Felejtsétek el a kétdimenziós pipázó, szépen beszélő romantikust. Itt az új kiadás. Háromdimenziós. Izzad. Tele-tele-televan hibával! Hisztis! Gyáva! Féltékeny! Önző! Lusta! Érzelgős! És ne hiányozzon az a régi csávó. Ő csak egy önhitt lakótelepi srác volt, akinek egyebe se volt, mint a jó dumája, meg az önző álmai. Ez az új viszont élő. Lemászott a játékospolcról, és igazi akar lenni. Egy mocskos állat. De legalább tisztán látja önmagát.
Bár volna idő, hogy egyszer igazán kibeszélgethessem magam pár emberrel. Mert ahhoz sok-sok óra kell. Órák, amíg csak létezünk egymás mellett, teszünk-veszünk, miközben lassan beindulnak a gondolatok és a mondatok. Talán egy kis alkohol is kellene. Nem állítom, hogy tudom, mit mondanék. Mostanában egyre ritkábban tudom. Mindig nagy erővel tudtam boldogtalan és magányos lenni, és festőien tudtam nyekeregni erről és arról, de mindeközben tele voltam valami fiatalos elégedettséggel. Mostanra viszont mindenben kételkedni kezdtem, és az a hosszú-hosszú időszak is elmúlt, ami kb. kiskamasz korom óta tartott – hogy a legnagyobb viharok idején is jóban voltam magammal. Kiábrándult bizonytalanság. Mindez talán csak egy újabb foka a bölcsesség felé vezető lépcsőknek – vagy talán egy mocsár, amiből soha többé nem találok ki.
Az életem egy nyugodt történet. Kívülről. Rendszeresen összeomlok egy kissé, de ettől még nem hagyok abba semmit, nem tűnök el a barátaim szeme elől. Amibe belekezdtem, többnyire következetesen végigcsinálom – habár sokszor egyáltalán nem lelem benne örömömet. Van egy-két régi ismerősöm, akikre nagyon hasonlítok – olyanfajta emberek vagyunk, akikben minden héten feltámad valami nagy vihar, egy óriási buli, egy görög tragédia, valami nagy kétely, valami szörnyű indulat. Az illető ismerőseimen mindez látszani is szokott. Berúgnak. Szakítanak. Eltűnnek. Iszonyatosan boldogok. Máskor öngyilkos sötétség árad belőlük. Bemennek egy szobába, és ott világosabb lesz tőlük, és az emberek rögtön egy izgalmas filmben érzik magukat. Vagy a rendőr találja meg őket, ahogy részegen hevernek egy külvárosi utcán.
Sok éve figyelem azt az egy-két ilyen ismerősömet. Talán nincs, akikre jobban hasonlítanék. Persze kinevetnének, ha ezt mondanám. És nem is nagyon mondom. Úgysem hinnék el, hisz én olyan csendes, fegyelmezett ember vagyok. Úgysem hinnék el, hogy testvérek vagyunk.
Az én viharaim is torkolltak néha ordítozásba, kétségbeesett éjszakákba sötét utcákon, szakításba, megcsalásba, regényírásba, jóvátehetetlen szavakba és részegségbe – de legtöbbször inkább úgy végződtek, hogy a fogamat csikorgattam, ökölbe szorítottam a kezem, elgondoltam, hogy mit tennék, és abból mi történne, milyen kárt okoznék, és mi lenne másnap, és mi változna… És aztán nem tettem meg. Inkább csináltam a dolgomat, tettem, amit elvártak tőlem. Hangsúlyozom, ezt nem valamiféle dicsekvésből mondom: tudatában vagyok, hogy nagyon sokszor ez volt a helytelen választás, és hogy az óvatosságot meg kiszámított viselkedést néha semmi sem választja el a gyávaságtól. Haladtam az életben, ha nem is felfelé, de előre, jó fiú voltam – és szabadidőmben, egyedül, dühöngtem, sírtam, szerelmes voltam, elvágyódtam, bosszút forraltam és álmodoztam. De ha valaki benyitott közben a szobámba, elmosolyodtam, és hellyel kínáltam, lenyeltem az epét, és főztem neki egy teát.
Talán ott van a bibi, hogy én képtelen volnék kétévente a nulláról indulni. Viszolygok a gondolattól, hogy amit építek, leromboljam. És szeretek emlékezni, részletesen. Erre büszke vagyok. Az én történetem soha nem szakadt meg, nem fordult homlokegyenest más irányba, nem árulta el önmagát. Vannak régi fényképeim, régi írásaim, régi barátaim, és hagyományok az életemben, amikhez örökké ragaszkodom. És talán ez az oka, hogy az én viharom belülről emészt. Ezért nem leszek alkoholista és hasonlók, pedig kimondottan az a típus vagyok. Kimondottan az a típus. Ezért nem leszek a végletek embere sem (bár az utóbbi években néha már kijön egy-egy látványos furcsaság, valakivel ok nélkül kiabálni kezdek, nem megyek el egy bulira, amit én találtam ki, és napok óta várom).
Holott titokban sokszor irigylem őket, a lázadókat, a művészlelkeket, a mániás depressziósokat, a lelkesedőket. Az életerőt, még ha pusztít is, mindig nagyon becsülöm. Csak egyvalamit utálok bennük: hogy néha eltűnnek. A vadócok, a nagy bulizók, a nagy lánggal égők néha megszűnnek létezni. Láttam ezt, sokszor, ismerősöknél, barátoknál. A legédesebb szerelmes volt, és hirtelen füstté vált. A legérzékenyebb apuka volt, és egyszerre eltűnt. Aranyos haver volt, de mikor megjelentem a megbeszélt helyen, a pincérnő átadott egy cetlit, hogy most nem ér ár mégsem.
Eltűnnek. Ez az ára, hogy olyan gyönyörűek. Nem tudnak folyamatosan létezni. Vagy fizikailag lelépnek, vagy átváltoznak dühöngő állattá, vagy depressziós ronccsá. Márpedig én ezt nem vagyok hajlandó megtenni azokkal, akik fontosak nekem. És az életem történetében se legyenek cezúrák. Én minden hónapban én vagyok. Mert szerintem nem szabad eltűnni azok elől, akik bírják a búrádat. Ezt tanultam meg. A távolba indulás, a gesztus élvezete nem éri meg az okozott kárt.
Hogy melyik út az egészségesebb? Néha azt gondolom, hogy az övék. Mert még életeket rombolni, inni, eltűnni, dühöngeni, összeomlani is egészségesebb talán, mint csendesen izzani belülről, évtizedeken át. Melyik koptat jobban? Majd kiderül, amikor egyikünk megáll a másik sírjánál.
Hát, ez van, drága távoli testvéreim. Hasonlítunk, de máshogy adjuk elő. Én ráhúzom a középkorú angol polgár fanyar mosolyát a habzó szájjal üvöltő farkasra. Ha beledöglik, akkor is. Szánalmas vagyok? Szánalmas vagy? Gyönyörű vagyok? Gyönyörű vagy?
Igen.
Igen.
Ezt választottam. Néha még elveszett testvéreimnek is hasznára vagyok vele. Tudhatják: amikor néha visszatérnek a mennyből vagy a pokolból, én itt leszek, ihatnak velem egy kávét.
