Rendkívül népszerű tanulmányírási fogás, amivel akár a tanulmány harmadát-felét is ki lehet tölteni, amikor úgy teszünk, mintha egy teljesen általános fogalmat minden erőnkkel megpróbálnánk pontosítani. Lehet ez a fogalom mondjuk a „hátrányos helyzet”, a „város”, a „konfliktus” vagy a „vidék”. Először is hosszan felsoroljuk, hogy az elmúlt ezer évben ki hogyan határozta meg a vidék fogalmát. Vidék az, hol fák nőnek, s a pásztornép serényen tevékenykedik (Platón, i.e. 435). A vidék a javak és jószágok létrejöttének eszményi színhelye (Locke, 1643). A vidék a mezőgazdasággal foglalkozó társadalmi osztály lakhelye, ahol kisebb a tőke koncentrációja (Marx, 1899). Scleichenberger (1987) arra a megállapításra jut, hogy a vidékfejlesztés elkülönül az agrárfejlesztéstől, éppen a komplexitása, az ágazati sokszínűsége miatt, de attól nem szakítható el. Le Containfoucheuse (1998) szerint ellenben „a vidékpolitika, a regionális politika és az ágazati politikák, mint önálló közpolitikai alrendszerek egymást metszik, illusztrálva azt, hogy a vidék nem köthető egyértelműen a mezőgazdasághoz”. Fontos, hogy az idézett neveknek legyen egyfajta dallama: ahogy haladunk a jelenkor felé, a görög nevek német nevekkel, majd azok angolszászokkal cserélődjenek fel, és legyen legalább egy, egzotikusan hangzó francia vagy portugál név is. A történészek, politológusok, jövőkutatók szerelme az ezredforduló táján Fukuyama neve volt – hoppá, ez eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy ázsiai nevet is lehet a tanulmányba tenni az idézet mellé. Az illető mondjuk egy gyerekesen ostoba teóriával állt elő a történelem végéről, de a neve remekül hangzott.

És így tovább, már kész a tanulmány fele. Ezután leírom, hogy az előbbiekkel miben értek egyet és miben nem, majd körvonalazom saját megfogalmazásomat: vidék az, ahol a vidékfejlesztés színteréül szolgáló régió megfelel a rurális térségeket jellemző faktorok domináns előfordulásának. És készen is vagyok, született 18 gépelt oldal. Havi egy ilyen, és megfelelő mennyiségű trécselés a vén buzikkal a folyosókon, és rendszeresen vehetek részt konferenciákon, néha ösztöndíjakat is kapok. Néhány év alatt sikerül felhalmoznom a kusza definíciók, utalások, konferenciacímekkel és homályos ösztöndíjakkal zsúfolt önéletrajzi adatok és hasonló parazita tudósokkal való különféle kapcsolatok olyan bonyolult szövevényét, mely engem óhatatlanul komoly embernek tüntet fel.

A tudósok közül azokat tudnám becsülni, akik mindezt cinikus félmosollyal teszik, és az ösztöndíj keretében párizsban eszik a szarvasgombát, meg hamburgi kurvákkal üzekednek, de a szomorú igazság az, hogy a legtöbb tudós komolyan veszi, amit mond, és tényleg abban a a hitben él, hogy csinál valamit.