Nem teszek úgy, mintha különleges, vagy vad, vagy rendkívüli ifjúság állna mögöttem. De, mint oly sokan, néha szeretem ezt hazudni magamnak, és vannak késő esték, amikor nem a barátokkal csatázunk a neten, hanem buta és kedves egykori szösszeneteinket (főleg az enyémeket) nézegetem. A kilencvenes években, amikor még rengeteg időm volt boldognak lenni vagy szenvedni, sok érdekes dolgon eltöprengtem, miközben Ennio Morriconét hallgattam a zuglói tetőteraszon üldögélve vagy sikertelen írásaim egyikét körmöltem szamárfüles füzetekbe a Duna-korzón. Azon gondolkoztam például, milyen gyalázat, hogy rendkívül ritkán fogalmaznak manapság hexameterben történeteket. Hogyan is kezdődne egy kémtörténet első éneke? Például így:
Régi dicsőség árnyán ébred a szélteli hajnal…
Rádtör a napfény. Szélvédőd üvegén falevél vár.
Lent az ülésen kávé hűl a papírpoharakkal –
Azt hiszem, ennél jobban semmi sem illene hozzád.
Ébred a város. Lassú szvingzene csendül a rádión;
Fák sora mentén, messzebb, már a rigó dala röppen.
Hajnal az Oxford Streeten: túl vagy a tegnapi vágyon;
Fegyveracél csillan kékesfeketén az övedben.
Aztán a csalódott szerelem íratott velem vadromantikus fájdalomkitöréseket, először hexameterben:
Éjszinü testű, karcsú szkúnerek északi szélben,
Színarany árnyak, bíbor vásznak az alkonyi fényben...
Távoli sziklán lobban fénytorony éjjeli lángja;
Hallgat a tenger. Csendes titkai mélyre bezárva.
Állok a parton. Lassan szállnak a végtelen évek.
Nézem a múltat. Ódon kincsei mind velem élnek.
Érzem a Földet. Mélyből tör fel a távoli ének;
Vágyteli dallam. Várom, hátha a múlt ma feléled.
Várom, örökké. Eljött százszor az én napom egykor,
Nincs, ami bántson. Békét lelve pihen meg a vándor.
Északi hűs szél, hívlak, fújd meg a néma vitorlát!
Töltsd el erővel fáradt álmaim, angyal, ölelj át!
"Egyszer régen társam volt egy másik lélek..."
Állok a parton. Lassan szállnak a végtelen évek.
S elnyeli bús emléked végre a végtelen éj.
És volt egy régi, angol versem is,ezt alkoholos befolyásoltság alatt írtam egy régi lakótelepi lakásban – senkihez, ügyetlenül, de szenvedéllyel.
Rocket Fuel Love
An old ship is docking the one you know well
Back from the bright stars from joy and from hell
The rusty old one that was never the best
Surviving it all and still it is damn fast
How many times you saw it come and go
You stopped counting it, well, a long time ago
Mothership waiting I want its cold steel
Proximity sensors pull against my will
I lost burn-out stages in deepspace my dear
Please repair my torn wings while I am so near
Without you I would be lost in the dark space
Establish connection and show me your face
Refuel complete, my love, again I will burn
Countdown and ignition – and I will return.
Később „szabadversben” (nem igazán tudom, mi az a szabadvers, de gyanítom, hogy olyasmi, amit versnek nevez a szerzője, holott lustaságból és gőgből egyetlen szabályt sem tartott be) ezt írtam:
Éhes a hajnal nélküled.
Látlak magamban, ahogy alszol;
Szomorú, forró virág.
Hűvösen gyöngyöző gin-tonic a kádban
Régen érzett, fájdalmas vágy,
Lassú, lassú szving…
Édes ragadozószemek:
Egy éhes angyal
Végtelen, veszett ölelés
Az elveszett otthon fénye.
Majdnem elveszítem magam,
Majdnem…
Akármilyen közel vagy is
Nem vagy elég közel.
Aztán, amikor a bonyolult személyiségű Győző egyszer bulit tartott, hamarabb érkeztem, és leültem egy közeli játszótér egyik padjára. Mit lehetne Győzőről összehexameterezni?
Száz rizikózás emlékét felidézve merengek
Vérbeborúlva hullt szét százezer egykori ország
Rőtszinü haddal jő el osztani rémteli véget
Médiabárók hírhedt egykori harcosa ő tán?
Büszke civilszférának nonprofit álmai, hátrébb!
Közlekedésnek szentelt pantheon otthona immár
Mélydepi-árnyú hős, hisz discmane mára csak emlék…
És itt félbeszakadt az eposz, örökre talán… A versírásról is azt mondhatom, amit az élet oly sok ténykedéséről: nem csináltam valami jól, de állatira jólesett.
