A Márki a minap egy londoni kávéházból írt, azt állítja, visszaemlékezéseimben újra meg újra feltűnik az önsajnálat motívuma. Szeretném kijavítani, valamit rosszul értett. Nem tűnik fel, folyamatosan jelen van, az önsajnálat létem egyetlen értelme, az egyetlen tevékenység, mely éteri élvezetet okoz nekem. 

Komolyra fordítva a szót: valamit rosszul fogalmazhattam akkor itt-ott, merthogy a legkevésbé sem sajnálom magam. Már hogy sajnálnám? A sztorim tele van szerencsés fordulatokkal és mások nagy adományaival, rengeteg értékes dolgot mondhatok magaménak, és alapvetően kényelmes, szép életem van. Meglepő, hogy ilyen körülmények közt olyan gyakran telepszik rám a rosszkedv – ez valószínűleg valami élettani sajátosság. De emiatt legfeljebb dühös lehetek, sajnálatot egy mákszemnyit sem érzek önmagam iránt. Az életem olyan, amilyennek berendeztem, úgyhogy csak magamat okolhatom szinte mindenért, amúgy meg jól megvagyok benne rengetegszer, csak szeretek zsörtölődni. Időm sincs, hogy sajnáljam magam, a hosszas nyekergés a tétlen lustálkodás egy formája, erre nem érek rá. Gyakori rosszkedveim amúgy nemigen befolyásolják hatékonyságomat: sokat éltem ilyen kevés év alatt, milliónyi élményt halmoztam fel, és egy átlagos nap meglepő mennyiségű elintéznivalón vagyok képes átverekedni magam, amire büszke vagyok.

De amúgy is: miért meglepő a sok sötét tónus, a baljós gondolatok, a vívódás? Nem viharból áll-e főleg az élet? Egyesek talán képesek ezt a tényt elkendőzni önmaguk elől, én viszont nem. De a viharok, félelmek, bosszankodások és vívódások ábrázolása csupán az időjárás lefestése az út során: azt nem írom mellé, hogy jaj, de szerencsétlen vagyok, hisz nem is gondolom így. Egyszerűen csak sok a megvívni való harc, de igyekszem felszegett fejjel, jól megvívni őket, aztán tovább haladni. Hazugság volna azt írnom, hogy pompás reggelem volt – a magamfajta embernek ritkán van pompás reggele. De ettől még nem sajnálom magam. (Sőt, röhögnöm kell néha ezen a barmon, aki vagyok.)

A Márki erre majd azt mondja, semmi szükség a magyarázkodásra: nos, csupán a véleménye nyomán felötlött gondolatokat fogalmaztam meg válaszként.

Mennyire hiányoznak közös esti futásaink! Sokat meséltünk egy-egy hétköznap viharairól: emlékezetem szerint én mindig körültekintően megvigasztaltam a Márkit, aki viszont az én történeteimet önsajnálatnak vagy nyafogásnak minősítette, majd felháborodott válaszomra nagyvonalúan legyintett, és elmosolyodott: ugyan, nem kell magyarázkodni. Nem volt ám kibaszott idegesítő, ne higgyék… Szerencsére én is felbosszantottam minden alkalommal őt, mivel a fáradság okozta tompaság és egyéniségem szürkesége miatt mindig ugyanazt a három-négy gondolatmenetet adtam neki elő az összes margitszigeti estén.

Azóta már konditerembe járunk, ahová Medic is velünk tart, és mindhárman folyton sajnáljuk és sajnáltatjuk magunkat, és remekül szórakozunk… Az ábrán a Márki látható, amint a konditerem recepciós pultjának dőlve flörtöl a büfés csajjal.