Jól éreztük magunkat. Nem mondom, hogy egy nagy henyélés volt, mert két kisgyerek társaságában szinte mindig akad valami feladata az embernek, de felhőtlen, kiszámítható, szép napok voltak, és szinte óráról órára éreztem, ahogy lazulok, ahogy egyre jobban fókuszálok a fontos dolgokra: a napfény, a gyerekek hangja, a csendes percekben egy sarokfotelben olvasgatott Graham Greene (mert minden pécsi nyaralásnál belekezdek egy új Graham Greene kötetbe, bár nem mindegyiket fejezem be), a vaníliás kocka íze, a beszélgetés a nagynénémmel.
És akkor egy este, amikor már mindenki elaludt, és a csendben elmélázva gépeltem – mert esténként azért fordítgatok egy-két órát a konyhaasztalra tett laptopon – azon kaptam magam, hogy lélekben a főnökkel vitatkozom. Ez azért nagyon durva, mert a főnök a felszíni, gonosz világ része, és ha nekem van bármilyen szent alapelvem vagy hitem, az az, hogy bizonyos faktorokat a tökéletesség felé törekvő embernek teljességgel ignorálnia kell. És máris szégyellem magam, mert a főnöknek nem szabadna belekerülnie a történetbe. Ezzel saját legfontosabb szabályomat rúgom fel. Miért teszek akkor ilyesmit, ha annyira irtózom tőle? Mert van egy még fontosabb szabály: hogy itt igyekszem nem hazudni, hanem komolyan ízekre szedem magam. Márpedig az utóbbi hónapokban az egyik munkahelyemen székelő főnök bizonyos mértékig megkeserítette a szájízemet.
A főnök egy mérhetetlenül hiú és felszínes ember, akinek lényegében az egész napját annak bizonygatása tölti ki, hogy ő milyen nagyszerű lény. A beosztottjaival folyamatosan gecizik, vannak évtizedek óta hű szamurájai, de azokat is csak fikázza, soha nem köszön meg semmit, viszont mindenért őket hibáztatja. A ma kapott utasítás végrehajtása holnapra sokszor halálos bűnné válik. Ahogy irányít, az hamar világossá teszi, hogy nem ért a keze alatt levő dolgok egyikéhez sem, akadályozza a munkát, viszont minden alkalommal elmondja, hogy ő milyen profi, és az alkalmazottai milyen hülyék. A legnagyobb rejtély, mint oly sok vezető esetében, nála is az, hogyan is kerülhetett vezető pozícióba. Úgy látszik, a folyamatos kapcsolatépítés és a gátlástalan erőszakosság tényleg minden, ezen kívül semmire nincs szükség. Mindez engem nem zavarna, ahogyan az összerabolt milliók sem. Nem vagyok erkölcscsősz. Ha mindemellett egy kellemes ember, tőlem önkielégíthet és rabolhat egész álló nap. De nem kellemes ember. Unalmas, nincs stílusa, és kiszámíthatatlan. És lassan, megdöbbenésemre, felülkerekedik a saját egóm, az az igazi lény, aki valahol ott rejtőzik minden gyerekben, és nem is olyan kevés felnőttben. „Őrjöngő Farkas.” Felírtam a lapra a semmiről sem szóló jegyzetek közé egy mítingen, hogy széttépjem az ötvenes évek kazahsztáni kolhozait idézően elnyomó és éjsötét atmoszféra elmémre boruló fátylait, miközben egyenként baszarintott le minket a kis majom, amiért végrehajtottuk a múlt heti utasításait.
Gyerekeim vannak. Óvatos ember vagyok, nem szoktam összerombolni, amit felépítek, nem zavar, hogy bolondok közt kell töltenem a nap egy részét, ha cserébe megtalálom a számításomat. Élni és élni hagyni. Tőlem lehet korrupt, hűtlen, megalomániás a faszi, ha békén hagy és fizet. Bár otthon néha elhagyom magam egy hiszti erejéig, igazából higgadt családapa vagyok, akire lehet építeni.
A való életben elég nagy a pofám, barátokat tudok szerezni, meg tudom nevettetni az embereket, sokan jó véleménnyel vannak rólam, és nem vagyok egy senki. Történetem van, csapatom van, céljaim, álmaim vannak. Mindez a múltban csak erősített. Kit izgatott a munkahelyem? Kiléptem a kapun, és leszartam. Másoknak gyomoridege volt nap mint nap, nekem pár havonta néhány elkeseredett óra jutott maximum: a munkahely nem tudott betörni a világomba. Mostanában viszont éppen ez tesz gyengévé. Aki az életben szeretett családtag, kedvelt barát, megbecsült kézműves - mittudomén, cipész - annak nem könnyű hetente párszor néhány órában a lakomaasztalhoz láncolt udvari bolondot alakítani. Kezdek idős lenni az ilyesmihez.
