A szuperhősös meg képregényadaptációs cuccoktól többnyire kiütést kapok, ha viszont véletlenül tetszenek, akkor iszonyatosan: itt van pölö A hihetetlen család. Csak azért nem mondom, hogy bizonyos értelemben A hihetetlen család rólam szól, mert akkor olyan nevetséges lennék, mint a Jóbarátokban Ross, amikor a ruhabolti eladócsajnak az mondja: „Én vagyok Indiana Jones!” A Watchmenről kábé öt sort olvastam, meg a Márki mesélt róla valamennyit, úgyhogy a bennem élő sznob besorolta az „egyszer majd megnézzük dvd-n” filmek közé. Utálag megtudtam, hogy a Márkinak különösebben nem tetszett, ezen meglepődtem. Már a menü megfogott: cinikus és vagány zene, és egy véres szmájli képe. Egyáltalán nem emlékeztetett az átlag szuperhősös sztorira. Aztán megnéztem, és ez a fura mese belopta magát a szívembe, A hihetetlen család meg Az Oroszország Ház mellé, tehát azon filmek közé, amik valami alapvető módon – és nem mindig tudnám megmondani, mi okból – megérintenek, viszont azt is érzem, hogy az emberek 80%-a unalmasnak vagy üresnek tartja őket.

Ez a film azért is érdekes, mert nem kényeztették el a kritikák, főleg nem a magyarok.  Főleg azt emelik ki nálam tanultabb (lófaszt, inkább divatos szemüvegű, elkényeztett budai gyerekek, akik hazudnak a nőknek, és elég ismerősük van, hogy bármit elérjenek) kritikusok, hogy mennyire nem tükrözi az erdeti, nyolcvanas évekbeli képregény mélységét és színvonalát, és mennyire nem összetettek a karakterek, blabla.

A főcím alatt egy Bob Dylan-szám megy, arról, hogy az idők változnak – tagadhatatlan, bár, mint tudjuk, az emberek nem. Hangulatos zsánerképekben látjuk a negyvenes évek Amerikáját, ahol mai szemmel állati gáz jelmezekben feszítő önjelölt igazságosztók, későbbi ismerős szuperhőseink elődei segítik a rendőrség meg a kormány munkáját a gonoszokkal szemben. Már itt megjelenik a filmnek az a fura vonása, hogy ezt a gyerekesen leegyszerűsített és képregényesen hihetetlen alapszituációt valahogy sikerül teljesen realizmussal átitatva, hihetően tálalnia. Az ember nem azon töpreng, hogy ugyan már, hogy lennének álruhás igazságosztók, hanem hogy hú, de nehéz lehetett nekik, és milyen problémás lehetett a társadalomhoz való viszonyuk. Láthatjuk ezeket az embereket, akiknek semmiféle különleges képességük nincs a kisportolt testalkatukon, a csavaros eszükön meg a nagy egójukon kívül, ahogy helytállnak, elbuknak vagy romlottakká lesznek a történelem viharaiban, látjuk a hősies és a visszataszító tulajdonságaikat, és már a stáblista alatt világossá válik, hogy itt egészen egyedi módon fogják meg a hőstémát: van, akinek egy leszbikus numera után elvágják a torkát, egy másikat a szárnyas jelmezében visznek el az őrültekházába, van, aki hősből mocskos gyilkossá válik, de olyan is, aki, miután átadta nyilvános hősi énjét egy fiatalabbnak, használtautó-kereskedést nyit.

Ravasz, csavaros sztori a Watchmen története, de önmagában engem szinte teljesen hidegen hagyna. Az ilyen filmek arra mutatnak rá, hogy tökmindegy, mi a történet: ha a mesét jól adják elő, akkor az felülemelkedik a sztorin, és általános érvényű műalkotássá válik, ami pár órára kaput nyit a hétköznapoktól fásult elmének egy letisztult és derűs világ felé – ami nem attól letisztult és derűs, mert valami jó történik benne, hanem mert minden harmóniává áll össze, és a dolgok egyszerre nyernek értelmet és andalítanak el, mint amikor nagyon jó zenét hallgatsz.  

Nyolcvanas évek. Az USA megnyerte a vietnami háborút, Nixon kábé 10 éve elnök, és „ha nem én, akkor a kommunisták” jelszóval elnyomó, demagóg módon uralkodik egy fura, mégis nagyon ismerős Amerika felett. Kennedy talán másfelé vihette volna a dolgokat, de a Komédiás nevű szuperhős kedélyesen szivarozva lelőtte Dallasban. A diszkógeneráció fülbemászó slágerekre tüntette és rombolta végig a hetvenes éveket, a jelmezes hősök az égből aláereszkedve zavargásokat vertek szét. Az atomháború küszöbön áll, a sajtó másról sem beszél, attól tartanak, hogy az egyetlen valóban természetfeletti figura, a laboratóriumi kísérletben véletlenül szétrobbant fizikusból létrejött Dr. Manhattan sem állíthatja meg a szovjeteket. Este van New Yorkban, esik az eső. Az öregedő Komédiás egy toronyház egyik üvegfalú luxuslakásában üldögél, és unottan kapcsolgatja a tévét. Iszik és szivarozik, egy undorító vén geci, de van stílusa. Nat King Cole Unforgettable című számának klipjénél állapodik meg, ezt részeg mosollyal elnézi. Annak ellenére, hogy a film ötödik percére meghal, és utána csak visszaemlékezésekben látjuk, talán ő a film igazi főszereplője. Máris kapunk egy kulcsot a személyiségéhez, és meg kell mondanom, mocskos gyilkos létére, aki egy jelenetben a terhes kis vietnami szeretőjét is lelövi, van benne valami mélységesen emberi. Félrecsúszott, elkurvult duhaj, aki elhatározta, hogy mindent poénnak tekint, és kedélyesen kacagva, hősiesen pofánlő mindenkit, aki szeretett hazája ellenfelének tűnik.

Aztán tévénézés közben megzavarja egy idegen, és szabályosan agyonveri, de a Komédiást különösebben ez sem zavarja. Szomorúan ránéz a nikkelezett, hosszú csövű .45-ös automatára a dohányzóasztalon, inkább nosztalgiából nyúl utána, persze hiába. Elvigyorodik, a szájából a  szmájlis kitűzőjére cseppen a vér, és mielőtt fanyar mosollyal meghalna, azt mondja: „Az egész egy vicc… Anyám, bocsáss meg.”

Dr. Manhattan, a jószándékú, embertelenné kristályosodott istenség viszont undorító. Persze ő is elgondolkodtatóan, érdekesen taszít.

Van egy Batman-szerű, félénk szemüveges is, aki a barátja nőjébe szerelmes, jelmez nélkül még merevedése sincs, és a légijárműve is egy hatalmas szemüvegre emlékeztet: ő is telitalálat: egy vicces, szerethető, esendően küszködő, szürkeségében is hősies figura.

És ott van Rorschach, ballonkabátban, kalapban, eltakart arccal: ő a legtisztább jellem, annyira gyerekes fekete-fehérben látja a világot, hogy végül túl sem élheti, de az ő sötéten költői, romantikus inkvizítorra emlékeztető naplójában, és mindenkit szarrá verő, kérlelhetetlen becsületességében, reménytelen, sztoikus magányosságában is van valami csodálatos.

Emberi, emlékezetes és szerethető hősök és szörnyek: talán ezért érdemes megnézni a Watchment. Ismert slágerek és remek fényképezés adnak mélységeket a kitalált világnak, ami annyira logikus és érzékletes, hogy tulajdonképpen nem is kitalált világ, hanem a saját korunk, csak friss szemszögből nézve. Bár van néhány jó akciójelenet, ez mégsem a nagy küzdelmek, hanem a csendes beszélgetések és letisztult monológok okos és szomorkás filmje. Egyszerre kritika az emberiségről és esettanulmány a hősökről, ráadásul egy játékos eszmefuttatás és melankolikus hangulatbomba is. Mindenkinek ajánlom, bár nem tudom, ismerőseim közül kinek tetszene.