Őrjöngő Farkas 2010.06.12. 23:12

AZ ÚT, AMIN NEM MENTEM VÉGIG

Másnap reggel sokáig aludtunk. Borult időre ébredtünk, álmosan majszoltuk a sajtos-húspástétomos kenyeret a neszkávéhoz, aztán esőkabátot vettünk, és kimentünk a buszmegállóhoz az országútra. Az ősz, kövér sofőr már ismerős volt; a Storrig vettünk jegyet. A Storr hasonló, bár kisebb sziklaképződmény, mint a Quirang, leghíresebb pontja az Old Man of Storr, egy logikátlan félelmetességgel a magasba nyúló magányos kőszál. Amikor annak idején a neten bújtam a különféle felföldi úti beszámolókat, erről a szikláról mindenkinek volt egy képe. Valójában nem is annyira ezek a nevezetes helyek vonzottak, csak ki akartam érni az ember birodalmából valami csendes, elhagyatott vidékre, de a fényképek alapján ez a hely éppoly megfelelőnek tűnt, mint előző nap a Quirang.

 A tegnapi nagy séta a hegyekben és a sok élmény láthatóan kissé megviselt bennünket: lassan, ráérősen gyalogoltunk felfelé a Storr lábánál húzódó fenyőerdőben, de még így is meg-megálltunk pihenni, mert alig kaptunk levegőt. Elég kellemetlen izomlázunk is volt, de az idővel elmúlt a gyaloglástól. Megnyugodva láttam, hogy Molly is fáradt: egy ex-hegymászó kimerültsége valamelyest az én rövidlátópuhány-kimerültségemet is elfogadhatóvá tette. Hülye képeket csináltunk egymásról, kibeszéltük a különféle pesti ismerősöket, megcsodáltuk az ijesztően rendben tartott skót turistaösvényeket, melyek az első kilométereken mindig fehéren, makulátlanul, kavicsoktól vagy fűszálaktól mentesen kanyarognak, mintha valaki csak úgy felrajzolta volna őket steril tökéletességben a hegyoldalra. Idővel aztán minden ösvény hasonlítani kezdett a magyar turistautakhoz, az átfolyó csermelyek már nem szépen kikövezett mederben futottak, hanem sarat csináltak az ösvényből, az ember elesett a rengeteg kőben és gyökérben, ha nem nézett a lába elé, és feljebb néhol egészen el is tűnt az út.

A sziklaóriás előtt nemrég felhúzott drótkerítés állt, rajta figyelmeztető táblával, hogy egy közelmúltbeli földcsuszamlás miatt csak saját felelősségre lehet továbbmenni, bla-bla-bla, így még izgalmasabb volt. Felgyalogoltunk a kegyetlen emelkedőn – már kezdtem megszokni –, körbejártuk a nagy sziklát, aztán folytattuk a sétát felfelé a hegyen. Mint előző nap, most is egy hatalmas sziklatömeget járt körül az ösvény, ami néha könnyen járható, sík terepen, máskor meg kavicsos, csúszós lejtőn, vagy nyaktörő meredélyek szélén kanyarogva húzódott kilométereken át. Mégis egészen más élmény volt ez a túra, mint a tegnapi. A Quirangnál gyalogolva tűzött ránk a nap, sok turistával találkoztunk, lenézve néha megpillanthattunk egy utat vagy házat, és még a legvadabb helyeken is kitüntetett minket néhány birka a társaságával. Itt nem voltak emberek, a szürke, ködös idő miatt olyan érzésünk volt, mintha a kopár fennsík, amire végül felértünk, a világ végén lebegne a semmiben. Még birkák sem voltak. Ehhez a helyhez igazán erősnek kellett lenni, a hangulata már-már minket is megfertőzött. Talán furcsa lehet, hogy szomorú, felemelő és jelentőségteljes élmény volt egy isten háta mögötti, zord, északi sziget egyik csücskében emelkedő, elhagyatott fennsík szélén gyalogolni a nedves fűcsomók és mohos szikladarabok között, hideg, párás időben, miközben az embernek fáj a dereka (sikerült rosszul lelépnem egy kőről) és a szél az arcába vágja a szemerkélő esőt. És mégis, megtiszteltetés, hogy ott lehettem. Vannak helyek, amik megértetik az emberrel a nagy kimondhatatlan egy-egy szilánkját. És talán a folyton hirdetett hitetlen cinizmusom dacára mégis vallásos lélek vagyok, mert egyszer letértem az ösvényről, és megálltam egy nagy, szabálytalan formájú, mellig érő kőtömb mellett, ami magához vonzott, rátettem a kezem, és éreztem valamit, olyasmit, amit nyolc évvel korábban egy hasonlóan esős délelőttön egy Plymouth-i mólón éreztem. Az a véleményem, hogy ha álmodsz helyekről, menj el, maradj egyedül, és nézd meg őket jól, különben sosem találsz nyugalmat.

Persze így sem.

-              Na jó, menjünk vissza – vetettem fel egy idő után.

-              Inkább menjünk végig – mondta Molly.

-              Érthetetlen ez az állandó rögeszméd, hogy ha van egy turistaút, azon végig kell menni. Szerintem meg én nem akarok eljutni itt különösebben sehová, csak sétálgatok. A következő tíz kilométer is tök ugyanilyen lesz. Gyönyörű volt, de most már menjünk lefelé, mert belénk csap egy villám, és talán még a mentőhelikopter se tud majd feljönni értünk a nagy viharban – dörögtem a vallásos élményből teljesen kizökkenve. Molly a fejét csóválta.

-              Micsoda puhány vagy te, ezért jöttél Skóciába?

-              Ugyan. Minden a terv szerint halad. Pontosan így képzeltem. Időpazarlás lenne bármilyen irányban tovább gyalogolni, ha a szívem nem azt diktálja, hanem inkább egy szendvicsre vágyik a parkolóban.

Molly vigyorgott.

-              Miért mentem én hozzád?

-              Mert nagyon-nagyon kemény fickó vagyok – mondtam a derekamat dörzsölgetve – Menjünk. Ma már eléggé meghódítottuk a természetet.

A természetnek még volt ehhez egy-két szava, mert jól megáztunk és átfáztunk, mire leértünk. Később az út menti fenyves szélén, egy kövön ülve cigarettáztunk az esőkabátjaink alatt, és a milliónyi szúnyogot hessegetve, karamellát és szendvicset majszolva vártuk a buszt.

Rövid délutáni pihenés után beugrottunk Portree-ba bevásárolni és sétálni. Én inkább a tengerparton mászkáltam és a szobában heverésztem volna, ezért dühöngtem egy sort, amikor Molly felvetette, hogy megint kerekedjünk fel, de mindvégig tudtam, hogy végül be fogom adni a derekamat. Megint esett az eső, és valahogy amúgy sem kedveltem meg Portree komor kis városát, de valójában jól esett megint sétálgatni egyet, kirakatokat nézni, és bemenni pár boltba. A terv szerint másnapra kocsit akartunk bérelni. Ezt két helyen lehetett megtenni, a komolyabbnak tűnő céget fel is hívtam, miközben idegesen fel-alá járkáltam a kis főtéren, ahol éppen építettek valamit. Molly közben egy közértben vásárolt; nem is bántam, hogy egyedül vagyok ebben a nehéz pillanatban. Még sosem béreltem kocsit, magyarul sem, nemhogy angolul, és nem is tudtam, hogy az adminisztratív nehézségektől, az ártól, a nyelvi problémáktól vagy a bal oldalon való vezetéstől féljek jobban. Kimért, arrogáns női hang jelentkezett, nyomban rettentő zavarba jöttem, alig értettem, amit mond, és teljesen elfelejtettem, hogy miket akarok kérdezni, a nő pedig csak hallgatott a döcögős mondataim között, és néha valami epéset mondott. Hamarosan elszakadt nálam a cérna, és egy béna kérdésem közepén bontottam a vonalat, aztán a mobillal a lábamat csapkodva, költői hévvel, felszabadultan káromkodtam. Később Mollyval elgyalogoltunk a másik autókölcsönzőhöz, ami valójában egy autókereskedés volt, de néha bérbe adtak egy-egy kocsit valakinek. Kitöltöttem úgy egy oldalnyi kérdőívet, megmutattam az útlevelemet, és megbeszéltük, hogy másnap reggel jövök az autóért. Mielőtt visszaindultunk volna a Dun Flodigarry hostelbe, beültünk Portree legjobb helyére, a Granary nevű kávézóba, egy meghitt, az állandó sürgés-forgás ellenére is családias helyre.

A következő nap reggelén megilletődötten álltam egy bordómetál Volkswagen Bora előtt, és ismét képtelen voltam elképzelni, hogy milyen lehet az ellenkező oldalon hajtani. Aztán elindultunk, és nem volt semmi gond. Furcsa, idegen érzés volt, és a kétliteres motor miatt amúgy sem éreztem magam otthon a kocsiban, de idővel rájöttem, hogy amíg enyhén ideges vagyok, nem hibázom. Csak később, az Orkney-szigeteken fordult elő, hogy párszor véletlenül a jobb oldalon autóztam néptelenebb szakaszokon az ott bérelt kis Vauxhall Corsával, mivel már nem aggódtam a vezetés miatt, és elengedtem magam. Portree-ből dél felé indultunk a sziget hosszában. Zuhogni kezdett az eső, néha villámlott, ítéletidő volt. Az út, az ég és a hegyek a barna és a szürke különféle nedves árnyalataiban suhantak el; még szerencse, hogy a Skye-sziget legforgalmasabb útján is alig járt egy-két autó. Először a Dunvegan kastélyba látogattunk el a sziget nyugati partján, útközben megálltunk a helyi művészeti ajándékboltok és galériák egyikénél, ez festményeket árult, megnéztük, fanyalogtunk, főleg Molly, aki az évek során túlságosan is kiművelte magát a művészet terén, aztán továbbmentünk. A Dunvegan-kastély a tengerparton áll, egy folyócska torkolatánál, még mindig laknak benne, híresen szép a parkja, és a közelben fókák élnek. Nem mentünk be, mert csillagászati volt a belépő, és annyira most nem izgatott bennünket a hely, a fókákat pedig ezen a napon valamiért nem volt szabad zargatni, így maradt a park. Nagyot sétáltunk a mohos fák között, a park tucatnyi meghitt kis zugában, és végül is nagy élmény volt az egész, amit csak a bérelt autó miatti, ízig-vérig kelet-európai idegességem árnyékolt be kissé, mert nem tudtam elhinni, hogy semmilyen hibát nem vétettem, és újra meg újra lepergetem magamban a papírok kitöltése, a tankolás, az idevezető út és a leparkolás pillanatait. Végül, amikor már nem volt min szoronganom, kitaláltam, hogy mire visszaérünk a parkolóba, a kocsit már rég ellopták. Az olvasó ezek után nehezen hiheti, de mégis voltak épelméjű pillanataim, ilyenkor megcsodáltam egy rejtett kis udvart gyönyörű sövényekkel, közepén napórával; az egész egy angol detektívregény díszleteit idézte. A kiskapun felirat figyelmeztetett, hogy be kell csukni, nehogy a nyulak bejöjjenek. Valószínűleg az utóbbi néhány évszázadban ez volt a legkomolyabb veszély, mely a kastély lakóira leselkedett.

Akadtak percek, amikor a turistáknak szánt dolgok mögött meg lehetett pillantani az igazi Skóciát. Ilyen volt, amikor elsétáltunk a kastélypark végébe, ahol már senki sem járt az elhanyagolt ösvényen, és egy kis folyó partján régi házat láttunk, göcsörtös fákkal körülvéve, deszkakerítéssel. Minden csendes volt, a folyócska túloldalán is hallgattak a nyugodt, fehérre meszelt, két végükön kéményes házak a nagy zöld gyepek közepén, és mindketten éreztük, hogy valami fontos dolog tanúi vagyunk.

A bordómetál Bora ott pihent a parkoló közepén, ahol hagytuk. Az élet túl szép volt ahhoz, hogy egy magamfajta neurotikus félbölcsésznek igaz lehessen.  Elindultunk Broadford, onnan pedig a sziget délnyugati partján fekvő Elgol irányába.

 Az Elgolba vezető kanyargós út a Skye-sziget egyik legendás útvonala gyalogosoknak és autósoknak egyaránt. Elhagyott dombvidékek, egykori falvak romjai, régi kis temetők az út szélén. Az eső megint rákezdett, elszántan kopogott a kocsi tetején, ahogy ráérősen kanyarogtunk a murvával frissen felszórt úton. Az apró kavicsok meg a kocsi alján kopogtak iszonyú erővel, ezért is mentem lassan, mert tapasztalatlan sofőr lévén úgy képzeltem, minden méter komoly károkat okoz az autó aljában. Eddig mindig én akartam hamarabb bevégezni a kirándulásainkat, de ezúttal Molly elégelte meg a kalandokat. Én viszont végig akartam menni ezen az úton, úgyhogy enyhén feszült hangulatban mentünk tovább, és csak egy festői temetőnél enyhültek meg a kedélyek annyira, hogy a süvítő szél és a szemerkélő eső közepette összevigyorogjunk párszor fényképezgetés és mászkálás közben.

Továbbmentünk. Az ablaktörlők rendet vágtak az egyre bővebben ömlő esőbe, csörömpöltek a kavicsok a kocsi alján, kis patakok felett keltünk át, buján zöldellő domboldalakon haladtunk, talán félórán át, közben összesen három-négy autóval találkoztunk. Felfoghatatlan volt a hely elhagyatottsága. Végül az út emelkedni kezdett, házak tűntek fel, és megérkeztünk Elgolba. A falucskából a Loch Courisk felé kanyargó tengerparti ösvény a legfestőibb útvonalak egyike a szigeten, fantasztikus rálátással a Cuilin hegység komor, sötét tömegére. Semmit sem láttunk az egészből. Zuhogott az eső, és amikor a meredek tengerparti lejtőn megálltam, a kocsi aljában különös repedtfazékhangok hallatszottak. A lejtő alján szürkén sejlett fel az óceán, pár száz méterre voltunk a világ egyik legszebb gyalogútjának kiindulópontjától. Az ösvényről már sokat olvastam, először a parton kanyargott, majd volt egy nehezebb, sziklás szakasz, utána pedig feltárult a vándor előtt a Loch Courisk vize. Jópár órás túra volt, de megérte volna minden lépés. Az útikönyv azt javasolta, táborozzunk le a loch partján, és másnap induljunk vissza. Délután három-négy lehetett, sokat már nem mehettünk volna az ösvényen, de azért meg kellett volna nézni, akárhogy is esett az eső. Csakhogy elegem volt. Visszafordultam.

Amikor jóval később, estefelé kiszálltunk a Dun Flodigarry hostel mögött, mégis elégedett voltam ezzel a nappal. Jó drágán kibéreltünk egy nagy fogyasztású kocsit, és az ítéletidőben sok-sok órát utaztunk vele a leglehetetlenebb helyeken, sokat idegeskedtem, néhányszor összevesztünk, és a végső, álom-úticélhoz érve kábé három perc után elindultunk vissza. Akkor miért voltam olyan elégedett? Ismét bebizonyosodott, hogy nem ezért ráncigáltam el kettőnket Skóciába, hogy jól érezzük magunkat, hanem hogy kipróbáljam, el tudunk-e jutni ezekre a helyekre, menni fog-e a szervezés, bírjuk-e pénzzel, elviseljük-e az időjárást, megtaláljuk-e a fontos helyeket.  

Talán bölcsebb leszek, amikor legközelebb eljutok oda.

 

Címkék:plymouth skócia gyalogtúra autóbérlés skye storr elgol portree broadford dunvegan courisk Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://orjongo.blog.hu/api/trackback/id/tr632077303

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása