Milyen jól esik egy kávéval és egy cigivel kiállni a teraszra, és elnézni a havas-latyakos kertet a kopasz bokrokkal, a keréknyomokkal! Sose láttam szebbet. Persze a múltat is látom ilyenkor, azt a majdnem harminc évet, ami eltelt már itt, mióta a szüleimé ez a hely. Hogyan bírják ki azok, akiknek nincs hova elautózniuk havonta legalább egyszer, akik maguk mögött hagyták a gyerekkoruk meg az ifjúkoruk nagy színpadait? Látom a betonhomokozót, ahol annyit játékkatonáztam, a kis emelkedőt a kert végében, ahová a húgaimmal a sárga indiánsátrat állítottuk, a kisházat, ahol kolbászok lógnak a gerendáról, és roskatag, pókhálós bútorokon békésen foszladoznak a Sandokanos és autós matricáim. A fiókokban még akad pár régi Delfin-könyv, letört kerekű játékautó, és rég elenyészett dolgok alkatrészei, elemei, vezetékei, távirányítói. És most már a sógorom játékai is, na de azok pedáns rendben, mert ő ilyen. Néha csak úgy bemegyek oda, jókedvűen nézelődöm, aztán egy műanyag várfaldarabról eszembe jut, amikor az Indián meg a bátyja átjöttek, és vagy matchboxokat eregettünk le a sárga műanyagpályán, vagy végtelen, több napos csatákat vívtunk a  játékkatonákkal, alkalmanként hét-nyolcszáz darabbal, áthozták a sajátjaikat is (néhányat még mindig nem adtam vissza). Volt minden: lovak, házak, tankok, ágyúk, műfák, mindenféle díszletek – engem nemigen érdekelt más játék soha, úghogy mindent ennek a szolgálatába állítottam, a működésképtelen régi villanyvasutat, a helyi vásárban 10-20 forintokért vett kis műanyag cuccokat. Semmi sem veszett el, ha hatévesen kaptam egy háromcentis műanyag tankot, az itt-ott megrepedt, ez-az letört, de a tank megmaradt, a legtöbbet le is festettem két egyenszínre (rozsdabarnára és zöldre), az anyám meg lelakkozta őket. Két kisebb alakulat is volt a rozsdabarnákon és zöldeken kívül, a koromfekete elit alakulat, homokozóban talált kis furgonnal, csúszótalpát vesztett helikopterrel, feketére lefújt 20-30 katonával, meg a sivatagi hadtest, sárga-fekete csíkozású ágyúkkal, teherautókkal.

Az egésznek volt egy jól kidolgozott liturgiája és szokásjoga. Az Indiánnal és tesójával játszottam, később párszor a nagyobbik húgommal is. Gyakorlatilag soha nem veszekedtünk semmin. Először egyenlő arányban elosztottuk az eszközöket: mindenkinek jutott 5-6 ágyú meg tank, és 2-300 katona. Ezután következett a katonák felállítása, meg a terep kialakítása: ide egy vonatsín, oda egy elveszett tetejű NDK kisház, amoda pár könyvből, fakockából egy kis hegység, műfákkal, pár állattal. Általában volt valamilyen város, tábor vagy vár is. A csapatok elhelyezése órákba tellett, de olyan is volt, hogy két napon át tartott. Ezt persze úgy kell elképzelni, hogy mondjuk átjött hozzánk iskola után az Indián, három órával később hazament, és másnap megint átjött délután.

A háború azután szintén hosszan eltartott, órákig, de néha szintén napokig. Kis csetepaték jellemezték a küzdelmet, húsz-harmincfős csapatok csaptak össze, és az évek során remekül kialakult a rendszer, amihez ösztönösen tartottuk magunkat, hogy melyik fegyver mennyi idő alatt hány emberrel végzett. Ez persze új emberekkel sosem működött, mert az illető vagy félénk volt, és miközben pufogó-dörgő hangokat, meg hősies kiáltásokkal kísért magyarázó szövegeket hallattunk („na jön az én szuper íjászom, vááááá, tyipp-tyipp”), ő csak három emberemet döntögette el az ujjával, amíg én neki tízet, vagy egy erőszakos állat volt, és rikoltozva egyetlen mozdulattal elsöpörte az egész osztagomat. De amikor mi, összeszokott veteránok játszottunk, sosem volt gond. Ebből az következett, hogy általában az győzött egy-egy csatában, aki több és jobb erőt koncentrált oda, de mivel nem tudhattuk, a szoba mely részén támad épp az ellenség (mert támadáskor már nem volt szabad átállítani a katonákat máshova), ezért volt az egésznek bizonyos „realizmusa”, egyensúlya.

Minden nagyobb háború során előfordultak kisebb emberi drámák, amikor például géppisztolyos embereim körülvettek egy csapat apacsot, és félórán át rimánkodtam, hogy adják meg magukat, autonómiát kapnak, szociális juttatásokat, stb, mégsem tették le a fegyvert. Nem szívesen adtam ki a tűzparancsot, néha még ma is hallom a sikolyaikat…. Egy másik alkalommal az Indián bátyja az összes hadifoglyát nyakig beásta a homokvárát körülvevő iszapba a kertjükben, aztán a slagból vizet engedett rájuk. Náluk külön egzotikuma volt a háborúnak, mert egyrészt a szobájukban még kevesebb hely volt, mint az enyémben, így a harc az asztalon, az ágyakon és a könyvespolcokon is tombolt, másrészt pedig az Indián bátyja mindig épített egy kisebb várat fakockákból, amit ügyesen úgy oldott meg, hogy az egyik fontos alsó gerendára titokban cérnát erősített. Az első néhány alkalom után mi ezt már tudtuk, de ez sem vett el a az élvezetből: utolsó elszánt rohamunk közepette az ellenség mindig ránk omlasztotta a vártornyot, de ez minden felet mélységes, katartikus elégedettséggel töltött el.

Idővel a kisebbik húgom is szeretett volna velünk tartani, amikor a nagyobbikkal játékkatonáztam, ami teljesen jogos óhaj volt. A komolyabb hadmozdulatokhoz éretlennek ítéltük azonban, így a hadtápfeladatok ellátását bíztuk rá. Ez egy-két alkalommal be is vált, idővel azonban a hadtápos kislány feldühödött, mivel a harc hevében sokszor nem fordítottunk a nővérével elég figyelmet a katonák számára feltálalt műanyag tükörtojásoknak és sülteknek, meg a konyha elhelyezését is túl félreesőnek érezte. Hogy miért lenne félreeső egy gyerekszoba ajtaja mögött álló varrógépasztal alatti 40x60 cm, azt fel nem foghatom…   

Így játszottunk éveken át, szabadban és szobában, harmadikosan és hetedikesen, és ez mindig egy fontos pillére volt az életemnek.  Később gimi meg egyetem alatt is előszedtem még néha a játékkatonákat, de már nagyon ritkán. Egyszer rávettem pár újdonsült pesti havert, hogy a nagyszüleim tetőteraszán játékkatonázzunk egy nagyon szép nyári napon. Mindent felhoztam vidékről, ott voltak az autók, a tankok, az ágyúk, hajók, repülők, a fa és műanyag falak, épületdarabok, zászlók, bölények és műfák, és a katonák százai. Szétosztottuk az összeset, és ahogy kinyitottam a tetőteraszra vezető ajtót, egyikük félénken felszólalt: és akkor rájöttem, hogy iszonyatosan nem akarnak játékkatonázni velem, mert ők már nem nyolc évesek, csak nem akartak megsérteni, és elragadta őket a gyerekes lelkesedésem. Tökéletesen megértettem őket, mondtam, hogy semmi gond, és utána évekig nem katonáztam, de azt a papírdobozt a sok cuccal körültekintően hurcoltam magammal lakásról lakásra. Egyetlen egyetemi haverom akadt, Győző, aki volt olyan őrülten infantilis, hogy játékkatonázott velem egyszer a szőnyegen: ő huszonkét éves volt, és húsz, de vén fejjel is remekül mulattunk. Ezzel ez a korszak le is zárult, az ember húszas éveiben már inkább az ellenkező nem tagjait invitálja játékra a szőnyegen.

Az indiánnal nagyon-nagyon keveset beszélünk azóta – bár változatlanul a legszívélyesebb viszonyban vagyunk, és a közelmúltban még egy kis pénzt is kerestünk közösen. Szégyellem, hogy a lagzimon alig szóltam hozzá, de enyhén el voltam varázsolva az alkalom pozitív és negatív vonatkozásaitól, és hogy 100 emberrel kell dumncsizni, és rá nem tudtam extra időt szánni. Bocs, Indián, házasodj meg, és add vissza a kölcsönt a lagzidon!

Bizonyos dolgok azonban olyan jók, hogy sosem halnak meg, és a hétköznapok betonját felfeszegetve újra és újra utat törnek. A Panzer General, az Age of Empires sorozat, és később a Cossacks meg újabban a Company of Heroes megjelenésével világossá vált, hogy a játékháború visszatér az életembe. Már nem a szőnyegen térdelek, és már egérrel igazgatom az egységeket, de a lényeg mit sem változott, ahogy az infantilis, tiszta öröm sem, amit a haverokkal érzünk egy-egy csata közben. Sosem feledem az Alec-kel vívott éjszakai krétai csatát valamikor 96 környékén, sem a Szőkével bonyolított sivatagi ütközetet, amire karcagi felmenői házában került sor, miközben kint vihar tombolt.

Lila bölcsészlelkek ezen a ponton közbevethetik, hogy hát micsoda elkorcsosulás, itt is átveszi a számítógép a valóság helyét. Igaz, immár kevesebb szerepet kapott a fantázia. Már nem képzeltem a szőnyegpadló kis textilhurkait sivatagnak és prérifűnek, és a hegyek sem állatos könyvekből voltak összehordva, de mindezt inkább úgy érdemes felfogni, mint amikor sok maszturbálásra kárhoztatott év után először találod azt a bizonyos csillogó szemű, huncut mosolyú csajszit a vacsoraasztal másik oldalán: talán ezentúl kevesebb szerep jut a fantáziának, de ezt kurvára nem sajnálod.

Hogyan bírják ki a nők ilyen dolgok nélkül? Mennyivel lehet komorabb az ő világuk, amiben nem kapnak szerepet a páncélosékek és a légitámogatás? Lehet-e szép egy olyan rét, amin nincsenek homokzsákok és géppuskafészkek? A nők, félek, nem tudnak heti három-négy órára olyan gyerekekké visszavedleni, mint mi.

A kadét kétéves lehetett, amikor először kinyitottam neki a viharvert papírdobozt.  Kivettem ez tucat katonát, meg néhány tankot, és elkezdtük. Úgy hetente, jutalomképpen kap ezt-azt a dobozból. Most már van két kis fiókja, amik tele vannak tömegpusztító fegyverekkel – ha belegondolok, hogy én hétéves korom előtt nem kaphattam pisztolyokat és katonákat, mert attól militarista és erőszakos leszek… Az lettem, de ehhez semmi köze a harci játékoknak, sokkal inkább a szemérmetlenül mocskos fantáziájú playmate-ek kis számának ebben a kerületben. Egy kisfiú játsszon vadászatot, pusztítást, háborút, különben kis buzi lesz.

Ilyesmiken járt az eszem a teraszon kávézva. Hideg volt, de a ragyogó múlt melegen tartott. Elnyomtam a cigit, és visszamentem a házba a családhoz, a húgaimhoz, akikből azóta óvónő és jogász lett, a gyerekeinkhez, meg a szüleinkhez. Mérhetetlenül elégedett és boldog voltam – egyedül az az apró tény zavart, de az is csak minimálisan, hogy tudtam, a munkahelyemen épp titkos hétvégi lanparti zajlik, és pár kollegám boldogan öldökli egymás egységeit…