolsó napjait, amikor Magyarországon szinte bizonyosan jó idő lesz, és végre egy kis napfény lopódzik a szürke pesti életbe. Tél volt éppen, amikor tudatosult bennem, hogy most már kénytelen leszek elmenni Skóciába, ha nem akarok közröhej tárgya lenni. Havas eső esett, és a várost meg a hétköznapokat a szokásosnál is pokolibbnak éreztem. Belekezdtem a szervezésbe, útvonalakat latolgattam, árakat számolgattam. Mindenképpen a Felföldre akartam korlátozni a körutat, nagyjából két hetet szándékoztam ott tölteni, és mindent a lehető legolcsóbban, legspártaibban szerettem volna megoldani. Hosszú ideig a skót ifjúsági szállások szövetségének honlapjára támaszkodva, a szállások elhelyezkedése szerint képzeltem az utat. Minél távolibb és elhagyatottabb helyeket kerestem, hogy az embereket, a zajt, a füstöt és a forgalmat teljesen kizárhassam a nyaralásból.

Találtam is néhány olyan hostelt, ahová csak sokmérföldnyi gyaloglással lehetett eljutni a legközelebbi vasútállomástól vagy buszmegállótól, de ekkor felmerült bennem néhány emlék egy 1993-as Európa-körútról, amit az Indiánnal vonaton tettünk meg: általában sikerült csomagmegőrzőben letennünk a nagy hátizsákokat, de az a néhány alkalom, amikor az összes holminkkal kellett átvágnunk egy-egy városon, lidérces élmény volt. És ha becsúszik egy kisebb, háromórás zivatar, amire arrafelé állandóan számítani lehet? Olyan útiterv mellett döntöttem, ami bármilyen körülmények között működik. Szerettem volna eljutni a Skye-szigetre, a Torridon-hegységbe, és végig akartam járni az északnyugati partvonal néhány szép pontját. Közben Molly, bár hősiesen titkolta, egy kicsit szintén lelkesedni kezdett az utazás iránt, és kikötötte, hogy legalább egy napot Londonban kell töltenünk, mert ő ott még sohasem járt. Magam is összesen két zaklatott napot töltöttem Londonban életemben, úgyhogy ezt jó ötletnek tartottam.

Azok közül, akik a tervezett utazásról hallottak, alapvetően kétféle reakció fordult elő. Az emberek egyik fele finom grimaszt vágott, és nevetett:

– Oda meg minek? Hideg van. Nincs ott semmi érdekes. Esik az eső. Komor hely. Ott csak pár halász van, meg legyilkolták egymást azok a hülye skót szoknyás klánok vagy mik. Mér’ jó ez?

– És ide minek jöjjön a turista? – kérdeztem. – Bőgatyás csikósok pattogtassák a’ ostort a tulipános ládán ülve a gémeskút tövébe, és pirospaprika lóg ki a bozontos bajuszuk alól, meg tokaji bort vedelnek. Kinek kell ez?

– De hát ez primitív általánosítás! – fakadtak ki felháborodottan az illetők. – Magyarország ennél sokkal több!

Az emberek másik fele, többnyire férfiak, jóindulatú, gyáva, intelligens emberek, jó barátaim, akik mind szorgosan dolgoznak az életük elrontásán, ahogy illik, és néhány kivételes nő, azonnal mindent értettek, és szomorúan mosolyogtak, mintha egyszerre eszükbe jutott volna valami régi dolog.

– Skóciába. Hát persze – mondták. – Ideje már. – És néhányan hozzátették: – Menjetek... Helyettem is. 

Időközben sikerült annyi mindent összeolvasnom Skóciáról, hogy lassan képtelen voltam eldönteni, merre menjünk, és mennyi időt töltsünk egy helyen. A szövetségbe tömörült youth hostelek egymás után hullottak ki az állandóan változó tervből, végül egy sem maradt, viszont elkezdtem átrágni magam a független hostelek és „bed&breakfast” szállások tömegén. Ami a kiutazást illeti, az olcsó, de hosszadalmas buszozás helyett a repülő mellett döntöttem, és a fapados légitársaságok honlapjait bújtam, de egyelőre nem foglaltam helyet egyiken sem, mert az újságok arról cikkeztek, hogy a fapadosok közti verseny miatt sok társaság csődbe mehet, és amúgy sem tudtam még elhinni, hogy valóban elindulhatunk. Ahogy ezen töprengtem, eszembe jutott, milyen régen tervezgetem ezt az utazást; amikor először néztem utána a jegyáraknak, még a Ryanair volt az egyetlen elérhető fapados, az is csak Grazból, mostanra bekerült a képbe a SkyEurope, a Wizzair és az EasyJet is.

Kora tavaszra az egész Skócia-dolog kezdett az agyamra menni. Nap mint nap azon kaptam magam, hogy a gátépítésről, szociológiáról meg talajtípusokról szóló vaskos kéziratok szerkesztése helyett ezernyi cédulámat rendezgetem, rajtuk a legkülönfélébb emlékeztetőkkel („Caledonian MacBrayne kompjáratok a Hebridákra?” „Bicska, szúnyogriasztó, bakancsba való zokni, poncsó”). Gerald Durrellre, Sir David Attenborough-ra és más nagy utazókra gondoltam. Hogyan bírták ők meg a társaik aggyal és idegekkel egy-egy expedíció megtervezését, a szükséges hajóraktér kiszámításától a kamerákba való film megvásárlásán át a terepjárók kibérléséig, amikor én egy 12 napos nyaralás megszervezésébe is hónapokig nyakig merülök?

Az egyik legnagyobb feladat az volt, hogy változtassak a hozzáállásomon. Mindig is kényelmes és kissé gyáva ember voltam, és ha nagyritkán kiléptem ebből a szerepből (kirándulás, kocsmázás, éjjelente külvárosokban mászkálós diákévek, vízitúrák meg az említett háromhetes vonatozás Európában), utólag mindig értetlenül álltam vakmerőségem előtt; mi a fenének csináltam végig ezeket a dolgokat? Persze, hozzáadtak néhány nagy élményt az éltemhez, de ma már nem vállalkoznék ilyen fárasztó hülyeségekre – utólag mindig ezt gondoltam. Nagyon megértettem a hobbitokat Tolkien írásaiban, akik otthon művelgetik a kertjeiket, jókat lakomáznak, söröznek és pipáznak, a kalandok keresését pedig ostobaságnak tartják. Persze azért a hobbitok puhasága mögött valami acélosság rejtőzik, valami ősi keménység, ami a legnehezebb helyzetekben hirtelen előtör a sütizabáló kispolgárból; és jó pillanataimban szerettem önmagamra is így gondolni, de ki tudja, hogy volt-e ebben bármi igazság?

Az utazást megelőző télen előjött régi ismerősöm, az alattomos derékfájás, ami kisebb-nagyobb megszakításokkal évek óta kínzott, de az utóbbi időben egészen elfeledkeztem róla. Néha elég volt egy görcsoldó tabletta, pár tornagyakorlat vagy egy masszázs az elmulasztásához, máskor meg napokig mozdulni sem tudtam, csak hevertem otthon, néztem a Travel Channel szikár, fiatal műsorvezetőit, ahogy bejárják a világ minden zegét-zugát, és nyomorult öregembernek éreztem magam. Sosem voltam egy izompacsirta, és ezzel meg is békéltem, ahogy a rövidlátásommal is, de a derékfájás rettentően dühített, megalázónak éreztem, hogy az én koromban már tele legyek egészségügyi problémákkal. Elmentem orvoshoz, aki az ortopédiára küldött, onnan röntgenre mentem, aztán reumatológiára, aztán egy másik reumatológiára. Másfél hónapnyi utánajárás, huzavona és mintegy fél kiló beutaló, recept, röntgenkép, orvosi lelet és egyéb papír összegyűjtése után annyit állapítottak meg, hogy a gerincem viszonylag jó állapotban van, viszont valami nem stimmel az izmokkal deréktájon, könnyen görcsbe rándulnak, és járjak gyógytornára, meg iontoforézis-kezelésre. A gyógytornát nagyon élveztem, a fehér ruhában, mosolyogva utasítgató gyógytornásznő és a nagy, színes labdák óvodai élményeimet idézték.  Az iontoforézis viszont unalmas, kényelmetlen hülyeségnek tunt. A két kezelés egyetlen közös vonása az volt, hogy mindegyik után kicsit jobban fájt a derekam, mint korábban. Az iontoforézist egy idő után el is hagytam, mivel folyton félórát várattak, és rendszeresen az előírt 10 percnél tovább felejtették rajtam a nedves-zselés-elektromos nemtudommiket, aztán még nekik állt feljebb, amikor hólyagos hátamat tapogatva finoman kiszóltam nekik a függöny mögül, hogy lassan ropogósra sülök.

Hosszú volt a tél. A munkahelyemen az a kevés sikerélmény is nyomtalanul szertefoszlott, amiben korábban részem lehetett, munka után pedig otthon fordítottam, mert kellett a pénz az ostoba álmaim megvalósítására. Naponta három órát töltöttem utazással a városban, egyre jobban gyűlölve az egészet, igyekeztem ebből legalább félórát gyalogosan közlekedni, hogy visszanyerjek valamennyit egykori – gyenge közepes – kondíciómból. Amikor jobb passzban voltam, elmentem néha konditerembe a Márkival, aki regényeket fordított, és nem volt rendes munkahelye, és szabadidejében sokat sportolt, és én mindhárom dologért erősen irigyeltem. Ráadásul mind a derékfájásról, mind Skóciáról jól el lehetett vele beszélgetni, amivel például otthon már nemigen mertem kísérletezni, miután Molly kijelentette, hogy erről a két témáról fél év alatt többet hallott tőlem, mint amennyit egész életében szeretett volna.

Telt-múlt az idő: a korai, sötétszürke alkonyatok rendszerint a külvárosi rendelőintézet emeleti várótermében értek, ahol a következő gyógytornára várva olvasgattam a Lonely Planet sorozat Scotland: Highlands and Islands című kötetét a neonfényben; néha felpillantottam a tükörképemre, távoli panelházak sötét sziluettjeivel a háttérben, és arra gondoltam, hogy ez a rövidlátó, derékfájós fickó a lábát rettenetesen törő új túrabakancsában egyszer majd tényleg eljut a Felföldre, ha beledöglik, akkor is.            

Egy májusi hajnalban azután végre elindult velünk a taxi a repülőtérre – alig tudtam elhinni.