Szép volt az a karácsony, amikor forradalom volt Romániában. Önző kis világomban (mely azóta sem sokat változott), éppen megfelelő díszlet volt saját forrongásaimhoz. Annyi minden történt velem akkoriban. Másodikba jártam a vidéki gimiben, minden áldott nap a barátság, a világra való kinyílás és a kamaszos lelkesedés kibírhatatlanul színes, vicces pillanatai váltogatták egymást a sötét jövő fantáziaképeivel, a magány, megaláztatás, hisztik és reménytelen szerelmek poklával. Minden percnek súlya és jelentősége volt akkor még, olyan ereje volt a pillanatoknak, ami csak mostanában, a gyerekeink megszületésével jön el néha újra. A franciaországi vakáció keserédes napjai, normandiai séták, párizsi beszélgetések, az első Sade-számok, az értelmetlen belezúgás odakint a kancsal és sokat beszélő Tripla X-be (legalábbis a 89-es naplómban így neveztem), reggeli buszozások barátommal, az Indiánnal.
Az Indián olyan sokáig és olyan közel volt, hogy nem láttam tisztán, egymás részei voltunk (remélem, nem sértem meg ezzel). Csak így utólag jövök rá, milyen jó fej volt, milyen türelmet tanúsított a folyton karattyoló, viszont rettenetesen sportoló haverjával szemben nap mint nap, és hogy sokszor máig az ő hanglejtését és gesztusait használom bizonyos helyzetekben, ha fiatal, romlatlan és derűs akarok lenni, amikor rájövök, hogy honnan is jöttem – vidékről, ahol jó szaga van a levegőnek, és rendes emberek laknak az utca majdnem minden házában.
A Harc Európáért társasjáték. A vasárnap esti film – mondjuk egy Delon vagy egy Airport (vagy mindkettő, igen) -, egy új hal az akváriumban, az esti hülyéskedések a húgaimmal, egy kóla iskola után valamelyik kalocsai presszóban, a furcsa, félbemaradt írások, amikkel görcsösen, de élvezettel próbáltam kifejezni magamat, a családi nyaralások és hétvégi kirándulások: hol imádtam őket, hol megsértődtem rájuk, de mindig csak autóztunk, beszélgettünk, hülyéskedtünk, és hallgattuk a Dolly Rollt, a Neotont meg a Super Hits ’84-et, és jártunk az Adrián, Sopronban, Pécsen, Pesten, Bécsben, Cserkeszőlőn, Csopakon, Balatonlellén, Harkányban, Bulgáriában... Velőtrázó, jellemformáló egzotikumok voltak ezek akkor nekem. A hetvenes évekbeli, igénytelen sci-fi, ami még hetekig kísértett a fejemben, a Klinika epizódjai. A kalózos, indiános, háborús regények. A zöld Trabant után kötött szánkó, korcsolyázás a tó jegén. Kockás. Mozaik. Alfa. December volt, félig még játékkatonázó, Commodore 64-ező, matchboxozó gyerek voltam, félig meg szerelmes, töprengő írogató és rengeteget olvasó fiatalember. 
És persze kövér. És szemüveges. Ez kötelező kiindulóhelyzet minden igazi hős, kalandor és jellemóriás számára (valamint a szürke, értelmetlen blogokat bebillentyűző, frusztrált felnőtteknek is, hihi). A téli szünetre egy halom matekfeladatot kaptunk, lelketlen cucc volt, nem voltam túl jó benne, és gyűlöltem. A tévében a szomszéd forradalom zűrzavara. Nem lehetett pontosan tudni, hogy mi történik. Közben Tripla X, akivel buzgón leveleztünk, halványulni kezdett. Az első levélváltásban tisztáztuk, hogy intelligens barátnak, azaz lelki szemétládának kellek neki csupán, ami valahogy nem is bántott nagyon. Miután a nyáron pár hetet csendben hevertem a Balatonnál a nyaraló sarkában, friss, narancssárga szivacsfülhallgatós walkmanemen a lassú számokat hallgatva, életem első Bond-könyvét olvasva és eközben hat kilót leadva, valahogy megkönnyebbülés volt a szerelmeslevelemre érkező kedves elutasítás. Tovább írogattunk egymásnak még sokáig, és Tripla X alakjával létrejött a bizonyos szempontból tökhülye, de színes lényű, ideges nő skatulyája az életemben, az a szerep, amit az elkövetkező húsz évben többen is alakítottak. Akire nem lehet számítani, de virágillatot hoz a hétköznapokba. Aki fáj, de érdekes. Aki hebehurgya, ezért én megfontoltnak és bölcsnek tűnhetek mellette. Hogy hogyan állok hozzá az édes-hisztis picsákhoz, az kb.
1989 késő őszére végleg kiforrott, és később alig változtattam rajta, szép tradícióként vonult végig az életemen pár közeli és néhány távoli kapcsolat ilyen nőkkel – értelmetlennek tűnő dolog talán, de a hagyomány mindig elviselhetőbbé teszi az életet, mint amikor a Reszkessetek, betörők zenéjét hallgatom édességevés közben karácsonykor.
A romániai forradalom élményének szerves része volt Chuck Norris három Missing in Action filmje, melyek épp ezekben a napokban voltak nálunk kölcsönben videón. Újra meg újra megnéztem őket, a matekfeladatok, a kaotikus híradófelvételek és a szerelmes töprengések között a karácsonyi napokban, és Románia meg Délkelet-Ázsia lassan összeolvadtak. Tüntetők, helikopterek, dzsungel, Securitate, Tőkés László elszánt arccal beszél, Chuck Norris előbukkan a víztükör alól, és egy M60-assal csípőből tüzelve kiirt egy teherautónyi vietnami katonát, segélyek indulnak Magyarországról, Chuck Norris találkozik rég meghaltnak hitt feleségével, Ceaucescuékat kivégzik, Chuck Norris egy vén kétmotoros gépen ázsiai gyerekeket ment ki az országból. Forradalom, szenvedés, egy halom magyar életének meghatározó pontja: nem szép dolog, hogy ennyit jelentett. 
De hazudni erről, hogy mit is gondoltam - az még rondább dolog lenne. Őrjöngő Farkas nem azt érzi, amit illik.
Tripla X után alig pár hónapot lángolhattam, mert valójában előtte és utána is uralkodott az álmaimon egy hallgatag és fakó lány a gimiből, aki számomra legkevésbé sem volt fakó. A forradalom, az akciófilmek, a családi karácsony, az akvarisztikai izgalmak és a kamaszbarátságok mögött és felett mindvégig az ő arca sejlik fel. Bár valódi kapcsolatban tudtam volna valaha is olyan szenvedélyes lenni, mint akkor, amikor egy vidéki tizenéves hétköznapjait élve titokban őt dédelgettem magamban. Szóval, őrült jó volt az a karácsony. 
Azóta lefeküdtem a fakó lánnyal, akit úgy szerettem. És néhány édes-hisztis picsával. Chuck Norrissal nem, de még bármi megtörténhet.
Stephen King: Christine. Wizard. International Karate. És a közös regényünk, Indián testvérem: A Sasok Sziklája.
Bár halványabban, de minden harmadik cselekedetemben ott visszhangzik még ez a múlt. A díszletek változnak, jönnek csapások és nagy ugrások, de a történet ugyanaz és az ív töretlen. Mindenki így van ezzel?
Az számít, ami bennünk történik. Ami odakint van, az csak egy pillangó álma.
