Igazából nem először jártam a környéken. Tizenkét évvel korábban egy európai vonatkörút részeként két napra feljöttünk Londonból északra az Indiánnal, és három vadidegen magyar fickóval, akik közül az egyiknek később botor módon mintegy 10 ókori témájú könyvet adtam kölcsön, aztán soha nem láttam többé. Akkor Glenfinnanba tartottunk, hogy megnézzük, hol játszódott a Hegylakó, és egy fantasztikusan látványos vonatút után tanácstalanul kóvályogtunk egy kicsit a vasútállomás körül az esőben, de így is jó mulatság volt. Invernessbe is eljutottunk az Indiánnal és a könyvtolvaj magyarokkal, de ott sem tudtunk mit kezdeni magunkkal, úgyhogy beültünk egy pubba a sötét estében, Guinness-t ittunk, és húsos pitét ettünk. Azt a két, 12 évvel korábbi éjszakát egy Glasgow-i arab büfében és az Edinburgh-i vasútállomás csomagmegőrzőjében töltöttük, bár az utóbbi helyről kirúgtak, és hiába volt nyár, csaknem megfagytunk a nyitott állomásépületben süvöltő északi széltől, de végül szemfüles módon lefoglaltam magamnak egy fényképezőfülkét, az Indián meg egy másikat. Akkoriban még szinte lényegtelen volt, hol éjszakázik az ember, fiatalon, tele energiával, de mostanában már szeretem megtervezni az ilyesmit.
Mire magamhoz tértem a Dornie-beli szobánkban, gyönyörű reggel volt. Az étkezőben megkérdezték, kérek-e zabkását reggeli előtt, amire magabiztos igennel válaszoltam, bár fogalmam sem volt, mi a kérdés.
- Whtslájkngh?
- Öhh, yes, of course. Well. Thank you.
(Ez mindig bejön.)
Fél tányér zabkása után rájöttem, hogy ez érdekes kaja, de valószínűleg most ettem ilyet utoljára, és a házigazda nevetése közepette – észrevette, hogy a cukroskanállal eszem a kását evőkanál helyett – hozzáláttam a könnyű, sült kolbászból, tükörtojásból, sült baconból, sült paradicsomból, vajas pirítósból, lekvárból, gyümölcsléből, teából és kávéból álló reggelihez. Még nagyobb élmény lett volna, ha nem feszélyez minket a kis helyiségben velünk étkező másik hat-nyolc ember. Élénk beszélgetésbe merültek, otthon érezték magukat, mi pedig csendben ettünk és kicsit zavarban voltunk.
Reggeli után elsétáltunk az Eilean Donan kastélyhoz, amit gyakran látni képeslapokon, könyvborítókon, magazinokban, prospektusokban, vagy például a Hegylakó középkori jeleneteiben. Paradox módon ez a legskótabb skót kastély némileg hamisítvány. Nem mintha a brit kastélyokat általában nem építgetnék át előszeretettel itt-ott pár évente – az ő műemlékfelfogásuk egészen más, mint a miénk –, de ezt szinte teljes egészében a 20. század elején építtette fel valami üzletember pár felismerhetetlen romból. Tényleg gyönyörű egyébként, még a komorsága is eltűnik, ha nyár elején néha kibújik a nap a felhők közül, hogy rásüssön, és az öböl körüli domboldalak barna bozótosát élénksárga virágok lepik el. Lenyűgözve fényképeztem mindenféle szögből és távolságból – este aztán könyörtelenül letöröltem a képek jelentős részét a gépről, mint minden nap, mert betegesen tartottam attól, hogy egy nagy, intellektuális önkielégítés részeként több ezer képet mutogatok végig hazaérve a haveroknak, akik ezért örökre meggyűlölnek.
Végigsétáltunk egy hosszú, keskeny kőhídon a szigethez, amin a kastély állt, mögöttünk vad dudaszó hangzott fel, és egy dudás, egy menyasszony meg egy vőlegény jelent meg pár ünnepélyes vendég társaságában. Hogy csupán fényképezkedni járnak ide az ifjú házasok, vagy a szertartás is itt zajlik, nem tudnám megmondani, mert diszkréten a kastély mögé sétáltunk, nem akartunk zavarni. Egyáltalán, az udvariasnak tartott britekkel mindig olyan gáláns udvariassággal viseltettünk, hogy ugyanez talán minden magyarországi problémánkat megoldaná. Sokszor elhatároztam már, hogy a húgom kabátját véres köpettel ékesítő hajléktalant vagy a nagymamámat a mozgólépcsőn félrelökő kopasz iskolakerülőt ugyanezzel a 18. századi galantériával kezelem a jövőben, de valahogy nem tudom rászánni magam.
Megálltunk a kastély mögött (igen kicsi kastély egyébként), leültünk a parti kövekre, elnéztük a sima víztükröt és körben a hegyoldalakat. Nem mentünk be. Egyszer majd bemegyek Skóciában egy-két múzeumba meg kastélyba, de most a táj érdekelt, sajnáltam a pluszpénzt arra, hogy falak közt legyek - kivéve egy múlt századi kúriát az Orkney-szigeteken, ahová főleg a dühöngő vihar elől mentünk be, de az megérte.
Kora délután indultunk tovább nyugat felé a Scottish Citylink buszán a Skye-sziget felé. Kyle of Lochalsh városkánál modern híd vezet át a szigetre, amit a helyiek valószínűleg nehezményeznek, mert így a település már nem kaszál akkorát a turistabevételekből, mint amikor még mindenki megállt a kompra várakozni. A hídon pár évig szép summát kellett fizetni, de a környékbeliek úgy fel voltak háborodva, hogy a közelmúltban ingyenessé tették az átkelést.
Most jött az igazi döbbent izgalom. Azt már képtelen voltam feldolgozni, hogy tényleg eljutottunk erre a legendás vidékre. Sokat olvastam Skóciáról, legtöbbet a Felföldről, és ott is leginkább a Skye-szigetről. Odatapadtam a busz ablakához, mint egy taknyos gyerek, és valami teljesen hihetetlen látványra vártam, valamire, ami még a brosúrák tökéletes beállítású tájképeit is felülmúlja. Egyelőre semmi ilyesmit nem láttam; csenevész fenyőerdők, kopár partok, zöld dombok, elszórt házak itt-ott. A sekélyebb öblökben világoszölden csillogott a tenger, de ez már kevés volt, elvárásaim beteges magasságokba szöktek. Nem tudom, mit vártam, de valószínűleg a világ legszebb, sziklás tengeröble is – egy szirten álló lovaggal és a habokon hánykolódó háromárbocos fregattal – csupán elégedetlen fintorra késztetett volna. Mindenesetre folyamatos izgalomban voltunk, mert a kanyargós úton haladva az embernek egyre az volt az érzése, hogy pont a következő másodpercben bukkan majd elő valami lélegzetelállítóan szép dolog.
És valóban, gyönyörű vidéken haladtunk, ahol minden lehetséges domborzati forma előfordult, és mindenütt ott kéklett a tenger, de mivel két napja folyamatosan ilyesmit láttunk, kezdett megemelkedni az ingerküszöbünk, és az egész kezdett furcsamód megszokottá válni. Megkönnyebbülve gondoltam arra, hogy nem a Sziklás-hegységben lakom, mert ez esetben igen nehezen jutnék új élményekhez.
Portree, a sziget legnagyobb települése nyugodt, ódon hangulatú kisváros, néhány érdekes bolttal meg egy kikötővel. Bizonyosan múzeumok is akadnak, de fiatal éveimben akkora adagot nyeltem kultúrából, hogy ilyesmivel jelenleg nem foglalkozom. A főtéren építkezés volt, szemerkélt az eső. Vettünk egy hotel földszintjén két bögre capuccinónak csúfolt, kávé-aromájú, tűzforró tejet egy megilletődött, tizennégy év körüli hölgytől, aztán átsétáltunk a helyi youth hostelbe.
Az átlag ifjúsági szállóval az a baj, hogy nem vagyok elég fiatal, lelkes, igénytelen és magányos hozzá; soha nem is voltam. Amúgy ha nincs pénzed, nem zavar a tömeg és ismerkedni akarsz, ez a lehető legjobb hely. A nappali üres volt, amikor beléptünk. Faliújságok, tiltó feliratok, prospektusok, régi újságok mindenütt, néhány öreg fotel, egy szétült kanapé, és a Jóbarátok a tévében. Ha a beteges sűrűségben kihelyezett tiltásokat nem számítom, volt a helynek valami laza, poros meghittsége. Molly jókedvűen leheveredett a tévé elé, én azonban a szobánkat akartam. Különféle bezárt ajtókon zörögtem, csörgettem a telefont a másik szobában, többször láttam is egy alkalmazottat, aki szemeteszsákkal a kezében mászkált a homályos üveg mögött, de nem nyitott ajtót és nem vette fel a telefont. Számos hostelben szokás, hogy napközben nem nagyon elérhető a személyzet, de nem voltam hajlandó figyelembe venni ezt, nyilván kijött rajtam pár nap idegessége, zsörtölődtem és morogtam. Megint sétáltunk valamennyit odakinn, majd végre egy lány felhúzta a recepció redőnyét, és elintéztük a formaságokat, aztán megmutatta a szobánkat. Nem volt szimpatikus a csaj, meg a szoba sem – egy kis lyuk volt, málló falakkal és sok ággyal, de hát mit vártam?
Valahogy egyből megutáltam az egész hostelt. Az ember néha engedélyezi magának a logikátlan érzelmek luxusát. Letettük a csomagot, kimentünk a kikötőhöz. A kikötőben a színes házsor kötelező elem, ezt a Balamory című BBC gyerekműsor óta tudjuk, de amúgy is zseniális ötlet, hiszen pár évtizeddel ezelőttig valószínűleg minden skót tengerparti városka a piszkosszürke különféle árnyalataiban tobzódott. Megkerültük az öblöt egy erdei úton, ami aztán átment tengerparti ösvénybe. Az eső kitartóan szemerkélt, de már megszoktuk, illett ide, kiemelte a hely szomorkás szépségét. Az ösvény a fák alatt vezetett a parton, valakik nagyon rendben tartották, és időről időre padokat láttunk réz- vagy bronztáblákon az ajándékozó nevével. Lassan elfogytak a fák, az ösvényen pedig kőlapok váltották fel a sódert. Meredek, füves domboldalak tövében mentünk tovább, a szürkés tengert fehér tajtékcsíkok borították, néha feltűnt a távolban egy-egy kis hajó. Nem volt ez valami nagy túra, piknikezők sétálhattak erre napfényes vasárnap délelőttökön, hogy a városkától húsz percre, az öbölre és a színes házakra néző domboldalakon egyék meg délben a szendvicseiket. Elmélázva gyalogoltunk a hideg szélben, és mindenféle homályos gondolatok kavarogtak a fejemben arról, hogy vajon a régi brit birodalomban milyen lehetett az élet. 
Vacsorára szendvicset és porlevest ettünk, nagyon éhesek voltunk, úgyhogy jólesett. Szeretem a narancssárga sajtjukat, ami törik, mállik és morzsálódik, mint a gyurma. A konyha dugig volt, egy hangos, idősebb amerikaiakból álló társaság a legkülönfélébb alkoholokat bontogatta ki, egy szimpatikus öregúr tojást sütött, mindenféle fiatalok ültek az asztalunkhoz. Kicsit feszélyezett minket a sok ember, de igazán vidám volt a hangulat, és különben sem volt kedvünk felmenni a zsebkendőnyi szobába, ahová azóta három szótlan német is beköltözött. Csak késő este vonultunk vissza, ledőltünk az emeletes ágyon, és azt hiszem, nyomban elaludtunk. 
