A taxisofőr mögött ültem, ahol valami okból az ülés bélésének tekintélyes darabja hiányzott, minek következtében a Ferihegy 2B terminálra érve már egész erős derékfájással küszködtem. A becsekkolásra várva egy Stephen King-regényt olvasgattam, és az épületet nézegettük Mollyval; a letisztult design, tisztasággal és renddel párosulva, még az ezredforduló után is némi csodálatot ébreszt a kelet-európai emberben, aki zavarba esve kutat egy túlcsorduló szemetes, egy sor félig letépett plakát, néhány rothadó bútordarab vagy legalább egy részeg koldus után. Mindezen szépséghibák hiányában egy cseppnyi ünnepélyes zavart éreztem, amit talán a templomban kéne. Akkor vesz elő ez az érzés, ha olyan ismerősökkel találkozom, akik multinacionális cégeknél dolgoznak, és leülök az előtérben, hogy megvárjam, míg lejönnek az irodából: üldögélek egy fotelben a fényűző, kínos rendben tartott teremben, és igyekszem minden erőmmel laza, európai világfiként várakozni, hogy ne tűnjek hülyének a csillogó pultja mögött figyelő portás szemében. Ugyan, kérem, én nap mint nap ilyen helyeken járok! És az az érdekes, hogy manapság már tényleg folyton ilyen helyeken járok, és ez az érzés mégsem múlt el teljesen.
Bizonyosan sokan vannak, akik számára sokéves rutin már a steril és viszonylag hatékony világ: cégautó, modern iroda, versenyképes fizetés, az idős rokonok még nem romlottak le vészesen, gyerek még nincs, esetleg még a csajukat is megfelelően távol tartják maguktól ahhoz, hogy ne okozzon gondod, csak élvezetet szerezzen. Sokan lehetnek ilyenek: trendi robogóval járó harmincéves, önző gyerekek egy reklámügynökségénél, felívelő karrierű pártemberek, szépen berendezett életű üzletkötők. Persze őket is megérinti a válság, de azért nem kell megnézni a felvágott árát, nem kopott az öltöny, nincsenek még kakis pelenkák, se szagos otthonban sínylődő, hiányos protézisű öregek.
Irigylem őket néha, bár azt hiszem, mindig a tudást választanám a lazulás helyett - vagy csak savanyú a szőlő? Ők mindenesetre sok mindent nem láttak még. De repülőteret, azt biztos többet, mint én.
Amikor kicsi voltam, repülőtéren szerettem volna dolgozni. (És igen, kedves Olvasó, sosem fogsz velem eljutni Skóciába, ha minden szemetesről eszembe jut egy húszezer soros érdektelen filozofálgatás.) A nagyapám sokszor járt külföldön különféle kiküldetéseken, és amikor hazavártuk, az egész család kitódult a ferihegyi kilátóteraszra, én pedig mindannyiszor elakadó lélegzettel figyeltem a hatalmas, kecses, csillogó törzsű gépek körül száguldozó színes targoncákat, vontatókat, buszokat, furgonokat és más járműveket, a jelzőfények tucatjait, a rejtélyes rendeltetésű szerkezeteket és épületeket, az érthetetlen, de máris az utazás varázsát árasztó feliratokat, mint „departures”, „arrivals”, „catering”, „airlines” és „passenger”.
A fapados járatok tényleg fapadosak. Megdöbbentően kevés hely jut egy főre, különösen, ha az embernek sajog a dereka, és folyton fészkelődik. Később zenét hallgattam, és egy képet készítettem a szendergő Mollyról, akinek ezúttal nem volt alkalma híres pofavágásaival tönkretenni a művészi felvételeimet.
Dél-Angliát vastag felhőtakaró borította: szomorú volt elbúcsúzni a makulátlanul kék égbolttól, amikor ereszkedni kezdünk a tucatnyi felhőrétegen át. Lutonban vagy tizenöt fokkal hidegebb volt, mint Pesten, fújt a szél és szemerkélt az eső. Végtelen óvatosságomban több buszra is jegyet váltottam a neten, hogy akkor is kényelmesen eljussunk Londonba, ha késik a gép, de nem késett, így a 8.30-as Easybus vitt be minket a fővárosba. A fekete sofőr gondtalanul fütyörészett, az utasok egymáshoz préselődve bámultak kifelé az elsuhanó vöröstéglás elővárosokra. Nem először jártam Londonban, de megint meglepett, milyen rengeteg a bevándorló, és hogy ők végeznek majdnem minden sofőri, bolti eladói, jegykezelői, takarítói munkát. 
Akárhányszor is vetődöm az Egyesült Királyságba, sosem fogok megszűnni örvendezni a rengeteg apró különbség felett, amelyek itt fogadják az embert: a gömbölyű ajtógombok, a feltolható ablakok, a tájékoztató, figyelmeztető és tiltó táblák tengere mindenütt, az ostoba csapjaik és szörnyű tusolóik, a fekete – bár mostanában színesedő – taxik a lehajtható üléseikkel, az ezernyi, butának tűnő kis szabály és üresnek ható udvarias szófordulat, melyek mégis olyan könnyűvé tesznek mindenféle ügyintézést és közlekedést; a döbbenetesen primitív napilapok, a piros buszok, a számtalan metróvonal számtalan állomása, melyek mind olyan intim módon kicsinek, csendesnek, tisztának és ódonnak tűnnek, és ezernyi más dolog.
A Baker Streeten álltunk meg a kisbusszal, kaotikus élmény volt, mert nem volt kiépített megálló, és a járdán, ahogy leszálltunk, egyből elkapott bennünket az áramló tömeg: már mentünk is a rengeteg csomaggal, bár még nem tudtuk, hová, eleredt az eső, és láttam, hogy London egy lélegzetvételnyi időt sem hagy, máris beszippant minket. Megtaláltuk a metrót, vettünk két egynapos bérletet, Mollyé nem működött, de én beengedtem a saját mágneskártyámmal a peronra, aztán kinn ragadtam. Odasomfordáltam a nálam mintegy 70 centivel magasabb fekete alkalmazotthoz, és mutattam a jegyet, hogy mi ezzel a probléma. – Azt maga mondja meg! – nevetett, de látta, hogy a bérletemen nem tud fogást találni, érvényes, és mégse nyit semmit, úgyhogy beengedett egy kiskapun. 
A metróban meglepetésemre könnyen eligazodtunk, összesen egyszer indultam rossz irányba, de Molly boldogan kiigazított. Kisvártatva megérkeztünk a Victoria Coach Station épp átépítés alatt lévő épületéhez, ahol a sok utas síri csendben, katonás rendben ülve várt a buszokra, és csak a vécék állapota emlékeztetett arra a világra, amelyből jöttünk. Leadtuk a két nagy hátizsákot a megőrzőbe, aztán elsétáltunk egy közeli Subway büfébe valami hatalmas, csupaüveg lakó- meg irodakomplexum földszintjén. Jól esett a hosszú kávé, a muffin és a csendes üldögélés, kibámulva a nagy üvegablakokon. Túl voltunk az első akadályokon, kezdhettük az egész napos sétálgatást, nagy csomagok és kötelezettségek nélkül. Volt bennem egy kis hétköznapi, szinte komor elégtétel is, ahogy ott ültem, mint amikor az iskolában túl voltunk egy dolgozaton, és rájöttem, hogy ez gyakran így lesz az egész túlszervezett utazás során. Nem csak szórakozást találtam ki magunknak, hanem egyfajta tizenkét napos akadálypályát is, bár nagyon színes és látványos akadálypályát, tele buszmegállókkal, kikötőkkel, repülőterekkel, térképekkel, jegyekkel, telefonálással, utcasarkokon téblábolással. Nem csak arról volt itt szó, hogy elmenjünk nyaralni, hanem arról is, hogy bizony végigjárjuk ezt a fáradságos, kacskaringós utat, amit évek alatt kiterveltem, végigjárjuk, ha beledöglünk is. Vannak nagy álmai az embernek, hogy elutazik valahova, vagy ír egy regényt, vagy találkozik valakivel, vagy épít magának egy autót, és az ember, ha igazán ezt akarja, végül meg is teszi; nem pusztán szórakozásból, hanem mert egyszerűen mintha kötelessége lenne, mintha nem lenne más választása. Mollyra pillantottam a kávé felett, és aggódni kezdtem, vajon mennyire lesz jó muri számára, hogy az erőszakos férje futólépésben végigrángatja mindenféle zord vidékeken. 
A Subway büféből a Westminster-apátság felé indultunk. Borús idő volt, az utcákon rengeteg autó, de kevés járókelő. Annyit treníroztam magam a pillanat megragadására, hogy most szinte sikerült: folyamatos enyhe eufóriát éreztem, hogy itt lehetünk. Nincs is olyan messze, nem is olyan egzotikus, ezernyi magyar jár erre minden évben; és mégis nagy kaland volt itt lenni. London valahogy egyszerre volt jóval idegenebb és jóval kellemesebb számomra, mint más nagyvárosok, de hogy ezt mennyire a város és mennyire a saját előre bekészített rajongásom okozta, nem tudnám megmondani. Nagyon régen voltam már hosszabb ideig külföldi nagyvárosban, meg aztán az utóbbi időben végérvényesen budapestivé váltam, aki el sem tudja képzelni, hogy naponta ne töltsön legalább két, de inkább három órát azzal, hogy keresztülevickél a mocskon, füstön, tömegen, hangzavaron és pusztuláson, a járművenkénti egy büdössel és egy őrülttel fűszerezve. Londonban (és ahogy felidézem magamban, Párizsban, Rouenban, Bécsben, Nizzában, Padovában, Brüsszelben, Frankfurtban) az a csodálatos, hogy az ember órákig is ellehet az utcákon anélkül, hogy zavarodott, keserű, dühös, sértett és holtfáradt lenne. A dolgok működnek, az emberek – bár természetesen ugyanolyan gyarlók és kicsinyesek, mint mi Budapesten – fegyelmezettek, a járműveken csend van, a kamaszok nem köpnek eléd a járdára, az öregek nem löknek félre agresszíven, magukban morogva, és egyáltalán, senki sem úgy tülekedik a boltokban, járdákon és megállókban, mintha egy ostromgyűrűbe zárt városból induló utolsó repülőjáratra próbálnának meg felkapaszkodni. És mindezt a fantasztikus és utánozhatatlan Budapest szerelmeseként mondom; egyetemi éveimben számolatlanul töltöttem az órákat az utcákon kószálva, kávézókban, sörözőkben, mozikban, színházakban, parkokban, aluljárókban, üzletközpontokban, hidak korlátjánál, könyvtárakban: odavoltam Budapestért. Ez a város az egyik legizgalmasabb dolog, amit életemben megismertem, nagyon sokat kaptam tőle, és egyre erősebben érzem, hogy valamit végzetesen elrontottak benne..jpg)
A Westminster-apátsághoz érve szeretettel végignéztünk az öreg templomon (egyszer már jártam odabent, és mondhatom, nagy halom izgalmas egyéniség lakik a padlója alatt), majd befordultunk a környező kis utcák egyikébe, és vagy félórát mászkáltunk a csendes, sűrítetten brit negyedben – kovácsoltvas kerítések védték az előkerteket és az alagsori irodaablakokat, régi luxuskocsik álltak a fák alatt, a névtáblás bejáratokhoz mindenütt lépcső vezetett, a falak vörös téglából – aztán a Temzénél lyukadtunk ki, néztük a hidakat meg a túlpart hideg beton- és üvegépületeit, melyeket én a ’60–70-es évek technokrata dizájnja érdekes példáinak tartok, Molly pedig egyszerűn szaroknak. Mollyval gyakran megtapasztaltam az érzést, amikor az önző és bonyolult férfi hosszan ömleng valamiről,(közben odaéget valamit, rálép a gyerek lábára, feltart a fürdőszobába igyekvő pár embert) mire a földön járó, kemény nő fél szóval helyre teszi. Vajon sokkal butábbak vagy sokkal okosabbak a nők, mint mi? Valószínűleg mindkettő. nekünk az a fontos, hogy elmondjunk mindent, de mindent, amit akarunk. nekik meg az, hogy menjen előre a szekér.
Aznap megnéztük a lovastestőröket, ahogy laktanyájuk előtt pózolnak fényes sisakjaikban, lovaglócsizmában, nemes paripákon. A lovak mélabúsan lógatták a fejüket a turisták hullámzó, színes tömege felett. Voltunk a St. James’s Parkban, kacsák és elhízott lányok csoportjait kerülgetve, sétáltunk a Green Parkban a gondosan nyírt platánok alatt, dicsőítettük a brit civilizációt, amiért ingyen nyugágyakat tesznek ki a polgároknak a fűre, majd megláttuk a pénzt beszedő embert, és csalódottan eloldalogtunk. Hosszan hevertem a Regent’s Park egyik padján egy lugasban, mert szépen sütött a nap, és mert rettentően fájt a lábam. Általában az egész nyaralás alatt fájt valamim, láb, derék, stb., de a gyengék és betegek gyakorlott sztoicizmusával, összeszorított foggal küzdöttem gyarlóságaim ellen.
Szendvicset ettünk a napsütötte Trafalgar Square-en, néztük a kirakatokat az Oxford Streeten, a Bond Streeten, a Regent Streeten; összevissza buszoztunk a piros double-deckereken, megjártunk néhány húsz pennys nyilvános vécét, jártunk egy izgalmas könyvesboltban és egy sokkal izgalmasabb édességboltban. Kihalt, hófehér, régi villanegyedekben mászkáltunk, az időjárás pillanatonként változott, az előtűnő nap valószínűtlen, steril díszletté varázsolta a klasszicista sorházak egyforma, szabályos szépségét.
Esteledett, a Temze partján voltunk megint, rettenetesen sántítottam, a pubok előtt tömegek álltak, és mindenkinél volt egy korsó sör meg egy cigaretta, mert a legtöbb helyen már akkoriban tilos volt a dohányzás. Beültünk egy sportfogadás-kávézóba a Cityben, mindenütt LCD-monitorok a falon, agárverseny, lóverseny, foci, autóverseny, mindenütt újságok, plakátok, táblázatok, enyhe, kellemes kávé- és cigarettaszag, makulátlan tisztaság, és hat-hét vendég, kizárólag férfiak, egy-két öltönyös hivatalnok vagy üzletember, és pár kockás inges vesztes, akik mind átszellemülten vizslattak érthetetlen táblázatokat, vagy duruzsolva tárgyalták a képernyőkön folyó eseményeket. Leültünk az üvegfalhoz, rágyújtottunk, sokáig néztük a forgalmat odakinn, a járókelőket, ahogy lassan lement a nap, és az egész mérhetetlenül békés volt. 
Azt hittem, ez lesz a nap záróakkordja, de a buszállomás még tartogatott némi meglepetést: mire visszaértünk, az állomásépület zsúfolva volt lebernyeges, vésztjósló tekintetű keletiekkel, kiabáló lengyelekkel, ideges skótokkal és ijedt angolokkal. Még találtunk ülőhelyet, de később, amikor kivettük a csomagokat a megőrzőből, elborított a tömeg, és egyszerre biztosak lettünk benne, hogy Kelet-Európa utánunk nyúlt a csodálatos nap után, és most egyszerűen nem fogunk felférni a buszra. Két National Express-busz ment pár perc eltéréssel Manchester és Inverness felé, és az utolsó pillanatig nem voltunk biztosak benne, hogy hová kell állni. Ideges alkalmazottak sorokat formáltak belőlünk az állomás aszfaltján a sötérben, egyiküket kérdőre vontam, és végre megmondta, melyik busz a mienk. Ekkor újabb két busz érkezett, az észak felé igyekvőket csoportokra osztották, de persze sokan rossz helyre mentek, és még jó ideig zúgott a fejem a méltatlankodó utasok, búsuló sofőrök és magukból kikelve üvöltöző alkalmazottak karneváljától. Végre feljutottunk egy buszra, kivettem a lencséimet, és elhomályosuló tekintettel bámultam egy darabig a sötétségbe. Aztán csak rohant velünk a busz, tizenkét és fél órán át, Inverness felé. Éjjel megálltunk egyszer egy autópálya-pihenőnél, kamionok sötét sziluettjei álldogáltak az enyhén húgyszagú betonon, fények suhantak el, és rettentően hideg volt. Az egyik idősebb, hegyirabló-külsejű lengyel néha hátrasandított, és én kiötlöttem, hogy valamiért biztos utál, de mielőtt igazán berémíthettem volna magam, elaludtam.
