Egyeseknek az élet pillanatnyi helyzetek sorozata, koherens sztori nélkül, nincsenek egyéniségek, nincs múlt és jövő, csak a jelen van, minden más nyomban feledésbe merül. Másoknak az élet egy sötét erdő, ahol sírva bolyonganak, töviseket keresve, hogy újabb szexi sebeket szerezhessenek. Megint mások elképzelnek egy ideális világot, és utolsó percükig annak a díszleteit ácsolják, aztán sértetten meghalnak. Olyanok is akadnak, akik összeomlanak, elpusztulnak minden kanyarnál, hogy mindahányszor elölről kezdjék a nulláról. Vannak, akik sosem építenek semmi tartósat, és elviszi őket a szél. És hát akadnak, akik csak építkeznek, és elfelejtenek élni. És vannak a halogatók, akik most fáradtak dönteni, szeretni, látni. Talán holnap. Leginkább soha. A fáradtság nagy úr.

És melyik vagyok én?

Ma este egyedül voltam: szeretek egyedül lenni. Mindig, aggályosan ügyelve, embereket gyűjtöttem magam köré, így valójában nagyon-nagyon ritkán tapasztalom ezt meg. A több világban élő magamfajták szeretik a magányt, hisz több életet élnek és ellentétes irányokba kötelezik el magukat. Hatékony emberek, sokkal jobban boldogulnak, mint a tépelődő gyereklelkek vagy az unalmas szabálykövetők, mert minden alkalomra akad egy ruha és egy arc, ami odaillik, és minden helyzetben akad egy kis plusz energia valamelyik zsebben, ami átsegít a bajon. És csapatjátékosok – több csapatban is. És együttérzők: együttéreznek a családossal, a szinglivel, a baloldalival, a konzervatívval, a vérbölcsésszel és a számítógépaggyal, a pappal és a kurvával, a kényeskedő metroszexuálissal és a sörszagút böffentő, izmos cowboyjal. Persze, hogy együttéreznek, hisz mindből akad belőlük. Megértik, ha a lányka sír az eltaposott pókért. Megértik, ha a diktátor megöl egymillió embert.

Az olyan zenéket szeretik, ahol az agresszív és fegyelmezett dallam egy lírai dallammal ötvöződik. Az olyan képeket szeretik, amiken fegyveracél és könny van, esetleg egy csatahajó és egy lepkeszárny. De a kompozíció legyen fegyelmezett, a Guns’n Roses logója már túl nyálas.

És sajnos nagyon sok embert unnak.

Egy idő után arra lesznek figyelmesek, hogy a magányról álmodnak. Amikor ruhátlanul lehetnek, és élvezik ritkán látott legegzotikusabb barátjuk – önmaguk – társaságát. Persze megdöglenének tartósan egyedül – az még a sok embernél is rosszabb hatással van rájuk.

Persze, hogy szeretik a kémtörténeteket és a denevérembereket. Szeretik hallgatni a képernyők kék tüzénél melegedve a történetet a rosszról, aki jó, a tévedhetetlen hősről, aki szikáran hallgat, és aki néha botladozó szemüveges, és túl sokat beszél. A szomorú kémek estéi: hazudok, de szeretlek. Vágyom rá, hogy jól láss, de képtelen vagyok megmutatni magam, feladatot kell adnom neked, hogy akadályokon át juss el hozzám. Mert úgy az igazi a magamfajták szerint. De persze nem jutsz el. Mert gyenge vagy.

Becsüld meg, ha ilyen barátod van, mert nincs sok belőlük. Vannak persze rettenetes nagy hibáik, és azt hiszem, néha igen nehéz velük együtt élni – de szín és nevetés dolgában senki sem veszi fel velük a versenyt. Hány embert ismersz, aki szokott érdekeseket mondani a gimi után is?

Egyetlen apró gesztusodért örökre szeretni fognak. És egyetlen lusta, bamba, nemtörődöm pillanatodat sem bocsátják meg soha az életben.

Nem tudnak felejteni, mindenre emlékeznek. Ez természetellenes, hisz annak, ami a fejükben van, elméletileg nincs elég hely. Nem lehet ennyiféle örömet és bánatot büntetlenül egy helyen érezni. Nem lehet sokáig megúszni a világok határán üldögélést. Kispolgár vagy művészlélek? Vagány vagy pipogya? Reménytelenül gyáva vagy képtelenül vakmerő? Melankolikus, vagy pirospozsgásan kedélyes? Szerb Antallal karöltve puszilkodik a parkban a sápadt túlvilággal, vagy napbarnítottan belebassza a fejszét a fenyőbe a friss alaszkai szélben? Sebész vagy lufiárus?

Döntsd már el, döntsd már el.

Túl sok ellőtt energia. Túl sok történet egyszerre. Túl sok kitűzött cél. Túl sok szín. Túl sok emlék.

Jó ez nekik vajon? Van választásuk? Csinálhatnák máshogyan is? Nem valószínű. Az ember nem tud kilépni abból a dallamból, amit valahonnan nagyon messziről hozott.

Nem számítottam rá, de jó volt ma egyedül lenni. Jó volt régi filmzenéket hallgatni, tornázni, croissant-t enni a tévé előtt bambulva, inni a hideg citromos sört, netezni, magamban beszélni. És írni valamit, amit holnap már én se fogok teljesen érteni, mégis mélységesen igaz.

Kulcsokat adunk a világnak önmagunkhoz. A világ pedig szarik rájuk, és elhajítja őket.