Őrjöngő Farkas 2010.03.08. 00:02

A TÉL VÉGE

Hetek óta folyton eszembe jut egy kép: valami színösszeállításról vagy rajzról ötlött fel bennem, és jó pillanataimban azóta is visszajön: behavazott pusztaság, rajta egy út, a szélén megszőkült, száraz fűcsomók. Néhány ilyen imbolygó, szikkadtan aranysárga gyom, nagyon közelről a kora délutáni napfényben; kitöltik a képet, mögöttük a hó fehérsége. Valahonnan ismerős az egész, és nagyon megnyugtató. Nem tudom az okát. Néha beugrik valami kis csendélet, évente egyszer-kétszer, ami valami kisgyerekkori dologra rímelhet, de sosem tudom, hogy konkrétan hol láttam. Egy másik hasonló kép, ami zenéről, illetról, fényről eszembe jut néha, egy füves tisztás ősszel, felhők közül tűző nappal, néhány kis fával, jobboldalt düledező kőkerítéssel. Ez is éppúgy, kalapácsütésszerűen és azonnal megnyugtat, és ezt sem tudom földrajzilag hová tenni.

Jó megint itthon Mollyval és a gyerekekkel. Egy hétig vidéken voltak a szüleimnél, kis időre én is csatlakoztam hozzájuk, ma érkeztünk haza. Útközben volt vicces rádióműsor, mély beszélgetés, hiszti és kényszerű szoptatós megállás, benzinkút, ahol megint beszorult a tanksapka, totál köd, hóvihar, szép délutáni napsütés, zene, meg minden. Pedig elindulni szinte mindig kellemetlen a szüleimtől. Vasárnap délután szoktam úgy érezni, hogy igen, jó volt a hétvége, dumáltunk, jókat ettünk, kicsit torzsalkodtunk, hülyültünk a gyerekekkel, olvasgattam autós újságokat, dolgoztam pár órát, összejöttünk a testvéreimmel (legalábbis egy részükkel) is – és akkor most kéne még kábé egy hónap, amikor sok-sok kilométert gyaloglunk a Szelidi-tó parti erdőcskékben-ligetekben, elmegyek a kalocsai uszodába masszázsra, meglátogatom a múzeumigazgató haveromat, aki kiváló nindzsa, néprajztudós és ivócimbora, és elbeszélgetünk a legmegdöbbentőbb témákról, álmos délutánok, amikor Molly újságot olvas, a kadét legózik, a hajósinas és a szüleim szundítanak, én meg a szőnyegen heverve lapozgatom A Gyűrűk Ura ezeréves példányát.

Nehéz hazaindulni. Messze a város szélén lakunk, sokszor nagyobb a csend errefelé, mint a szüleimnél vidéken, de amikor a régi ház kertjében sétálgatok, a pesti élet valahogy rettenetesen komolytalannak és tökéletlennek tűnik. Persze nem az: annyi mindent felépítettünk Mollyval. És itt vannak a barátaim, akik nélkül nem sokat érne az élet. De a hétköznapok kusza, felgyorsult tolongása, és az érzés, hogy hangya vagyok a reggel a vágóhídra özönlő tömegben, nevetségesnek tűnik onnan vidékről nézve.

Ez az érzés mindig is bennem volt, de mostanában még erősebb, mert a munkahelyeimen jópár kedvezőtlen változás történt az elmúlt egy évben: amelyiket szeretem, az halványult, amelyiket meg nem, az erősödött, és sok mocskos dolog megesett, amik miatt még jobban esik néha elmenni oda, ahol tízszeresen önmagam vagyok. Vidéken kitisztul a horizont, ismét rudom, hogy mi a fontos, és hogy melyik rémnek mijébe kell döfni, ha el akarom pusztítani.

Nem szívesen indultam tehát haza, de most már jó itthon, együtt. A lakás kitakarítva, a tető kijavítva, a lépcső felújítva, az akvárium gyönyörű, a hűtő feltöltve, a gyerekek nyugodtan alszanak.

Legközelebb a nagy csatáról és egy tökéletes estéről mesélek.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://orjongo.blog.hu/api/trackback/id/tr941433821

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dcsab 2010.03.14. 09:34:26

És mikor jöttök ide át, a város másik végébe????
Ha nem nyilatkozol hamarost, hát, ......

száradafa · http://muzsiattila.blogspot.com/ 2010.03.21. 14:16:18

Elovastam pár bejegyzésedet, tetszik a humorod. Még visszatérek.
süti beállítások módosítása