.jpg)
Másnap délelőtt ismét egy buszon ültünk, észak felé tartottunk a Trotternish-félszigeten, az eldugott sziget egyik legfélreesőbb részén. Először egy hosszúkás tó mellett haladtunk, aztán a tengerparti úton. Jobbra, messze lent a szirtek alatt nyújtózott a tenger, balra zöld legelők, karámok, egy-egy falucska, legfeljebb tucatnyi, szellősen elszórt házzal. Majdnem minden ház fehér volt, ezek a magas zöld fűvel, meg az ég és a tenger kétféle kékjével valami természetellenes tisztaság érzését keltették, mintha nem a valóságot, hanem egy gyermekkönyv képeit látnánk. Jobban odafigyelve megnyugtató volt látni egy rozsdás autóroncsot, egy rendetlen udvart, némi gazt egy repedésben, egy használatlan tévéantennáról lógó tépett vezetéket: de a hely még ezekkel együtt is túl szép volt. Távolabb különös formájú kopár hegyvonulat emelkedett, és mindenütt birkák legelésztek.
Szikrázóan szép napsütés volt. A Skye-sziget… Sokkal több időt kellett volna ott töltenünk. A kék busz hosszan kanyargott az egysávos úton, néha félrehúzódva egy-egy leállóhelyen, hogy a szembejövő autók elférjenek. Csak percekre voltunk a Dun Flodigarry hosteltől, amit évek óta a fő úticélnak tekintettem. 
Aki valaha keresett szállást a neten vagy prospektusban, az tudhatja, milyen keveset mond egy-két adat, egy fénykép és egy térképen bejelölt pont egy hely hangulatáról: igazából sosem tudhatjuk, gyöngyszemet vagy egy darab mocskot találunk a megadott koordinátákon. Valahogy ebben a hostelben mégis mindig biztos voltam.
A busz egy kapu előtt tett le minket a néptelen úton. Elszórt sziklákkal borított, zöld síkság, balra a hegyek, jobbra a víztükör. És persze süvítő szél. A kapu alatt mélyedés, amit vascsövekből készült rács borított, ennek rúdjain kellett beóvakodni a kerítésen belülre: így akadályozzák arrafelé, hogy a birkák átsétáljanak egyik birtokról a másikra. Az üres táj képtelen vonzása megint a hatalmába kerített, azt éreztem, mint téli séták idején a Szelidi-tó partján, amikor az aranysárga náddal szegélyezett, mozdulatlan víztükör mellett gyalogoltunk a fák alatt, és csend volt, csak egy-egy madár rebbent fel valahonnan, meg a szél huhogott az ágak között. Bekötőút vezetett lefelé, a tenger irányába, és pár méter után egy kanyarral eltűnt a fák között egy hatalmas szikla tövében. Kíváncsian elindultunk lefelé. Az állandó széltől nyomorgatott, szürkésfehér fák között feltűnt a nagy, fehér épület: talán iskola volt azelőtt, esetleg kocsma vagy fogadó? Milyen átlagos volt ilyen közelről: csak egy dísztelen, fehér, egyemeletes ház. De ez a Dun Flodigarry Hostel volt, és én rég tudtam, hogy valami homályos okból ez a legjobb szállás a szigeten. Egy lélek sem volt sehol. Megkerültük a házat, és elénk tárult a hatalmas, kék tenger, apró hullámtarajok ezreivel a távolban, meg a Flodigarry-sziget tajtékverte, gigantikus szirtjével. Buja, magas fűvel borított domboldal vezetett sok száz méter hosszan lefelé a partig, csak közvetlenül a ház előtt volt egy vízszintes szakasz, salakkal felszórva, néhány paddal és faasztallal. 
Hihetetlen volt. Az ember nagyon, nagyon vár valamire, aztán találkozik vele, és éppen úgy történik minden, ahogy elképzelte. Éppen olyan jó; és még sokkal jobb. Nem mindennap történik ilyesmi velem. Figyeltem Mollyt a napsütésben, ahogy felméri a helyet, kíméletlenül, hallgatagon, ahogy szokta, végül szélesen elmosolyodik. Talán egy pillanatig ő is figyelt engem, és talán ezegyszer annak az embernek láthatott, aki mindig lenni szerettem volna.
Tébláboltunk pár percig a ház előtt, vihorásztunk, a távoli hullámverés zaját és a madarakat hallgattuk. Odabent türelmesen várt a recepciós pultnál a két tulajdonos, Gavin és Annabelle. Jóságosnak, bölcsnek, gunyoros, távoli derűvel átitatottnak láttam őket, mint annyi britet: Biztos, hogy ez némileg hülyeség volt; mindennapi emberek voltak, akikkel egy boldog pillanatban találkoztam. Megmutatták a szobánkat, kétágyas kis fülke volt az emelet sarkában, egy ablakkal a tengerre. Valószínűleg bármilyen lehetett volna, tökéletesnek éreztem.
Letettük a csomagokat, aztán nekivágtunk a zöld lankáknak. Ezek csak távolról tűntek olyan könnyen járhatónak, a part itt-ott mocsaras volt, egyébként meg mindenütt hepehupák, eldugott gödrök, kövek között jártunk: sikerült is bokáig belelépnem egy fekete sárral teli gödörbe. Felérve a sziklás part legmagasabb pontjára visszanéztünk a Flodigarry-öbölre. Forrón sütött a nap, de ha szélroham érkezett a víz felől, látszott az ember lehelete. Odalent a hullámok asztal nagyságú fekete köveken hullottak szét, amik innen kavicsoknak tűntek, hegyes kőoszlopok álltak ki a vízből, mintha óriási cetek hátuszonyai volnának – sóváran vizslattam a víztükröt, és Molly már kezdte is a viccelődést, hogy miféle bálnát meg fókát vélek látni éppen –, a hegyek csendesen figyeltek minket, és mindvégig több kilométeres körben egy teremtett lelket sem láttunk. Mentünk tovább, és az idill csak nem akart elfogyni. Nem volt különösebben változatos – óceán, napszítta zöld fűtenger, és a sziklás hegyvonulat, mely lassan közeledett a parthoz –, viszont sohasem fogyott el. Vannak remek helyek például a Városligetben is, pár platánfa, egy kis domb, és egy kis hangulat, csakhogy három lépéssel később már megpillantunk egy kék buszt vagy egy osztálynyi diákot. Na, a Skye-szigeten ilyesmi nem fenyegetett: annyi hely volt, amennyit csak akart az ember: és ez hihetetlen volt.
Órákig sétáltunk a parton; enyhe szellő fújt, az égen a legapróbb felhő sem látszott. Később már csak hevertünk a magas fűben egy magasabb partszakaszon, és nézelődtünk, fényképeztünk, beszélgettünk.
A szállásunk mellett stílusos kis szálloda emelkedett a szomszéd telken, ahová jól kitaposott ösvény vezetett, a drótkerítésen deszkaalkotmánnyal, melyen az ember könnyedén átlábalhatott, a birkák viszont kívül maradtak. Mert a birkák mindenütt ott voltak a szigeten. Senki sem volt a hotel pubjában: a krómozott sörcsapok és a rengetegféle aranyló whiskysüveg magányosan árválkodott a pult mögött. Addig zörögtünk, míg végül megjelent valaki, és egy korsó sört meg egy capuccinót kértünk, amit a teraszon, egy giccses, de az alkalomnak teljesen megfelelő műbástyán költöttünk el. Képek őrzik ezeket a fontos pillanatokat, és sok ilyen egykori pillanatra csak ezekben a beállításokban emlékszem, ami régen végtelen keserűséggel töltött el, de ma már hajlandó vagyok elfogadni, hogy a sok szörnyű dolog elhomályosulásáért cserébe pár jó dolog elfakulásával is fizetni kell. 
A szállásunk földszintjét egyetlen nagy helyiség foglalta el, egyik fele hatalmas konyha, három-négy tűzhellyel és minden lehetséges konyhafelszereléssel, a másik étkező, piros faasztalokkal és székekkel, a falakon prospektusokkal és képekkel. Pillanatnyilag senki sem lakott a házban, így kettesben költöttük el a késői ebédet: skót instant levest már megint, és mindenfélével megrakott szendvicseket a magunkkal hozott étel maradékából, meg abból, amit Portree-ben bevásároltunk.
Miután jóllaktam, kiültem a ház elé, és ittam egy bögre neszkávét a padon. Felhők gyülekeztek, a szél felerősödött, elbújt a nap. Felsétáltunk a kavicsos bekötőúton odáig, ahol a busz korábban letett minket, és északnak indultunk a kanyargós, viharvert aszfaltcsíkon, bámész birkák és sirályok tekintetétől kísérve. Az úttól a sziget belseje felé köves síkság húzódott, aztán egy hegyvonulat, hasonló a parti sziklasorhoz, de sokkal nagyobb. Furcsa volt az üres aszfaltcsíkon bandukolni, elégedetten, hogy megérkeztünk, kicsit fáradtan, egymásra mosolyogva, hallgatva a szél fütyülését, farkasszemet nézni a felháborodottan leső birkákkal, elnézni a messzeségbe. Egy ilyen elhagyatott vidéken minden érdekessé válik. Pár száz méterre előttünk az út lefelé vitt, és a lejtő alján kis híd állt, az alja vascsövekből, hogy a birkák ne jussanak át, mellette kis ház, láthatóan üres, körülötte semmi. Egy falu szélén mindez lényegtelen lett volna, de itt jelentőségteljes, gondolatébresztő látvánnyá változott. A házikó és a híd a kopár völgy alján vadnyugati erőd volt, a határvidék utolsó bástyája, azon túl pedig a végtelen préri hömpölygött talán, mérföldek százain át.
Nagyritkán egy-egy autó húzott el az úton, fülsértő csörömpöléssel száguldva át a kis híd fémcsövein. Egy távoli dombtetőn valami réginek tűnő rom látszott, mint egy primitív kis erősség maradványa. Meglepően messze volt, de elmentünk odáig, és a domboldalon felkapaszkodva találkoztunk egy idős párral, akik szintén a romhoz igyekeztek. De fenn csak négy betonfal várt minket, köztük rozsdás roncsokkal, szeméttel és egy döglött báránnyal. Vészjósló hely volt. Elindultunk visszafelé: útközben megint kibukkant a nap a felhők közül. Esteledett, de a nap nagyon későn ment le, már rég a kis szobában hevertünk az ágyon, beszélgetve, a Lonely Planet könyveket lapozgatva, és kint még mindig naplemente volt.
