Mindenkinek szán valamit a világ. Nekem azt szánta, ezt gyakran és tisztán éreztem, hogy görnyedt háttal, vastag szemüvegben, félénk mosollyal az arcomon bújjak poros könyveket, egyfajta kedves, tétova balekként, aki nagy lexikális tudással és szórakozott élhetetlenséggel üldögél az élet játékának partvonalán, elhízva, haláláig kedvesen tréfálkozva. Az én szexem az ókori írókkal esett volna meg, az én nagy utazásomra a könyvtárba vivő villamoson került volna sor, esetleg később a hadtörténelem poros fantáziavilágában, az én nagy fájdalomüvöltéseim és monológjaim bosszankodó sóhajtásokban merültek volna ki, amikor valaki félrelök a ruhatárban vagy a metrón. Az én szerelmeim némák lettek volna, és csakis én tudtam volna róluk. Sose lettem volna durva és erőszakos senkivel, sose okoztam volna fájdalmat készakarva másnak. Egy olyan kedves, mulya fiú lettem volna, akire elnéző szeretettel pillantanak azokban a ritka percekben, amikor észreveszik a jelenlétét. Ezt szánta nekem a világ.
Úgy néz ki, a kadét legósdobozán is van egy szemüveg. De egyet se félj, kadét, apucinak már birtokában van a titkos kombináció. Talán furcsa leszel, talán különös hurkokat vet majd az életpályád, talán lesz benned egy adag sötétség. Talán rossz leszel néha, vagy kiszámíthatatlan, talán bántasz egyeseket, talán nem lesz benne a neved egyik tudományos lexikonban sem.