Őrjöngő Farkas hajónaplója

Tavasszal volt egy hét, emlékszem, amikor zátonyra futottam, elrozsdásodtam, és elsüllyedtem. Ezerrel ment az értelmetlen értekezés és ostoba feladatok kiosztása a munkahelyen. Közben megmérgeztem magam valami önkiszolgáló étteremben, és másfél napig görcsöltem, nem ettem, nem ittam, zöld voltam és harmatgyenge. De fenegyerek módjára legyőztem a kórt, enni még nem tudtam, de már gyűjtöttem a haverokat a városban, mentünk fúrni-faragni az új lakásba, vásárolni a hozzávalókat. Megjöttek a béna villanyszerelők, nem hozták helyre, amit korábban elrontottak, viszont kicsit szétverték a szép új falat. Bejelentkezett a vízszerelő, de mégse jött. A kábeltévés ugyanígy. Később mégis megjött, és rettenetesen szidta a villanyszerelőt. Közben fúrtunk-fordítottam-görcsöltem. Hétvégén vidékre készültünk. Jött egy nagy maszek munka, legyen meg hétfőre. Mondtam, nem. De mégis, ezt te tudnád a legjobban csinálni, lécci-lécci. Aztán jött még két okádék munka, azokra is nemet mondtam. Nade egy kis pénz. Nade talán megoldható. De hát akkor legalább egy részét. A végén mindhármat elvállaltam. Közben a fülemig ért a sok hülyeség a munkahelyen. Hazudtam, lógtam, ködösítettem. Vendégek jöttek. Ordítani tudtam volna, hogy menjenek haza. Felbosszantottak a vendégek, a gyerek szintúgy, őt megpofoztam. Ahogy sírni kezdett, annyira meggyűlöltem magam, hogy az egész világ összefolyt, és szerettem volna leönteni magam savval, hogy kioldódjak belőle. Néztem, ahogy sír, és azt gondoltam, ez az, pusztítsd el magad körül az utolsó tiszta és szép dolgokat is. Hazavittem a vendégeket este, a halál faszán laktak. Félúton hívtak hazafelé, hogy valami a kocsiban maradt. Visszafordultam, ásítoztam, vacogtam, átkozódtam. Éjjel értem haza. Csütörtök volt. A többiek már aludtak. Leültem a kanapéra, szolidan, hangtalanul bőgtem egy kicsit. Szégyelltem magam a gyerek miatt. Sokszor érdemelt pofont (szinte soha nem kap természetesen, és ez így van jól), de pont aznap nem kellett volna. Csak egy hebehurgya, boldog kisfiú volt. Lefeküdtem. Úgy aludtam el, hogy arra gondoltam: a világ, ahogy fiatalkoromban ismertem, egy nagy ház, tele meleg fényekkel és színes dolgokkal, és egy ideje én már kintről, a hidegből nézek be egy ablakon ebbe a házba. 

Aztán elaludtam, és álmomban egy nagy, tiszta házban voltam a barátaimmal: napfény áradt be az ablakokon, és nem voltak bútorok. A földön ültünk a nyári napsütésben, és beszélgettünk, bár volt, aki egyedül, kifelé nézve üldögélt. Lányok is voltak, mind fiatal, és mind mosolygott. Nyár volt, és az élet üres volt, tele elégedettséggel. Én is üres voltam és tiszta, mintha egy kíméletlen, jóindulatú vihar kisikált volna kívül-belül. Az egyik folyosón egy hallgatag, karcsú csaj ült, még az egyetemről ismertem. Ma már sokgyerekes, elfoglalt családanya, de álmomban huszonéves, őzszemű lány volt megint, rejtélyes mosollyal. A hatalmas, világos, bútorok nélküli nappaliban leültem egy haverom mellé. Manapság kéthavonta, ha látom, agyonhajszolt, mindig egyszerre öt projektben. De álmomban kipihent volt, egy sörrel a kezében ült a padlón törökülésben, és mosolygott ő is. Elnéztem őket. Mérhetetlen, boldog nyugalom szállt belém.

Úgy ébredtem, hogy fiatalabb voltam tizenöt évvel, és az voltam még órákig. Sosem volt bajom a korommal, minden fejezetben van valami szép. De aznap megértettem – mert újabban minden nap megértek valami döbbenetes dolgot -, mi minden kopik le egy emberről egy-két évtized alatt. És hogy nem kéne. Hogy nem az élet hibáz el bennünket, hanem mi magunk. Meg hogy majdnem, majdnem jól csinálom, mert alig pár lépésnyire vagyok egy elégedett, boldog élettől, de ezt a pár lépést valahogy sosem teszem meg.

Holnap indulunk hazafelé, valószínűleg ez okozza, hogy ma rosszul aludtam, összevissza ténferegtem a strandon, minden zavart, ami az eddigi napokban élvezetes volt. Tegnap este még fiatal, energikus kaliforniai filozófussrácnak képzeltem magam, aki két frissítő úszás között keleti tanokról elmélkedik a parton a jó csajok gyűrűjében – este megint nagyot beszélgettünk hárman, ültünk a himbálódzó csónakok felett a kis asztal körül, keserű helyi likőrt meg sört ittunk, és a győzelem érzése fogott el. Éjjel aztán folyton felébredtem, rosszul éreztem magam, reggel meg karikás szemmel hunyorogtam a hirtelen jött napfényben, és a jövő hónapban ránk váró anyagi gondokról elmélkedtem enyhe fejfájás közepette. Utánam nyúlt a pesti valóság, a saját rosszabbik felem.

A strandolás alapos tervezést igénylő szórakozás – annyira nem szörnyű, mint sok eltévelyedett ember intézményes önkínzása, a kempingezés, de a kényelmetlenség és bosszankodás változatos lehetőségei nyílnak meg a meggondolatlanul strandoló turista előtt. Én például rájöttem, hogy ha volt is életemben pár olyan év, amikor szerettem a napon feküdni mondjuk félórát, ez az időszak már nyomtalanul elmúlt, ezenkívül hihetetlenül kellemetlen dolog teljesen vízszintesen feküdni a kavicsokon. Tegnap hősiesen fürödtünk egyet a Márkival a kb. 18 fokos vízben, de ma már nem volt kedvem megfagyni a jeges habok közt. Próbáltam Gyűrűk Urát olvasni, nem sok sikerrel. Nyomtak a kövek, fejfájdítóan sütött a nap, több irányból áradt a fülembe a német öregasszonyok karattyolása, mindeközben pedig a közelben stilfűrésszel fát vágtak. Bosszankodva tapasztaltam, hogy körülöttem mindenki remekül érzi magát, következésképp persze bennem volt a hiba az egész strandügyet illetően, de azért örömmel fogadtam a kora délután kezdődő záport. Idebenn, a hűvős szobában, túl egy kávén (amit bodzaszörppel édesítettem, mert már nem volt méz és cukor), kínai zacskós levesemet kavargat már jobban érzem magam. Én voltam az a boldog fiatalember, aki három napja a viharos szélben boldogan ugrált idegen kisgyerekek társaságában az embermagas, koszos hullámokban? Lehet, de most éppen sértett öregember vagyok, épphogy csak egy kicsit tudok mosolyogni saját gyarlóságomon…

Eredetileg négy- vagy többfősre terveztük ezt az utazást, szó volt róla, hogy Medic barátom és barátnője is velünk tart, de nem jöttek. Mint annyian az ismerőseim közül, ők sem szoktak nyaralni, és itt, a napok óta tartó nyugalomban és csendes hullámverésben jövök csak rá, mekkorát hibáznak. „Nincs rá pénzünk, fontosabb dolgokra kell költeni a soványka fizetést, nem akarok sok szabit kivenni egyszerre, mert válság van, mi lesz,ha kirúgnak”, stb. Részben talán jogos indokok ezek, és én, akinek viszonylag jómódú a családja, és sok mindenben támogatnak, óvatosan kell, hogy megközelítsem ezt a kérdést, mert könnyen visszavághat valaki, hogy fogalmam sincs, milyen az igazi nehéz munkásélet. Lehet, hogy fogalmam sincs. De az is lehet, hogy a nyaralás nem csak pénzkérdés. A benzinpénzt meg lehet osztani haverokkal. Lehet olcsó szállást keresni. Lehet belföldre menni, akár ismerősökhöz, családtagokhoz. És valójában senkit nem ismerek, akit azért rúgtak volna ki, mert elment szabira.

Amikor nem megyünk el nyaralni, azzal nagyot hibázunk. Ki kell szállni néha a hétköznapokból. Ha nagyon belesüppedt az ember egy viszonylag pörgős városi életformába, akkor ez a lehetőség már szinte félelmetesnek tűnik. Ezt persze nem valljuk be magunknak, de megfordul a fejünkben. Egy vagy két hétig csend lesz körülöttem? Sok időm lesz? Gondolkodhatok? Beszélgetnem kell a családtagjaimmal? Félelmetes.

Én is éreztem már ilyet. De szerencsére belőlem sose vesztek ki bizonyos egészséges gyerekkori reflexek, hála a szüleimnek, és nyaranta azért csak nekiindulok ide-oda. És pár nap után, amikor az első nagy alvásokon, sétákon, élménygyűjtésen, iszogatásokon, kirándulásokon túlvagyok, megnyílik bennem valami. Megszólal az a valaki, aki legbelül vagyok, és akit háborítatlan körülmények között még mindig elő lehet csalogatni. És a nyaralás első öt-hat napja után elkezdek úgy igazán gondolkodni. Mit csinálok jól és mit rosszul? Mit kellene változtatni, és ez milyen előnyökkel, milyen áldozatokkal járna? Küzdjek az ellen, hogy kibaszott modorosan írok, vagy fogadjam el ösztönös valómat, és fogalmazzak továbbra is vadromantikusan? Na mindegy, szóval néha el kell vonulni szerintem. Ha az embert a munkája, a családja, a barátai (és főleg önmaga) békén hagyják egy hétig, a dolgok elrendeződnek, távlatot kapnak a fejében, és könnyebb lesz nekiindulni a következő hónapoknak.

Rijeka ezernyi fénye a Kvarner-öböl túlsó oldalán. Erős, sötétvörös bor és mentolos cigaretta. A pincér figyelmetlen, nagyhangú, és valahogy mégis szimpatikus. Kevés a magyar, azt mondja. ’No money’ mondom neki jóindulatú bambasággal. ’Kriza’, vigyorog lemondóan, legyint és visszamegy a többiekhez, akikkel látványosan rakodják a székeket és az evőeszközöket. Fél tizenegy van, de a kis kerthelyiségben már nem ül rajtunk kívül senki. A Márki egyedül vacsorázott itt, levest, kagylós rizottót és száraz vörösbort, kicsit Krúdysan, de neki (néha) jól áll a modorosság. Azon ritka magányos emberek közé tartozik, akik jól bírják egyedül. Terry Pratchettet olvas az asztalnál, néha köhögve, öregesen felnevet. Utánasétáltunk a parton, és leültünk az asztalához. A feleségem kakaó helyett kólát kapott, én nem kaptam hamutartót, de nem számít. Elengedettek vagyunk és derűsek, mindhárman. Otthon, attól tartok, nem túl gyakori az ilyesmi.

Ezekben a napokban nyoma sincs az Adria szikrázó napsütésének. Egyszer viharos szél és olyan hullámok, hogy nem éppen csenevész porhüvelyemet kalimpálva sodorják ki a kavicsos partra, máskor özönvízszerű zápor, de legtöbbször 16-18 fok, és angolosan apró szemű, kitartó eső. Igyekszünk jól érezni magunkat így is. Ma felkerekedtünk, hogy megnézzünk egy hatalmas szurdokot egy nemzeti parkban mélyen a félsziget bozótos hegyei közt, hosszan autóztunk életem eddigi legváltozatosabb és legvadabb szerpentinjén, először fölfelé, vagy félórát, aztán le a hegylánc túloldalán. A régi Opel lelkesen hörgött, ideje lenne már kicserélni  a szétrohadt kipufogódobot, az út legnagyobb részét kettes fokozatban, nagyritkán hármasban abszolváltuk. Megint rájöttem, hogy a horvát hegyvidék igencsak hasonlít a Vadnyugatra, talán mert annyi szocialista westernt forgattak itt, de most, a kilométereken át húzódó, több száz méter mély szurdok peremén gyalogolva a csenevész cserjék között, szemerkélő esőben, egy másik kamaszos álomképbe sodródva többször meggyőztem magam, hogy igazából Skóciában gyaloglunk a Felföld tengerparti meredélyeinek egyikén.

A hegyi autózás és mászkálás után Opatijában sétálgattunk pár órát. A románok és szlávok egyik bosszantó szenvedélye, hogy évszázados töltetű, mágikus szépségű földrajzi neveket rondítanak el, amúgy semmi bajom velük, de ezt nehezen bocsátom meg. Abbázia, Fiume, Zára, Cattaro, Raguza… Mégsem vagyok képes ezeket a helyüket a régi nevükön nevezni: modoros könyvmolynak tűnhetek néha, de annyira azért mégsem akarnék annak tűnni. Legyen Opatija. Nem is olyan rossz egyébként, csak leírva. De a hangulata, az ma is fantasztikus. Kaszinók, bárok, pálmafás parkok, gyarmati villák, hivalkodóan díszes, öreg szállodák, sétahajók, patinás sétányok, öreg, gyönyörű faóriások, giccsben fuldokló ajándékboltok, fagyik a szivárvány minden színében. Egészen más, mint a halászfaluból lett kisváros, ahol megszálltunk. Fullasztó, színpompás, nagyvilági. Egy Monarchia-beli Monte Carlo.

Jó volt, de még jobb volt a hosszú nap után hazaérni a szállásunkra, és a kiskocsma vendégeinek felhallatszó karattyolása közepette álomba merülni egy könyvvel a kezemben. Estefelé, amikor felébredtünk, kisütött a nap.

„A csávó nyaralt pár napot Horvátországban. Mi ebben a pláne? Elcsépelt unalomhegy. Mindenki odamegy kétévente.” Lehet, hogy sokan így látják. Mire fel vagyok olyan lelkes? Nem is tudom. Mert teljes erőből pihenek, jól érzem magam és nyugodt, színes élményeket gyűjtök, és ez nem olyan gyakori az életben, talán ezért. Nagy kaland nekem a reggeli mellé a tenger hangja, a foszlós, friss, kalácsszagú kenyér, a sajt, az olajbogyó. Szinte semmin nem rágódom ezekben a napokban.  

Esteledik. Az asztalnál ülök. Már kevés a fény gerendamennyezetes szobában, de még nem gyújtok lámpát, ráérősen olvasok. A feleségem az ágyon, útitársunk, a Márki pedig a kanapén olvas. Napok óta olvasunk és egyre jobban érezzük magunkat. Számítógépes magazinokat olvasunk, aztán orosz regényeket, meg szomorkás fantasyt, meg humoros fantasyt, és persze van nálam egy példány a műfaj bibliájából, A Gyűrűk Urából is. De rosszul fogalmazok: A Gyűrűk Ura nem biblia, meg nem műfaj: az egy önmagában álló dolog. Vannak még Conan-képregények is, valamint Az alexandriai négyes Lawrence Durrelltől, egyik nagy kedvencem, plusz egy vaskos kötet, tele Jeremy Clarkson-cikkekkel. Mindenfélét olvasunk tehát, remélhetőleg rég túl már a sznobizmuson, ami hülye olvasmányokat kényszerít az emberre, nehogy mások kevesebbre tartsák. Éppen a "Föld, Föld!" című Márai-könyvet olvasom. Arról szól, hogy milyen volt Magyarországon élni és írni a háború vége és az ötvenes évek között: milyen volt a szétlőtt városra lenézve a régi, hazug és színes országra emlékezni, milyenek voltak az oroszok, és miért kellett az írónak végül – gőgösen, sértetten, stílusosan és hősies őszinteséggel, ahogy mindent csinált életében – végül örökre elmennie.

Kis adag kávét főztem, gabonakávés tejjel hígítottam fel, hogy soká tartson: pocsék íze volt, de jólesett kortyolgatni olvasás közben. A bögre üresen áll a könyvem mellett az asztalon, és a korábbi kellemetlen ízeket feledtető, finom illatot áraszt. Sötétedik: kis, spalettás ablakainkon túl az Adria morajlik, a mólón horgászok és csuromvizes gyerekek kiáltoznak vidáman, a szobánk alatti kerthelyiségből felhallatszik az iszogató turisták és helyiek karattyolása.

A kis öböl köré épült városka valaha halászfalu volt, ma már több ennél, de ízléssel növekedett, nem vitte túlzásba.Zsebkendőnyi kikötő, egymásra nőtt, színes, vaskos falú házak, lépcsők, sikátorok, teraszok, átjárók, rozsdás ereszcsatornák, ékszerként tündöklő kis kertek, vacsorázó helyi családok, futónövények, halszag és sültek illata, öregedő német párok, napszemüveges olasz kamaszfiúk, űzött tekintetű macskák, nemesen csenevész mediterrán fenyők, sziklás beugrók felett megbúvó, gyarmati stílusú villák, bóják mellé kikötött csónakok, ajándékboltok, mopedek, mindenféle nyelvű beszélgetések kibírhatatlanul festői egyvelege.

Horvátország; a Balaton; Velence: megkopott, elcsépelt, túl sokat emlegetett, mára többnyire hétköznapivá, kommersszé, unalmassá üresedett képek – de térj el csak két lépésre, öt percre a nyaraló tömeg által kitaposott ösvényekről, és elámulsz, kincseket találsz. Mindenki azt hiszi, járt már ezeken a helyeken, de a legtöbben igazából csak azt a pár százalékát látták mindennek, amennyit a saját sietős, ötletszegény, félénk felületességük megengedett. És talán igaz ez hármunkra is, akik most itt nyaralunk. Vannak azonban olyan zugok, ahol lélegzetelállítóan egyben maradtak igazi, eredeti, hangulatos és friss dolgok – ezekből minden évtizedben érdemes párat felfedezni.

Ha megfelelő úticélunk már van, jön egy nem kevésbé nehéz feladat: megtalálni a megfelelő útitársakat. Olyanokat, akik nem unalmasak, de nem is idegesítőek, nem lusták, de nem is nyughatatlanok, akikkel bármiről el lehet beszélgetni, de akár napokig is hallgathatunk, ha épp ahhoz van kedvünk. A feleségem és én, hogy is mondjam, kénytelenek vagyunk elvinni egymást nyaralni, de az állandó felszíni ugratások és pillanatnyi torzsalkodások mögött derűs és hatékony párost tudunk alkotni, ha kell. Harmadiknak a Márki remek választás volt. Vele beszélgethetsz kajákról, irodalomról, nőkről, hajókról, számítógépes játékokról, történelemről, filmsorozatokról, az emberi kapcsolatok furcsaságairól, képregényekről, moziról – még politikáról és sportról is, bár én ezekről nem szoktam. A Márki egy bölcs agglegény és úriember, akin azért sokszor röhögni is lehet, büszke, magányos angyalföldi gondolkodó, akinek polcai otthon történelmi regényektől, Star Wars-figuráktól, míves fegyverektől, érdekes DVD-filmektől és riasztóan bonyolult társasjátékoktól roskadoznak, aki esténként a Margitszigeten fut, és akinek a római légióssisakjába egyszer igen ijesztő módon beszorult a fejem.

Induláskor kisebb feszültséget okozott, hogy a Márki sok motyóval, köztük egy, az autó rakterének mintegy 45%-át önmagában is elfoglaló bőrönddel érkezett, de végül megértettük, hogy az angyalföldi remete egy nyaralás erejéig sem engedhet választékos, nívós öltözködéséből és gazdag tárgyi kultúrájából. Amikor megérkeztünk erre a szinte túlvilágian festői helyre, és elragadtatottan néztük a kis kikötői kocsma feletti kies szobákat, a Márki aggodalmas arccal csak ennyit dörmögött; "remélem, nem túl hangosak a motorcsónakjaik".

Rengeteget olvasunk, de másra is jut idő: kirándulásokra ódon kis hegyi városkákban, hosszú sétákra a zegzugos part sétányain, gyerekes ugrálásra a viharos napokon megjelenő nagy bukóhullámok között, parti éttermek teraszán elköltött vacsorákra, esti társasozásra (Carcassonne, kezdetben utáltam, de kezdem megkedvelni), késői beszélgetésre a mólón, sör és cigaretta mellett, miközben zene szűrődik ki a kávézókból, a hajók nyikorogva-loccsanva pihennek a sötét vízen, és a felfordított halászcsónakok alatt a helyi macskák kutatnak csótányok és halmaradék után. És rengeteg idő jut az ilyen nyaralások legfontosabb tevékenységére: hogy az ember csak úgy nézzen maga elé, órákon át, az ágyon, az asztalnál vagy a part kavicsszőnyegén, vagy egy padon gubbasztva, és a hétköznapi feladatok állandó őrszolgálatából megszabadulva meghallgassa végre a csendet, és elgondolkozzon.

Egyszerű történet - a vén rendező nem keresgéli a bonyolult eszközöket, fog egy baltát, és azzal a fejedbe veri, amit mondani akar. Kicsit haldoklik mostanában az amerikai álom, mind kevesebben járnak értelmetlenül bájos kisteherautókkal, V8-as motorú, sokméteres , szögletes kupékkal, amik 25 litert fogyasztanak százon, és semmilyen parkolóhelyen nem férnek el, viszont cserébe az ember által alkotott legszebb tárgyak közé tartoznak. Kevesen teszik ki a zászlót a verandán, és kevesekben akad még az ódivatú, mogorva, erőteljes férfiasságból, amikor nem sokat beszélek, de megszerelem a csapot és van egy műhelyem a pincében, amikor nagyon sokat láttam, de hallgatok róla, amikor lenne erőm lázadni, de értékesebbnek tartom bizonyos szabályok betartását - amikor a barátaim és én mindig, de mindig számíthatunk egymásra, amikor hagyjuk, hogy a fiatalok pattogjanak és komolykodva játsszák a korszak aktuális nagy játékait, és hallgatunk, csak sörözünk a tornácon... Amikor elnézzük, hogy mások a politika, a vallás, és egyéb felnőtt-társasjátékok nevében rohangálnak meg keménykednek, és kiköpünk, és soha nem veszünk részt benne. Amikor rondán beszélünk azokkal, akik fontosak, pedig az életünket adnánk értük. 

Remélem, minden dühöngő változás ellenére megmarad valahol, Amerika legvidékibb, eldugott zugaiban ez a régi mentalitás, a háborúkból hazatért öregek világa, akik megtanulták, hogy csak a kerted fontos, a barátaid, az utcád és a szeretteid. Minden más szemfényvesztés, hazugság.

A vén rendező filmjében visszaint a haldokló amerikai álom, de olyan erővel, hogy elszégyellem magam. Az ember igyekszik rendes fickó lenni, vagy legalább férfi, vagy legalább ember. De ilyenkor rájön, mennyit kell még tanulnia - alázatot, erőt, meg azt, hogy mikor kell felhagyni a beszéddel. 

A legjobban azt szerettem, amikor a vén veterán meg az olasz borbély férfias beszélgetésre tanítják a kis ázsiai srácot. Nézz a szemébe, beszélj érthetően. Szidj néhány embert, mindig olyanokat, akik nincsenek jelen. Panaszkodj a kocsidra, meg a szerelőre, aki egy aljas tolvaj, és megvágott egy alkatrész miatt. Panaszkodj a feleségedre! Beszélj rondán!

Ez a film is rámutat az élet egyik legizgalmasabb kérdésére: hogy ki az, aki rendesnek látszik, és ki az, aki tényleg rendes. Hogy ki az az ismerősöd, aki szépeket mond, és ki az, aki mogorván a bajsza alatt zsörtölődve kifesti a lakásodat. Az egyik felhív kéthetente, és azt mondja: ezer éve nem találkoztunk, de jó lenne dumálni, nem jössz át valamikor? A másik meg egyszerűen eljön, nem mond semmi szépet, csak elvégzi amit kell. Általában ezekre a nem túl izgalmas, kicsit durva alakokra kellene építeni az ember életét. Az igaz emberekre. Hogy pl. én melyik csoportba tartozom? A szépen beszélős, semmittevős elsőbe, vagy a hallgatag, erős és megbízható másodikba?

Sajnos még nem tartozom a másodikba. De sokat dolgoztam azért, és erre büszke vagyok, hogy kikerüljek az elsőből.  

Az én koromban már csak módjával lehet hülyeségeket csinálni, pár napja mégis elbotlottam az élet ösvényén: kultúráról kezdtem beszélgetni egy harmincas, vallásos bölcsész anyával. Azt hihetnénk, ez maga a pokol már ránézésre, de nem feltétlenül: ismerek más harmincas, vallásos, bölcsész anyákat, akik nem csukott szemmel kóborolnak a világban, rögzíteni tudnak a sziklafalon egy karabinert (bármit is jelentsen ez), röhögni tudnak a Jóbarátokon, és közösségi eseménynek tartanak egy LAN partit. 

Ez a csaj nem ilyen volt. Az értelmiségieket úgy hívta, az elit, és állítja, hogy nem olvas, csak értékeset, ezért számos műfajtól távol tartja magát sok-sok éve. Proust a kedvence, meg olyan magyar írók, akikről azt hallja, hogy olvashatatlanok, mert az kihívás.

"En sajnos nem birom a kommerszet, sot semmit nem birok, csak az ertekeset... valahol 16 evesen szakitottam vele, akkor fogadtam meg, hogy nem olvasok tobb ponyvat... a filmet most hagyjuk, az utolso, amit lattam az a Bondos aranyszem volt, talan ket napja, hat az is megutotte a Baratokkozt szinvonalat... Azt imádom a férjemben hogy....blablabla... emiatt szinte sosem veszekszünk"

Jessus Marius! Szörnyetegszörnyetegszörnyeteg! Fehérbe öltözött, vallásos bölcsész anya szörnyeteg! Ide, kérem, hatalmas plazmavetők kellenek, ez egy ritka hatalmas példány, és felénk jön a kiégett kocsironcsokon taposva...

Valamiért mindig asziszem, hogy ezek már kihaltak, amikor a kilencvenes évek elején az utolsókkal találkoztam a bölcsészkar könyvtárában. Ettől állatira fel tudok dühödni, hogy valaki csak azt vegye magához, amire hatvanas, zakós, szemüveges vesztesek rácímkézték, hogy értékes. Magas irodalom, művészfilm, modern festészet, társadalomtudományok. Nevetséges. Nyilván arrafele is akad 1-2 jó dolog, de ez nem "az elit" meg "az érték", hanem csupán egyetlen - méghozzá elég szürkésbarna - szín az ezernyi szín, gyümölcs, kaland és buli között, amit az élet számunkra felkínál. Érték mindenhol van, fantasztikus, örökérvényű, fojtogatóan, megindítóan szép dolgokat lehet találni a heavy metal, a pornó, a képregény, a rap, a krimi és ezernyi más műfaj terméséből, amiket a kultúrszörnyek lesajnálnak. Attól, hogy Oscar meg Nobel meg Kossuth bácsi nem csókolja homlokon, még lehet valami őrületesen jó.

Sokak szerint a művészet és az érték lelőhelye a kopasz, zörejekre vonagló táncosok, a provinciális és izzadságszagú magyar művészfilmek, a fehér alapon piros négyzetet festő buzi, narkós festők meg hasonlók közt van. Jómagam azért elég olvasott és világlátott ember vagyok, sok évig voltam kénytelen egyetemek, tudományos intézmények, irodalmárok, tudósok, komoly emberek közt sürgölődni. Voltam modern galériákban, néztem művészfilmeket, olvastam kanonizált klasszikusokat. E sok év alatt a művészet legfantasztikusabb csúcsait mégis másutt leltem meg. 

Michael Herr egy olyan tipikus, füvescigis, napszemüveges, rossz modorú haditudósító volt a vietnami háborúban. Írt egy egészen vékony kis könyvet, Dispatches (Jelentések?) címmel. Soha annál költőibb, becsületesebb sorokat nem olvastam az életről meg a halálról. Amikor arról ír, hogy a pilóták őszintén hiszik: ha egyszer holttestet szállítottak, a halott örökre velük marad a helikopterben, minden mocskos arcú, kifejezéstelen tekintetű hulla lelke örök időkig velük száll a dzsungel felett, az megindítóbb, mint egy tucat unalmas szonett, amikben csak az a pláne, hogy ötszáz évesek, igazabb, mint a zebracsíkos modern festmények, emberibb és keményebb, mint a satnya testű, szenvedélybeteg bölcsészek társas nyavalygásai a nagy semmiről.

Mik a művészet nagy pillanatai? Amikor a Butch Cassidy és a Sundance kölyök végén kimerevedik és fekete-fehérre vált a biztos halálba vagány vigyorral kirohanó két jóbarát képe. A Jó, a Rossz és a Csúf majdnem minden kibaszott kockája. Amikor egy John Woo-filmben Nicolas Cage kiszáll egy autóból. A PS3-ra megjelent MGS4: Guns of the Patriots videojáték főmenüje - egy temető sírkövei között kószál a kamera, és a szél virágszirmokat sodor a levegőben. A szelíden optimista angol vígjátékok. A Top Gear egyik műsorvezetőjének elragadtatott, elfúló szavai, miközben egy sportkocsival száguld a tengerpart homokján. És még ezer dolog, persze.

"Napok..., hetek..., hónapok... Megint nyár volt. Hajnal óta lovagoltam, és jó nagy utat tettem meg. A nap delelőre hágott, és forró sugarai elbágyasztottak. Elhatároztam, hogy pihenőt tartok, és elfogyasztom ebédemet. Előttem és mögöttem a végtelen préri terült el, melynek egymást követő dombjai olyanok voltak, mint egy tenger megdermedt hullámai."

Ez egy igazi regény.

"A bánat nem hisz a lélekvándorlásban, meg persze én sem, együtt azt találtuk ki, hogy olyanok vagyunk, mint fenyőerdő közepén a fűzfa, valami ostoba madár csőréből estünk ki még magkorunkban, és nem volt senki, aki megkeressen, hogy betömje velünk egy fióka száját. Beleszülettünk egy fenyőerdő szúrós és igazságtalan bioszférájába, ahol mindenáron meg akarnak tanítani bennünket szúrni és zöldellni."

Ez meg egy fos.

Én értem, hogy valaki szereti Proustot, ennek számomra van értelme, mert az egy jó író, és bírod, oké. De mi ez az "elit kultúra" duma, hát van olyan? Észre se vettem. Szereted a modern, szarul fogalmazó magyar írókat, de nem szereted mondjuk a kalandregényeket, mert azokon van egy címke, hogy kommersz? És mi van, ha valakik az elmúlt 200 évben írtak néhány olyan kalandregényt, hogy két kardozás és 3 indiános üldözés között olyan szellemi katarzist élsz át, hogy befosol, és véletlenül sokkal okosabb, bölcsebb, igazabb emberek írták őket, mint a magukat elitkultúrának nevező, unalmas, államiösztöndíjbólélek-zakós-öregedő-kultúrmajmok? te elfogadod, hogy azért, mert valaha egy irodalomtörténész besorolta mondjuk Robert Louis Stevensont, Karl Mayt, Patrick O'Briant vagy John le Carrét a ponyva meg kommersz kategóriába, akkor azok attól már giccset termelő ribanc írók? 

Az "E.T." az kommersz, mert mai nyelven mondja el, hogy eljött hozzánk a bölcs, jószívű idegen az ismeretlenből, aztán a rossz emberek rátámadtak, ő meg erre visszament, de néhány jó ember azért segített neki? Az Újszövetség is elmond egy tök hasonló sztorit, de az ugye kanonizált klasszikus, mert pár ezer éve ezt határozta el pár savanyú öregember.

Én jobban szeretek a szívemre hallgatni, és magam eldönteni, hogy valami jó, és gazdagít, vagy szar, és elkerülöm.

Képet kérek!

Letapogatási sáv # 11,3 km

Változó tengelyállású képalkotás # 60 fokig

Dinamikus tartomány # 11 bit/pixel

Indítási dátum # 1999. szeptember 24.

Visszatérési idő # 72 óra

Keringési magasság # 423 mérföld (680 km)

Átl. Sebesség # 17,000 mph #

Csomóponti  keresztezés # de 10:30

Már meg is van a kép. Magas, modern épület egy erdő szélén. Talán irodaház, vagy kórház.

Kórház, jaj, ne már, ne legyél olyan drámai, Őrjöngő. Hatásvadász, nevetséges faszi tudsz néha lenni.

Pár hónapja kórházban töltöttem egy hétvégét. A nagy ablakokon át egész nap az Állatkertet néztem, egy kilencvenegynéhány éves úriemberrel társalogtam ordítozva (de annál kellemesebben), vaskos regényeket olvastam, és az volt a nagy kaland, ha ellifteztem a kávéautomatához, vagy elszívtam egy cigarettát a kimustrált, sötét iratszekrények között egy lépcsőházi zugban, aztán bedobtam a csikket a hamutartóként szolgáló mocskos, vízzel teli befőttesüvegbe. Miután minden ismerősömmel telefonáltam egy félórát, végleg kifogytam az ötletekből. Az idő lassan telt, sok-sok alkalmam volt eltöprengeni. Az egyszerű igazságok kitartóan röppentek felém az ablaküvegen túli háztetők közül. Nem leszel a világon örökké. Nem lesz mindig ennyi erőd. Elgyengülsz. Megtörsz. Meghalsz. Nyomás, te bolond: élj. Üvölts. Fuss. Bulizz. Kukorékolj. Úgyse tudtál sose önzetlen, figyelmes, aranyos srác lenni, csak egy szörny voltál, aki zacskót húzott a fejére, és ráírta ezeket a szavakat, hogy önzetlen, figyelmes, aranyos, blabla. Légy már önmagad.

Repülj.

Megint ébren vagyok. Életre keltem. De fura... Semmi nagy horderejű dolog. Csak élek. 

Régen is sok hibám volt, de akkoriban olyan élesen láttam magam. Mára minden homályosabbá vált. Bizonyos sértett álmélkodással tekintek néha az életemre, pontosan olyannal, miért régen kinevettem a célt tévesztett felnőtteket. Szóval: mikor jön az a rész, amikor jól fogom érezni magam? Amikor mosolyogva ébredek, és tudom, miért volt érdemes ma felkelni? Ja, hogy semmikor? Akkor talán jobb az apró örömökre figyelni. Zene, kávé, cigi. Munkaidőből lopott ebéd a haverokkal. Képek nézegetése. Vezetés. Édesség. Napfény. Emlékek.

És persze ez sem igaz. Elkényeztetett és szerencsés kisfiú vagyok. Nagyon-nagyon szerencsés. Csak sokat nyavalygok. Ne figyeljetek ide. 

Hosszú, olajosan csillogó, göndör haj, olaszos sasorr, műbarna, szálkás test. Minden ruhadarabból hófehér. Ideges, kapkodó mozgás, mintha képtelen lenne megnyugodni egy pillanatra is. Alacsony, vigyorgós fickó. Nagyon kigyúrta magát, de a vádliját kifelejtette, az lányosan apró, és a nyakával is elrontott valamit, mert az ferdén előrefelé áll az izomkötegek között. Sporkocsija van, és rémisztő, pedig próbál kedvesen dumálni.

Nagydarab, tengerészgyalogos állat. Ujjatlan póló, sörtehaj, az arc örökös Bruce Willis-es férfias fürkésző tekintetre beállítva. Ha nem ide-oda fürkész résnyire húzott szemmel, akkor állatiasan durva arcokat vág, látható erőfeszítéssel, akkor is, ha nem emel súlyt.

A nyögések. Mindnek megvan a maga kifejlesztett férfias nyögése. A Rambo III-nak volt ilyen eltúlzott utószinkronja a 80-as években, ha Stallone erőlködött. Hüááá. Szjöááá. Hnkőőő. De nem csak súlyok alatt nyögnek, és csapkodják le magukról az izzadságot, hanem a szaunában is nyögnek, meg téblábolás, beszélgetés közben is. Már amikor bejönnek és leülnek, elkezdenek nyögni, a legtöbben izegnek-mozognak, nem tudnak egy helyben ülni. Néha rálöttyintenek a kályhára egy túlzott adag illóolajas vizet, gőzfelhő vág képen mindenkit, ők meg fél perc múlva kimennek.

A hatalmas felsőtestű, piciny altestű rajzfilmfiguráknak minden férfias erőpróba. Ha felemelik a büfében az üdítőspoharat, az is. Folyton erőlködniük és bizonyítaniuk kell. Az egyik kinyitja mellettem az öltözőszekrényét, és öntudatlan rutinból akkor is felnyög, mintha épp egy megáradt dzsungelfolyamból tolna ki egy rémült iskolásokkal teli buszt. Helló. Höájj. Érdekes módon majdnem mindegyik megnyerő és kedves modorú, ha véletlenül beszélünk a liftben vagy a szekrényeknél.

A saját szépségünk zsibbadt, lassú eksztázisa. A karok mindig úgy állnak, hogy valami feszüljön. Lassan mozognak, emelgetik a cuccokat, nézik magukat minden tükröződő felületen. Az öltözőben, a zuhanyzóban is. Némelyik kiteregeti a holmiját 4-5 öltözőszekrény előtt, szép kis halomban a tiszta gatya, zokni, stb, várják, hogy megjöjjön a zuhanyból. Hogy ott másik 4 ember nem jut a szekrényéhez, az nem jutott eszébe. Egy másik leteríti a törölközőt a padlóra, meztelenül, feszes pózban áll rajta, mindenféle szőre leborotválva, kenegeti magát, és közben áll a fasza. Amúgy is sok itt az álló fasz. Nevetgélnek egymással a zuhanyzóban, és meredeznek. Mi olyan izgató ezeknek? Jó nő nagyon kevés van. Szerintem saját maguktól indulnak be. Vagy még valószínűbb, hogy itt így illendő kinézni. Honnan jönnek ezek? Amúgy szerintem nagyrészt jóindulatú, önzetlen emberek, csak a stílusuk mellbevágó.

A konditerem mégis, még az ő társaságukban is jó. És milyen jó tisztán és fáradtan, friss ruhában hazaindulni a balzsamos tavaszi estében.

A marketingesekkel ellentétben a filmkritikusnak illene nem kizárólag a jelenben élnie, mivel gyakorlatilag minden film hordoz magában ezt-azt, aminek a megértéséhez szükség van egy icipici távlatra. Ha van műfaj, amire ez különösen igaz, akkor azok a Bond-filmek.

  Hadd lőjem le a poént már az elején: nem változott semmi. Bond pont ugyanazt csinálja, mint régen. Nem igaz, hogy durvább. Nem igaz, hogy akcióhősösebb. Nem igaz, hogy a nők a legújabb filmekben függetlenebb lények. Az egész Bond-történetben az a legviccesebb, hogy ugyanazokkal a dolgokkal reklámozzák 1962 óta, és mégis megesszük a marketingdumát. A filmek készítői mindig nagy változásról beszélnek, mert tudják, hogy a közönség azt képzeli, erre van szükség, és mindig ugyanazt nyújtják helyette, mivel azzal is tisztában vannak, hogy a közönség valójában nem is akar változást. Daniel Craig túl keményre veszi a figurát? Ugyanezt írták Sean Conneryről is a kezdet kezdetén, sőt, az egész figurát lefasisztázták. A Bond-lányok az új filmekben keményebb ellenfelek és önállóbb lények? Persze… Én 1989-ből emlékszem először szó szerint ugyanerre, de tapasztaltabb Bond-rajongók nyilván már a ’60-as években olvastak efféle szlogeneket. A recept mindig ugyanaz. Kegyetlen szívtipró fanyar humorral a legújabb divat szerint, huszonéveseknek. Az már nem az ő hibája, hogy jelenleg mi a divat. Jelenleg az a divat, hogy: „Na de most aztán tényleg beindulunk. Kőkeményen. Nincs lacafaca. Nincs dekadens bonyolultkodás. A mi generációnk rájött a tutira. Leegyszerűsítjük, szétlőjük, átugráljuk. Hörrentünk egyet, az a vallomás. Siess már a vodka-martinivel, és leszarom, milyen.” Jelzem, még ez a bedurvulós nekibuzdulás is teljesen nélkülözi az újdonságot, csak régen volt erre egy külön műfaj, amit Stallone és Schwarzenegger műveltek, és abba Bond még nem akart olyan eszetlenül beleolvadni. Igaza is volt, mert akkor Rambo utánzatának nevezték volna, ahogyan manapság Jason Bourne utánzatának nevezik. Milyen tragikomikus, hogy a nagy múltú angol egy csendes, becsületes, malacarcú amerikai kölyök nyomdokvizén próbál érvényesülni. Szóval Bond vénségére másokat másolva próbál életben maradni? Hát, még ez sem újdonság. A hatvanas-hetvenes években a sci-fi hullám és a karatézó kelet szivárgott be az ügynök kalandjaiba, de ráadásul valami ordenáré módon: főleg az egymást lelézerező űrhajósokat nehéz mai gyomorral megemészteni a Moonrakerből. A nyolcvanas években jött India (és még Sandokan is feltűnt a gonoszok közt!), majd Afganisztán, nagy, színes robbanásokkal. Szóval az Orion-űrhajó, Bruce Lee, a Csillagok háborúja, Sandokan és a Rambo III után Bond most épp egy huszonhatodik franchise-ból veszi át szemérmetlenül az éltető vitaminokat.

És még egy hatalmas közhely: „Ideje lenne már nyugdíjba küldeni Bondot.” Folyton ezt mondják, évtizedek óta. A bevételek meg ömlenek továbbra is. Valószínűleg ugyanazok a kritikusok akarják mindig nyugdíjba küldeni szegényt, akik a western felett is ötévente nekrológot mondanak. Az angol ügynök meg a cowboyok még akkor is itt lesznek, amikor a mai kritikusok már a járókeretük felett mammogva osztják az igét.   

Hogy Bond videojáték-figura lett, nem zavar. A mai videojátékokban rendszerint több élet van, mint a mai kommerszfilmekben, és ez a tendencia egyre erősebb. A Quantum of Solace olyan, mint egy sportos fegyveracél karóra (ami kicsit siet), ha viszont a rendezést Hideo Kojima, a japán videojáték-ipar nagy guruja kaparintotta volna meg, olyan lenne, mint egy tengeri madár egyetlen szárnytolla egy borotvaéles pengén, a lenyugvó nap fényében. Persze a legtöbben a sportos karórát választanák – ezért is hibátlan a Bond-biznisz íve továbbra is, minden személyes aggályom ellenére.

Ami igazán zavar, az az, hogy a Bond-filmek egyre kevésbé tetszenek nekem. Persze nem csoda, hisz thirtysomething lettem, kezd lassan elmenni mellettem a világ. Minden filmmel egyre inkább azt érzem, hogy: poén volt, de mennyivel többet lehetne kezdeni a Bond-legendával! Ami persze badarság. A filmesek sokkal jobban tudják, hogy melyik évtizedben mit kell kezdeni vele, hogy a lehető legtöbben megnézzék.

De azért, ha én dönthetném el… Akkor visszamennénk a hatvanas évekbe. London. Las Vegas. Afrika. Gyönyörű autók, gyönyörű nők, gyönyörű repülőgépek és gyönyörű telefonok. Minden fulladozna a retróban. Több lenne a szomorkás humor, több lenne a romantika, és lennének hangulatok is a cselekmény rohanása közben. Az utazás hangulata, ahogy egy vonat rohan az éjszakában, ahogy Bond egy golfról szóló könyvet olvas a repülőgépen egy stewardessel szemezve. Lenne egy jelenet, ahol egy autószerelővel beszélget a legújabb angol luxusautókról. Néha komoran cigarettázna egy klubban vagy egy esernyő alatt a parkban. Néha a háborúra emlékezne, a flottára, az Északi-tenger viharaira. Néha csak autózna Skóciában vagy az Alpokban, és az öregségre gondolna. Vagy a házasságra. És lenne egy otthona, barátai, és lenne néhány nagy veresége, amiket sosem tudott megemészteni. És lenne valahol egy Szovjetunió is, egy igazán nagy kaliberű, okos, ódivatú ellenfél, akinek nincs szíve, ellenben van stílusa.

Bevallom, még valami zavar: valahogy butának érzem az új Bondot. Connery mindent tudott, amit egy férfinak kell, Lazenby szájába is egészen okos poénokat adtak, Moore kicsit humorosra, páváskodóra és puhára vette a figurát, de (remélem, nem ezért) biztos voltam benne, hogy jól el tudnánk beszélgetni két küldetése között, Dalton majdnem tökéletes volt, csak némi sötétség meg önirónia hiányzott a karakteréből, Brosnan pedig, komolyan mondom, szerethető volt a maga „néha dühödt vagyok, néha kellemesen tréfás, de mindig nemesen oroszlánszerű” stílusában. Daniel Craig meg egy elszánt, elkeseredett asztalos. Egy árva, külvárosi gyerekből kinevelt, sokat vívódó kommandós szerepére biztosan megfelelne, de Bondnak nekem valahogy fájón kétdimenziós. Biztosan tudna ő többet is, csak nem engedik neki.

És mi ez már, hogy újabban szerelmes, meg dühös? A hétköznapi világ felett kéne állnia. Lehet szerelmes: 2 percre. Aztán a csaj haljon meg, ő meg eleresztheti  egy jelenettel később az újabb cinikus vicceit. De hogy rágódik rajta, meg több filmen keresztül eszébe jut, ez botrány. Nehogy már behozzuk Bondot a valóságba! Akkor már arról is forgathatnánk egy filmet, hogy miből él Magilla Gorilla, és milyen traumákat dolgoz fel magában a szüleivel kapcsolatban Luke Skywalker… Oké, ez nem volt jó példa.

(„Együtt kell maradnunk! Most képzeljétek el, mi lett volna, ha A nagy szökés-ben Steve McQueen úgy döntött volna, hogy egyszerűen csak lelép…” Lincoln Osiris őrmester)

Mindent összevetve kezdenek szétválni az útjaink Bonddal, ami szomorú. Most mit fogok várni kétévente?

Van néhány dolog, ami kiemel a tömegből: az egyik, hogy elég rossz véleménnyel vagyok magamról. Sokan a balsors és a kegyetlen világ áldozatának tartják magukat, szűziesen tiszta, jó szándékú, megtört lénynek, aki "nem erre a világra való". Hát, sok hibám van, de ez az egy szerencsére nem jellemző rám. Maximálisan erre a világra való vagyok, sőt, szerintem aki nem erre a világra való, az nem való semmilyen másfajta világra sem. Mert nincs másfajta világ. Csak ez van, és ez nemigen változott semmit évezredek óta. Ahogy én sem, meg a lesújtó véleményem sem önmagamról.

Sokkal több lehetnék most, mint ami vagyok. Számos tehetséggel áldott meg a sors, mégsem vittem sokra. Osztott néhány hátrányt is az élet, nem mondom, de mások talán még többet kaptak. Koncentrálhattam volna a pénzre, a dicsőségre, a művészetre, a karrierre, a nőkre. Nem koncentráltam.

Sokan tettek jót velem, és gakran nem fizettem vissza. Mások ellenem voltak, őket meg nem bántottam eléggé. Azt hittem, adósságot fizetek vissza, boldogságot adok azzal, ha hagyom, hogy jótevőim elnyomjanak. Sohasem lett volna szabad hagynom, és még csak boldoggá sem tettem őket ezzel. Önző vagyok, mégpedig rafináltan, a bonyolult emberek ravaszságával: így néha magam sem veszem észre, de attól még önző vagyok. Mások, körülöttem, sokszor szintén nevetségesen önzők. Hát képtelenek felnőni? De attól én még nem vagyok kevésbé bűnös.

Csak önmagamról tudok írni, ahogy most is. Hozzáteszem, a legizgalmasabb dolgokat mindig önmagunkról írjuk, és ha igazán jól írtuk meg, akkor a világ magára ismer bennünk, és boldog lesz egy pillanatra. De akkor is illene néha másról írnom. Szmájli.

A jószívű arcom mögé rejtőzve sok rosszat tettem, amit néha nagyon élveztem, és ha nem lehetek néha gonosz, hullának érzem magam.

És még sorolhatnám. Rossz véleményem persze nem gátol meg abban, hogy szeressem ezt kicsit érdekes, kicsit szemét pasast, magamat... Egyetlen dolog zavar igazán: hogy megjelent benne valami komor, darabos öregesség, hogy a derűs fiatal fickóban néha már feltűnik egy sértett, mackómozgású, összeszorított szájú, földhözragadtan kicsinyes középkorú férfi, aki durva, mint egy kocsis, és érzékeny, mint egy primadonna. Igyekszem, belerúgni és leköpni, ha meglátom, de néha tagadhatatlanul megjelenik.  

Természetesen minden hely szent, az univerzum összes kibaszott köb- és négyzetcentimétere, csak erre nincs időnk figyelni. Ezért csupán egy-két hely akad életünkben, ami szentté válik, és borzongató, keserédes örömmel járunk oda – ezeket a helyeket azért fogjuk fel a maguk teljeségében, mert boldog gyerekek (vagy szerelmesek, ami ugyanaz) voltunk ott.

És a gyerekeknek van idejük magukba szívni a hely szellemét. Nekik nem gond négy-öt órán át téblábolni egy mellékutca porában, babázni egy gyommal benőtt kert sarkában, képeskönyvet lapozgatni egy teraszon vagy homokozni egy játszótéren. Ha ezt az ember hónapokon, éveken át csinálja, beleszáll a hely szelleme. És azután örökre jelentőséggel bír ott számára minden kavics és fűszál. Ez egy veszélyes kincs, a fegyelmezett felnőttet zavarodottá teszi, valami intenzitást érez a levegőben, ami túlmutat a beszabályozott hétköznapok megnyugtató felszínességén. Kényelmetlen dolog felnőttként mélyen érezni, ezért a legtöbben menekülnek egykori szent helyeik elől.

Jómagam ezt nevetséges ostobaságnak tartottam, mivel szenvedélyes nosztalgiázó vagyok, amíg múlt nyáron rám nem támadt a balatoni nyaralónk szelleme. Egy hetet töltöttünk ott, addig nem aludtam. Éjjelente összevissza vert a szívem, izzadtam és halálfélelmem volt, aztán még hetekig nem tértem magamhoz. 

Mindig volt számomra valami nagy, homályos dolog a háttérben, ha a Balatonnál jártam. Mások azt érezték a nyaralónkban, hogy csend van, nyugalom, és pihenhetnek. De én nem. Nekem emlékek üvöltöttek a fejemben, és azt akarták, hogy megtegyek dolgokat, amiket sosem tettem meg. Dolgom van ott a Balatonnál. Ez egyértelmu. Félelmetes, hogy mennyi mindent kellene ott megtennem, és ha nem teszem meg, akkor inkább nem is megyek oda többet. Hogy mik ezek a dolgok? Nem tudom. Talán ha volna merszem odaautózni, és csendben figyelni napokig a ház és a kert magányában, rájönnék. Csak sejtéseim vannak. Valami haragos, szomorú lélek közelségét éreztem a sötétben. Mindig a csendre vágytam, de talán már felnottem, ezért nem tudom elviselni. El kéne vinni oda egy idegen lányt. Szalonnát sütni. Egész éjszaka inni és beszélni. Kilométereket sétálni a parton és a hegyoldalban. Utánaolvasni az egész környéknek. Szezonon kívül menni. Haverokat odahívni, és egy buli örömeivel megtisztítani a házat a deszkák közé ragadt szomorúságtól. És írni is kellene ott talán, ahogy nem egyszer megpróbáltam. Sokat fürdeni. Sírni. Futni. Talán. Most nem érek rá, de egyszer megteszem. Talán.

Rengeteget töprengtem, hogy mi a fene volt ez a kegyetlen intenzitással rám nehezedő valami gyerekkorom kedvelt, szent helyén, ahol a szagok, a formák, a lépcsődeszka reccsenése, a szúnyogok éjjeli zümmögése, a vonat távoli füttye mind egy huszonöt-harminc éve tovatűnt korszakot idéztek. Aztán úgy magyaráztam a dolgot, hogy a nyaraló természetellenesen magas, templomszerű belső terében, valahol fent, a nyikorgó, hatalmas fagerendák alatt megmaradt valami a gyerekből, aki voltam, és amikor felnőttként visszatértem, leúszott hozzám, fojtogatóan átölelt, és igyekezett a felnőtt fülembe suttogni a régi meséit. Az pedig nagyon durva. Egy dolog nosztalgiázva megenni egy gombóc puncsfagyit, és egy másik, ha álmodban megkötöznek, és bedobnak egy puncsfagyival teli medencébe. Öregebb, tapasztaltabb, erősebb vagyok, mint két éve, de azóta sem mertem visszamenni.

Más fontos helyszínekkel nincs ilyen gondom, mert rendszeresen és tisztelettel látogatom őket, havonta barátkozom a múlttal, mosolyogva eltöprengünk a régi történeteken, és gazdagabb leszek minden találkozástól. Valahányszor hazamegyek a falumba, félórákat bolyongok látszólag céltalanul a kertben meg a házban, de a látszólagos céltalanság ellenére mindig érzem, hogy ez valami mérhetetlenül egészséges, fontos folyamat. Megnézem, mennyit nőttek a fák, felidézem, a ház mely sarka mögött húzódtam fedezékbe, amikor gyerekorom harcostársa, az Indián rám lőtt játékpuskájával, leguggolok a fűre ott, ahol napfényes hétvégéken felállítottuk a sárga gyereksátrat a húgaimmal, megsimogatom a macskákat, bár a nevüket képtelen vagyok megjegyezni, számos generáció az örök vadászmezőkre távozott közülük, mióta felnőttem, de nekem még mindig ugyanazok a macskák. Talán így is van, az öntörvényű, házakhoz-kertekhez ragaszkodó macskában sok lehet a hely szelleméből. Leütök pár hangot a régi pianínón, a szüleim házában, átfutom a polcokon a könyvcímeket. Így mászkálok körbe a régi helyeken, és átgondolok, ellenőrzök, gondozgatok sok más, kimondhatatlan dolgot is. Nagyritkán, ha látogatásom alatt sok minden történik, elmulasztom ezeket a dolgokat, és olyankor rossz érzéssel, bűntudatosan indulok vissza a városba.Azt hiszem, nem csak a múltat gondozom, hanem titkokat is keresek a régi helyeken. Az élet minden irányban tele van titkokkal, csak időt kell szánni rá, hogy határozottan elinduljunk egy irányba. Mindig azt éreztem a szent helyeken, hogy nincs elég időm. Nem tíz percet, hanem egy hetet kéne ülnöm a Balaton-parti estében, hogy igazán megértsem. Egy éven át kéne az Adria partán laknom, naponta figyelve a fények változását, beszívva minden évszak illatát, hogy befogadjam végre, mit is jelent a tenger. Éveken át kéne vándorolnom Skóciában, hogy végre elmúljon az a szomjas, bűntudatos sóvárgás a sziklák, kihalt fennsíkok, esős sikátorok és szélkínozta, csenevész fák után. Egy élet is kevés lenne a szüleim kertjében, ahol gyerek voltam, hogy megértsem a bokrok, a falnak támasztott ásó, az ereszcsatornák, a fa árnyékában heverő öreg kutya, a távoli háztetőkön burukkoló galambok titkát.

Hasonló, bár kevésbé időtálló intenzitást ad egy-egy helynek, ha szerelmes voltál ott: ami máskor csak egy szakadt tóparti motel lenne, az édenkert kis szigetévé válik, és évek múlva talán egyedül, hitetlenkedve keresed a sétányokon, a kúszófenyők ágai alatt, a büfé megfakult reklámtábláján azt a tiszta különlegességet, amit valaha ott éreztél. De a szerelem azért nem színtiszta gyerekkor, szerelmes nem lehettél éveken át napi öt órában, egy kerti diófa alatt, így aztán a hely szellemét hamarabb elfelejted. És talán jobb is. Ha mindenre pontosan emlékeznél, az nagy lelki orgazmus lenne pár órán át, sírnál, nevetnél… De utána belehalnál. Hacsak nem vagy olyan veszettül kemény fenegyerek, mint én… Mert én mindenre emlékszem, és bár furcsa stílusban, de mégis élek. És egy napon visszamegyek a balatoni nyaralóba, lerángatom a magasból gyerekkorom szellemét a hajánál fogva, és szeretettel, de határozottan szétrúgom a seggét.

Leszoktam a papírról. Az iroda másik asztalán ott hevernek az elintézni való papírok, de képtelen vagyok pár percnél hosszabb időre odaülni. Halott papírfecnik, rajtuk hülyeségek. Kinek kellenek? A számítógépem az élet, a kapcsolat a világgal. Itt vannak a fordításaim, az üzeneteim, az egyszerre folyamatban lévő tucatnyi ügyem. Még az álmaim egy részét is itt tartom.

Az egyik felem szerint nincs értelme úgy élni, ahogy én élek. A felnőttek – vagy nevezzük őket alvóknak – jelentős része értelmetlen játszmákba és látszatcselekvésekbe bonyolódva dermeszti tetszetős formákba az elmúló időt, hogy ne kelljen válaszolnia a kérdésekre, hogy ne kelljen hallania a csendet, hogy ne kelljen felemelnie a tekintetét a távoli horizontra. Miért félnek az emberek attól, ami mindennél gyönyörűbb? És hogyan kerültem bele én is ebbe a csapdába, a magam furcsa, gyerekesen komoly és boldogtalan, máskor meg öregesen derűs és vicces vándorlása közepette, magammal cipelve iszonyatos gyengeségeimet és iszonyatos erőmet?

A másik felem szinte élvezi. Tévét nézni jó. Autózni jó. Játszani a számítógépen, eldönteni a csempe színét, e-mailben elintézni néhány munkaügyet remek móka. Igen, néha még dolgozni is jó. Jó felnőttet játszani. Kellemes a cigi és a kávé, kellemesek a veszélytelen körök, amiket beszélgetés közben leírunk. És mindez valószínűleg nem is bűn. Az életet menedzselni kell, meg kell szerezni a hozzávalókat, kis jutalmakkal kell előrelendítanünk önmagunkat, ha elfáradunk, és talán az közülünk a beteg, aki mindig a horizontot fürkészi, és messzi szigetek felé fordul, ahelyett, hogy egy kellemes kocsmázásban, vagy egy esti sorozat közbeni csokimajszolásban megtalálja azokat a pillanatnyi meghitt zugokat az életben, amik röpke percekre elfeledtetik félelmeinket önmagunktól, a jövőtől, a betegségtől, a haláltól, a világ sorsától.

Viharvertségében is markáns arc, zölden csillanó szem a bozontos szemöldök alatt, a szokássá vált állandó figyelem szigorú hunyorgása, egykedvűen szilárd arckifejezés, a száj sarkában bujkáló száraz mosollyal. Hajóskapitány. Kalandor, akit százszor is megvertek, de csak letörölte a vért, kiköpött egy fogat, elvigyorodott és feltartotta a középső ujját. Megingathatatlan bástya, aki melletted áll a bajban, morcos, nem túl becsületes fickó, aki mégiscsak valahogy mindig ott van, ha szükséged van rá, aki a legmocskosabb vihar közepette is a helyén marad, aki kitart, és elmorzsol a fogai között egy megnyugtató káromkodást. Isten szürke tollú angyala, nem az együgyű fehér közkatonák fajtájából, hanem az igazi nagyágyúk közül, akik rossznak látszanak, akik nem tisztelik a szabályokat, akik álcázva segítik a küldetést. Talán sosem ismersz rájuk, mert koszosak és rosszkedvűek, vagy egyszerűen csak reménytelenül átlagosak, de rothadó szívük mélyén ők őrzik legerősebben a fényt. Hősök, akikről sosem derült ki, hogy azok.

Ilyen akartam lenni. Nem sikerült.

Reggel éppen szokásos, két mérföldes sétámat végeztem fel-alá a parancsnoki híd korlátja és egy fényesre pucolt, huszonnégy fontos hajóágyú között, amikor ráébredtem, hogy valami új hang vegyül a deszkák nyikorgásába, a szél fütyülésébe a kötélzet között, meg a sirályok rikoltozásába. Mormogás. 

Mormognak a matrózok. Minden tengeri medve tudja, hogy ez messze a legrosszabb matrózbűn, rosszabb a késelésnél, a részegeskedésnél, a szodómiánál, a lopásnál, vagy nőszemélyek horgonykamrában hetekig való rejtegetésénél. A mormogás azt jelzi, hogy valami alapvető baj van a legénység körében. 

"Kikötőbe vágyunk, uram..." mormogta ma reggel Higgins, a kopasz, ritkás fogú fedélzetmester. "Az emberek boldogtalanok. Márpedig a boldogtalan ágyúkezelők képtelenek a három perc alatt leadott öt oldalsortűzre, ezt már Eusebius: Problems and Troubles In Her Majesty's Navy című 1760-as értekezése is leírja. Kikötőbe vágyunk. Elfogyott a gyümölcs, mozog az emberek foga a skorbuttól. Utálják már a dögletes tengerszagot. Elfogyott a friss víz. Mifene."

"Elhallgasson, Mr. Higgins, és szóljon a hajósinasnak, hogy hozzon valamit, ami nagyon emlékeztet a friss kávéra, vagy ellenkező esetben viselje a következményeket. Biztosan megromlott a látásom, de mintha az előárboc fővitorlája még mindig nem volna tökéletesen összegöngyölve. Látja azt a kis gyűrődést az árbockosár alatti szíjnál? Azt akarják, hogy az egész flotta rajtunk röhögjön? Nem szeretek középkorú, tisztes családapákat korbácsoltatni, Mr Higgins, de ha muszáj, megteszem a kötelességemet, amivel Istennek és a Királynak tartozom." - így dohogtam neki, de láttam a szeme csillanásán, hogy nem sikerült átejtenem. A vén fedélzetmester sajnálkozó szeretettel nézett rám, mielőtt elsietett volna. Látta rajtam, hogy én is kikötőbe vágyom.