Meglepetésemre minden elvemet felrúgtam, mióta ezt a naplót elkezdtem írni. Szóltam a főnökömről, szóltam politikáról, pedig ezekkel a dolgokkal semmiképpen sem akartam bemocskolni a lapokat. Kíméletlen önszétszedésből átmentem kulturált mesélősbe, csak mert az a néhány olvasóm, akiknek ezúton is szeretném kifejezni hálámat és nagyrabecsülésemet - de tényleg -, egytől egyig megjegyezte, hogy depressziós nyavalygással töltöm meg a blogszolgáltató cég merevlemezeit. Igazuk volt, és én bölcsen irányt helyesbítettem, hogy ez a csendesen kanyargó történet ne egy újabb világfájdalmas ömlengés legyen egy megvénült ifjú Werther (vagy köcsög emós) tollából? Vagy nem volt igazuk, hanem ők a tipikus emberi környezet, akik torkon ragadják és megfojtják a felébredteket, akikből valódi igazságok és őszinte vallomások törnek elő - én pedig szolgaian ismét, ezen a szentnek választott helyen is átmentem megfelelős jókisfiúba? Nem tudnám megmondani. Annyi bizonyos, hogy szeretem őket, és hogy mégis, van itt valami ellentmondás. Hisz az igazi, magányosan elgondolt gondolataink között kevesebb a szmájli, mint egy az elvárásoknak megfelelő blogban.  

Igyekszem őszinte maradni, ami meglepően nehéz. De térjünk vissza az utolsó néhány hűséges olvasóm elriasztására mesélt skóciai történethez!

 Reggel kilenc volt, május vége, és körülbelül 15 fok. Felhős időben indultunk a Quiranghoz, a Skye-sziget egyik leghíresebb helyére. A Quirang egy halom vulkanikus sziklaszirt, kavicsos hegyoldal és sötét vizű tengerszem, egy darab Vadnyugat – bár a skótok nyilván megsértődnének, ha ezt hallanák. Két kis hátizsákot vittünk, némi  kajával, vízzel, aztán nemsokára ezekbe gyűrtük az esőkabátokat és vastag pulóvereket is, mert a nap kibukkant a felhők közül, és egyszerre nyári meleg lett. Az első pár kilométert a dél felé kanyargó, tengerparti kocsiúton tettük meg, a hegyek közé vezető ösvényt keresve. Egy idő múltán már biztosak voltunk benne, hogy túlmentünk az ösvény kezdetén, de amikor éppen visszafordultunk volna, megláttuk a Quiranghoz vezető turistaút elejét két kis domb között, és egy autót, amit a velünk egy hostelben lakó fiatal spanyol pár bérelt. Baloldalt kis tó tűnt fel, ijedten bégető birkák iszkoltak előlünk. Fárasztó emelkedő következett egy kopár hegyoldalban, minden kanyarnál egyre hihetetlenebb kilátással a tájra, a barnás bozóttal és friss fűvel mintázott hegyekre, a távoli tenger kékjére és a tavak csillogó ezüst foltjaira. Drótkerítés következett, a szokásos deszkaalkotmánnyal, amin átkelhettünk rajta. Majd’ kiköptem már a tüdőmet, de igyekeztem rendíthetetlenül vigyorogva előretörni, hisz nem maradhattam szégyenben a feleségem előtt, akinek mindenféle hegymászások, barlangászások és egzotikus, veszélyes túrák ejtettek foltot a múltján. Csendesen átkoztam a Lonely Planet könyveket, melyek könnyű, kisgyermekes családoknak ajánlott sétának tüntettek fel olyan gyaloglásokat, amiktől engem az ájulás környékezett. Hogy némi levegőhöz jussak, mindenféle ürügyeket találtam ki, hogy megálljunk néha: kikötődött a cipőfűzőm, mi lehet az a távolban, vajon miről mi a véleménye ennek és ennek a barátnődnek, stb. Egy ideig sikeresen lassítottam a tempót, és Molly is alig kapott levegőt, miután igyekeztem a kedvenc témáiról beszéltetni, de aztán rájött a turpisságra. Most egy ideig vízszintesen vitt az ösvény, két hegycsúcs között: néhány sátorozó mellett haladtunk el. Azután már a Quirang lábánál voltunk.

Az egyes sziklatornyoknak különféle beszélő nevei vannak, mint pl. a Tű, a Börtön és így tovább, és az útikönyv szerint valahol magasabban ott állt az Asztal nevű kis fennsík, aminek valamiért minden leírás varázslatos hangulatot tulajdonított. Az egyetlen problémát a sziklákhoz vezető meredek, laza kőtörmelékkel fedett emelkedő jelentette. Letértünk az ösvényről, és felfelé vettük az irányt, nehezen kapaszkodva, később már négykézláb, meg-megcsúszva a kavicsokon. Mögöttünk egy szemtelenül fiatal, szőke kamaszlány mászott egyedül, ami nem mindennapi bátorságra vallott. Izgalmas útszakasz volt, izzadtunk, nevettünk, féltünk – azazhogy Molly nevetett, én pedig izzadtam és féltem. Megalázó lesz hetven-nyolcvan métert visszagurulni majd az ösvényig, mert a két nő majd kinevet, plusz meg is halok, a testemet borító véres vágások telemennek porral, és szörnyen fogok kinézni. Mindegy, felértünk. Odafenn, a kőtornyok árnyékában hűvös szél fütyült, beljebb pedig halálos, nem evilági csend fogadott, mert a kőfalak még azt a kevés zajt is elfogták, amit a hegyoldalban még hallani lehetett, például a szélsusogást. A csendet csak egy-egy madár rikoltása, és a kövek között tébláboló egy-két birka kaparászása tört meg néha. Még feljebb kapaszkodtunk, aztán lerogytunk a fűre egy dombocskán, a némán emelkedő kőfalak között. Szendvicset ettünk, beleittunk a vízbe, és elképedten nézelődtünk. Vajon hogy jutunk le innen, ötlött fel bennem, de elhessegettem a gyáva gondolatot. Hol lehet az Asztal? Összevissza mászkáltunk a kőrengetegben, de nyoma sem volt a kis fennsíknak. Na mindegy, mondtam Mollynak, most már forduljunk vissza, mielőtt ráeszmélek, hogy nem merek leereszkedni azon a görgeteges lejtőn: de hirtelen, ahogy felsétáltunk egy enyhén emelkedő kis ösvényen, az Asztal zöld platóján találtuk magunkat. Messze alattunk a tenger kékje csillogott, az ösvény, ahol végigjöttünk, halovány vonal volt odalent a hangával borított hegyoldalak barna foltjai közt. Milyen szép volt! Sajnos nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy le is kell jutnunk visszafelé a lejtőn.  Azért nézelődtem egy kicsit, és írtam egy sms-t az Indiánnak. Pár perc kacskaringózás a sziklák alatt, és a meredek, kavicsos, morzsalékos lejtő ott volt előttünk, az ösvény pedig, ahonnan korábban letértünk, hogy felmásszunk a sziklákhoz, most elérhetetlennek tűnő messzeségben húzódott valahol lent. Megindultunk lefelé, meg-megcsúszva, oldalazva, egymáson nevetve. Én egy idő után feladtam, és jórészt a hátsó felemen csúszkálva, meg hátul letámasztva a kezemet, pókszerűen mászva haladtam lefelé. Molly persze előbb leért. Az ösvényen néhány turista közeledett, ezért feléledt bennem a hiúság, és az utolsó métereken büszkén felegyenesedve, bátor szökellésekkel haladtam lefelé.

Útvonalunk körüljárta a hegyet, mégpedig egy jó nagy hegyet – jó félórát gyalogoltunk tovább rajta, és még mindig nem akaródzott neki visszakanyarodni a kiindulási pont irányába. A Quirang sziklatömbje körül haladó út izgalmas, igazi felföldi ösvény volt, fa és bokor sehol, csak hanga, rövidre rágott gyep, no meg kövek, a legképtelenebb helyeken álldogáló birkákkal. Vadregényes volt, és boldoggá tenne, ha most ott lehetnék, de nyaraláskor az ember egy-két nap után megdöbbentően érzéketlenné válhat a helyi hangulatokra, ha kicsit fáradt, éhes és szomjas. Magam is meglepődtem, de egy vízmosásban felfelé kaptató turistacsapatra lepillantva az jutott eszembe, hogy nekem most elég, vissza akarok menni a hostelbe, és az öböl feletti padon üldögélve szeretném végre lógatni a lábamat, egy bögre kávéval a  kezemben.

– Nekem elég volt, induljunk el lefelé, ott megy egy út! – mondtam Mollynak, aki a fáradtság legkisebb jele nélkül baktatott előttem az ösvényen. Lenézett a baloldalt tátongó mélységbe: a meredek lejtő a hegy lábánál lankás, zöld mezővé szelidült, messzebb egy mellékút kanyargott. Távolabb a Trotternish-félsziget kopasz, különös alakú hegyormai emelkedtek, furcsa sziklaalakzatokkal, de az egész holdbéli tájat megszelidítette a csenevész pázsit zöldje, a hangabozót sárga virágokkal pettyezett barnája, és a képet délről és keletről keretező, messze csillogó tenger a napfényben.

– Máris elég volt a nagy Felföld-rajongónak? – nevetett visszhangozva a feleségem, akinek rengeteg szörnyű tulajdonsága van, de az, hogy sokszor kigúnyolt, valahogy sosem zavart, sőt, olykor mintha kimondottan élveztem volna. – „Hetekig akarok gyalogolni esőben és viharban! Kardot akarok kovácsolni egy romos lakótoronyban! Nyers nyúlhúst akarok enni, és szembe akarok üvölteni a széllel! Én vagyok Zsákos Frodó! Én vagyok a Hegylakó!” – vihogta Molly.

– Igen, ez mind igaz, a művész sohasem hazudik, csak élénk színekkel ecseteli a valóságot, hogy az egyszerű feleségek is megértsék – füstölögtem válaszképpen, és eszembe jutott, hogy ismeretségünk kezdetén a szívbajt hozta rám, mert mindig olyan hangosan nevetett a kis lakótelepi fürdőszobánkban, hogy berezonáltak a falak, és a szomszédok növekvő ellenszenvével kellett szembenéznem.

– Gyorsan meneküljünk le a hegyről, mielőtt Őjöngő Farkas pánikba esik, hogy megcsúszunk, éhen halunk, vagy belénk csap egy villám.

– Figyelj, tízszer is végiggyalogolnám ezt az útvonalat, de minek virtuskodjak, én nem akarok bizonyítani semmit. Úgyis csak körbemegy a hegytető körül, és visszajutnánk ugyanoda. Ez meg egy másik, izgalmas útvonal, le a hegyoldalon, át a réteken, és az út valahol Staffin körül ér ki a tengerpartra, gondolom – magyaráztam, de persze teljesen hiába, Molly boldogan kacagva újra és újra megfogalmazta, hogy egy gyáva kis városi szerencsétlen vagyok, én pedig újra és újra zsörtölődtem valamit válaszképpen, mintha nem mulattatott volna az egész. A gyáva városi szerencsétlen körvonalai amúgy is meglehetősen illettek rám, de ez már régóta nem zavart, legfeljebb felejthetetlen stílusommal igyekeztem elkendőzni néha.

Lefelé egyre élőbb vidék fogadott, egyre sűrűsödtek a birkák, végül elértük az aszfaltutat, és azon bandukoltunk a tengerpart irányába, délkelet felé. Az út hosszan kanyargott, hosszabban, mint gondoltuk. A szeles hegytető után rekkenő hőség volt idelent, a vizünk rég elfogyott, jólesett volna találni egy kis boltot vagy pubot, de egy út menti kis temetőtől eltekintve a civilizációnak semmilyen jelével nem találkoztunk jó ideig. Ezek a temetők, sok-sok kilométerre bármilyen lakott helytől, a Felföld jellemző helyei – másutt meg apró kőviskók romjai látszanak a mezőkön, kis csoportban az út mentén: nyilván ezek is falvak voltak valaha.

Aztán ismét felfelé vitt az út, és megláttunk egy özönvíz előtti benzinkutat, talán a ’60-as évekből maradhatott itt, az egyik töltőoszlop tetején egy fából készült kacsával.

Feltűntek Staffin első, hófehér kis házai, és végre elértük a tengerparti utat. Megálltunk a boltnál, ahol a busz is meg szokott állni, és vettünk pár apróságot, köztük egy hatalmas üveg narancslevet, amit az egoizmus különös rohamában a sajátomnak kiáltottam ki, és a bolt előtti padon pihegve ráripakodtam Mollyra, hogy nem adok belőle, igya azt a szénsavasat, amit meg ő választott. Ezzel felhajtottam egy óriási adagot a narancsléből, hogy aztán fuldokolni kezdjek a ragacsos-cukros sziruptól, mert persze szörp volt, megbűnhődtem. Fájós lábbal, de jókedvűen ültünk még egy darabig a padon, én szomjasan is, mert ahhoz büszke voltam, hogy ezek után beleigyak Molly italába, aztán elindultunk Flodigarry felé a parton.  

Hosszúnak tűnt a gyaloglás visszafelé a tengerparton. Nagyritkán elhúzott mellettünk valaki, kicsit beszélgettünk is, de leginkább csendben gyalogoltunk, hallgatva a tenger moraját és a szél susogását. A nap melegen sütött. Amikor kifáradva visszaértünk a szállásunkra, csináltunk egy kis kávét, és kiültünk a ház elé egy faasztalhoz. Ledobtam a bakancsot meg a zoknit, és a füvön pihentettem a kellemesen sajgó lábamat. Elképzeltem, hogy Pesten most éppen hazafelé tartanék a munkából egy tömött metrópótló buszon, aztán lenéztem a haragoszöld fűre hajított bakancsainkra, a birkákkal pettyezett zöld lankákra alattunk, és a tenger tükrére, a Flodigarry-szigetre, melynek túlpartján fókakolónia élt, és a Felföld hegycsúcsaira a szürkés horizonton.

Több éve már ennek, egy késő őszi délutánon írtam ezek a sorokat, szürkület volt, hűvös, borult idő, szél cibálta a játszótér körüli fák csupasz ágait a házunk előtt. Hét kislámpa égett a szobában, zöld teát ittam, Molly a kanapén bevásárlólistát írt, a fiunk pedig a szomszéd szobában hortyogott, lassan kilenc hónaposan, apró kezei széttárva a franciaágyon, arcán dölyfös, római császárokat idéző kifejezés. Most is épp nagyon elégedett vagyok, bár ez a látszat ellenére csak elvétve fordul elő velem. Próbálom felidézni, milyen is volt Skócia, és riadtan veszem észre, hogy már csak a tényekre emlékszem tisztán, az érzések némelyike halványul. Sietnem kell az írással – azzal igazából mindig sietni kell, amíg még emlékszel. 

Estefelé átsétáltunk a derékig érő fűben a szomszédos kis hotelhez, és ittunk egy sört a pub teraszán, aztán lefekvés előtt még csináltunk egy kis levest meg szendvicseket, és fáradtan, jóllakottan, hosszú beszélgetés és magazinlapozgatás után aludni mentünk az apró emeleti sarokszobába. Valamikor éjszaka felébredtem, és az ürességtől kongó folyosón elgyalogoltam a vécére. Nagy, sokszemélyes férfivécé volt, az ifjúsági szálló talán iskola vagy ilyesmi lehetett valamikor. Megmostam az arcom a mennyezetről lógó lámpák fényénél, hallottam, hogy fúj a szél odakint az éjszakában, és egy pillanatra meglegyintett a mérhetetlen magány és elhagyatottság, amit a Felföld lakói valószínűleg gyakran éreznek. Nem lepett meg, amikor azt olvastam, hogy a magyarokhoz hasonlóan a skótok is elég rendesen isznak. Ez egy csodálatos hely, de folyton borult az idő, hűvös van, esik az eső, és a tengerparti dombok között süvítő dühös szél nem csupán régi mesékről és lovagkirályokról, hanem egyedüllétről és őrületről is énekel. Persze ezért is jöttem ide. Érdekel a klánok és a függetlenségi háborúk története, érdekel a földrajz, érdekel a whisky és érdekel minden kisváros minden érdekessége. De leginkább nem ez érdekel. Leginkább azt a helyet kerestem, amiről kamaszként álmodtam. Tizenévesen az ember lelke néha pont úgy fest, mint a komor, elkeseredett szépségű felföldi táj alkonyatkor, amikor egy vad zápor után átragyog a nap a felhőkön, és a szomorú tájat aranyfény önti el. Szóval, nem csak az igazi Skóciát kerestem, hanem az én Skóciámat is, ahogyan azt már nem egyszer kifejtettem itt. Hogy megtaláltam-e? Naponta néhányszor egy kis időre igen. És ez bőven elég volt, ráadásként pedig ott volt a sok minden, amire nem számítottam.