Szikrázó napsütés ébresztett hajnalban, már Skóciában jártunk: tehenek legeltek a zöld domboldalakon, csinos, jellegzetes házak elszórva mindenfelé, szürkén hagyva vagy fehérre meszelve, két végükön egy-egy kéménnyel. Elhúztam a függönyt, és az egyéves házassági rutint elfeledve bökdöstem Mollyt, miközben lelkesen suttogtam: ezt nézd! Mordult egyet, és félig visszarántotta a függönyt, aztán tovább aludt. Mindig azt vallotta, hogy az embernek borzasztóan vigyáznia kell az erőnlétére, és a legfontosabb, például az étkezésnél is fontosabb dolog a megfelelő mennyiségű alvás. Én ezzel szemben mindig azt vallottam, hogy majd alszunk a sírban eleget.
Invernessben, a Felföld kicsiny, hangulatos fővárosában aztán ő is kénytelen volt felébredni: fél tizenkettőkor érkeztünk, majd a váróterem kávézójában üldögéltünk az Invergarryba induló buszra várva. Igyekeztünk kihasználni az időt, teát, kávét, krumplis-babos pitét rendeltünk, jegyet vettünk a következő pénteken ugyaninnen induló „Orkneybus”-ra. A pite hihetetlenül forró volt, jól összeégettem vele a számat... Inverness valójában nem a Felföld fővárosa, de mindenki így nevezi: ötvenegynéhányezren laknak itt, ez az egyetlen város a Felföldön, és Nyugat-Európa leggyorsabban növekvő városa is egyben. Bizonyára remek hely: életemben mintegy négy alkalommal érkeztem meg ide, de eddig csak a postát, a Farraline buszállomást, a vasúti pályaudvart, a repülőteret, két utcát és egy pubot láttam belőle. Ha az ember Skóciában jár, az első alkalmakkor nem szívesen pazarolja lakott területekre az időt. Azt hiszem.
13.12-kor indultunk Invergarryba, egy olyan településre, amiről az égvilágon semmit sem tudtam, csak azt, hogy ott kell átszállni a Nyugat felé tartó másik buszjáratra. Az átszállás útitervem gyenge pontjainak egyike volt, mert csupán 15 perc maradt a következő busz indulásáig, és fogalmam sem volt, hogy ezek a járatok szoktak-e késni. Tudtam, hogy amennyiben lekéssük a buszt, aznap már nem érünk Dornie falucskába, viszont a helyi panziós le fogja emelni a számlámról a lefoglalt szállásért járó 40 fontot, ráadásul még keresnünk is kell az ismeretlen Invergarryben egy újabb szállást.
Szürke volt az ég, az eső néhány percenként szemerkélni kezdett, ahogy a néptelen busz a Loch Ness mellett kanyargó úton száguldott. Zenét hallgattunk és a tó acélosan csillogó tükrét bámultuk. Ott egy kis hullámfodor, amott mintha árnyék siklana a víz alatt, de nem, csak a szél meg a parti fák és sziklák halvány tükröződései, nyoma sincs hatalmas állatoknak: sebaj, otthon találkoztam eléggel. Erdős, zöld vidék a Felföld délkeleti része, a hegyoldalakon néha hatalmas tisztások tűnnek fel, régi udvarházakkal, egy-egy évszázados fával a mezőn.
Szóval ilyen lehetne a világ, merült fel bennem az elcsépelt gondolat, ha kevesebben lennénk és jobban figyelnénk. Bla-bla-bla. Ha a cápa cukorkával táplálkozna. Nem tudom, sokan mondták-e már, de bizonyos szempontból nehéz dolog egy kelet-európainak megismerni Skóciát. Az összehasonlítás elkerülhetetlen, néha nem tudjuk kiverni a fejünkből a sötét gondolatokat. Mi kellett volna ahhoz, hogy a mi földünk is ilyen szép maradjon? Sok-sok béke. Sok-sok pénz. Teljesen más gondolkodásmód. Sokkal félreesőbb földrajzi fekvés. De aztán az ember arra is rájön, milyen idealista álmodozó. A Felföld romantikusan érintetlennek tűnik, holott nem az. Valaha hatalmas erdők voltak itt, köztük földművesek és halászok kis falvaival és földjeivel. Aztán az erdőket sorra kivágták, a fát elnyelte a hajóépítés és az ipar. A földesurak később tömegével űzték el a bérlőket, hogy legyen hely az új nagy üzletnek, a birkatenyésztésnek. A halászat még jó ideig prosperált, de a közelmúltban annak is leáldozott, mert a tengerben tenyésztett lazacok valami pusztító kórral fertőzték meg a vad halállományt, amitől az a töredékére csökkent. A füves-sziklás barna pusztaság és bozótos, az elhagyatott romok és kísértetjárta temetők a völgyekben, a néptelen, hangulatos tengerparti kisvárosok, ez gyönyörű és hívogató díszlet mind az ember évszázados pusztításának eredménye. Talán egyszer, miután a mi országunkban is tökéletesen tönkremegy a mezőgazdaság és százezrek menekülnek el a vidékről, egy zseniális fogással mi is legendák járta turistaparadicsommá tehetjük a gyommal benőtt magyar pusztát, a kihalt falvakat, és a pénzes turisták majd sóvárogva, álmaikat kergetve autóznak a szomorú ugaron. De addig még rengeteget kell dolgoznunk.
Invergarry kellemes kisváros a Loch Ness erdős nyugati partján, ahol a Fort William felé tartó A82-es és a Skye-sziget irányába vezető A87-es találkozik. Az útelágazás igazából a városkán kívül található, ami némileg feszültté tett, mert a másik busz onnan indult, és nem abból a megállóból, ahol leszálltunk. Nem tudtuk pontosan mennyire lehet az elágazás, csak loholtunk a nagy hátizsákokkal az út szélén az erdőben, és kicsit átkozódtunk közben. Pár száz méter után szerencsére megláttuk a megállót, és egy-két hasonlóan zavarodott turista társaságában kifújtuk magunkat a csatlakozásig hátralevő percekben. Nemsokára megérkezett a buszunk, a szokásos udvarias sofőrrel – az utóbbi néhány évben legalább három-négy ilyennel találkoztam Magyarországon is, és szinte biztosan fogok egy napon a helyközi járatokon is találni egyet – bedobtuk a nagy zsákokat a csomagtartóba, beültünk, és máris utaztunk megint.
Az erdők elmaradtak, hatalmas, kopár völgy alján vitt az utunk vagy háromnegyed órát a szakadó esőben, borongós hegycsúcsok, ködbe burkolózó, sziklás lejtők és csendes tavak között. Embernek, épületnek, állatoknak vagy fáknak nyomát sem láttuk, a holdbéli tájon csak fű és bozót termett, de az is alig. Lélegzetelállító volt a kopár vidék szépsége: az ember szomorú lett tőle egy kicsit, de nem tudta levenni róla a szemét. Biztosan valami rejtett lelki probléma okozza, hogy odavagyok a világvége-hangulatú helyekért, márpedig ez az volt, ez messze felülmúlta a Tátra ösvényeit, az Adriánál magasodó fehér hegyoldalakat, a svéd tavak csendjét vagy a normandiai szirteken árválkodó német bunkereket. Ez volt a világ vége. Megkaptam, amit akartam, és némi ijedt tanácstalanságot éreztem. Most mi lesz? Csináljak ezer fényképet? Költözzek ide, őrült remetének, miután évek alatt rendbe hoztam valamennyire az egyik kidőlt-bedőlt házat egy tó partján? Hogyan vegyem birtokba, hiszen elmegyünk mellette, és megint elveszítem! 
Nem csináltam egy képet sem (ezt sem én csináltam), csak néztem a tájat, fogtam Molly kezét, igyekeztem a fejembe vésni mindent, és örülni. És örültem is. Sokkal messzebbre jutottam a rögeszméim követésében, mint a legtöbb álmodozó zuglói gyerek; elkényeztetett az élet, és arra, azt hiszem, már senkinek nem lett volna türelme, hogy még azt is meghallgassák, hogy bocsánat, de nekem most itt kell maradnom néhány évre, mert minden idegszálam ezt visítja. Lenyeltem a homályos ösztönöket, nem volt nehéz, hiszen felelősségteljes is vagyok, és nagyon-nagyon gyáva is, aztán pedig felhőtlenül boldog voltam. Molly azt mondta, elszomorítja a táj. Értettem. Vajon mennyi idő alatt hülyülne itt meg az ember? Mennyi idő után kezdenénk szellemeket látni esténként, a napi munka végeztével, elüldögélve vacsora után a nappaliban, miközben kint fütyül a szél az esőverte sziklák között, és a tó ugyanazzal a fekete mozdulatlansággal feküdne előttünk minden borongós reggel, éveken át? Hogyan tudott bárki is normális maradni a régi felföldiek közül?
Ezt azért csinálnám naponta 3 órában, zenére száguldani egy üres hegységben, csendes vizek partján. Egy kicsit drámai és hősies lenne, egy kicsit Top Gear-es, egy kicsit őrjöngős. Talán elmehetnék oda postásnak vagy ilyesmi.
Baloldalt megláttuk az Eilean Donan kastélyt az esőfüggönyön át, és szedelődzködni kezdtünk. Pulóver, esőkabát, két nagy és egy kisebb hátizsák, erős szél és nem szűnő zápor. A busz elhúzott, mi meg egyedül maradtuk az út szélén: előttünk hosszú híd vezetett át az öböl túloldalára, Dornie házai felé. Tizenöt-húsz percet gyalogoltunk, a lábam megint görcsölt, az új túrabakancs vagy három helyen rettentően nyomott; undorodtam magamtól. A fogadó hófehér épülete már messziről feltűnt, jó ismerőseim egyike a netről.
A tulajdonos, alacsony, régimódi külsejű emberke, megmutatta a kis emeleti szobát. Minden tiszta és lakájos volt, persze ennyi pénzért legyen is az. Két ágy, kilátás a távoli kastélyra, egy nagy szekrény meg egy komód, tévé, vízmelegítő, tea, kávé, keksz, makulátlan közös zuhanyzó és vécé. A vécében valaki ottfelejtett egy teleírt képeslapot, amit szemérmetlenül elolvastam: a környékről áradoztak rajta, és apró gyöngybetűkkel részletesen leírtak valami túraútvonalat.
Estefelé kisütött a nap. Visszasétáltunk a hídon a falu másik feléhez, ahol a pubot sejtettük. A színes házak előtt haragoszöld gyep nyúlt a vízig – a tengerig, hiszen az öböl egy loch volt, mélyen, ágasbogasan a szárazföldbe nyúló tengeröböl. A dagály elborított néhány métert a fűből, a parton apró tarisznyarákok mászkáltak a virágok között a fűben, ilyet még életemben nem láttam, képtelen látvány volt. Csak egy-két emberrel találkoztunk, azok mind kedélyesen ránk köszöntek, mintha régi ismerőseik lennénk. Az egészben volt valami álomszerű. Ez most tényleg a Felföld? És a két órával ezelőtti november végéből hogyan lett május eleje? Színes házacskák, kőhajításnyira az Eilean Donan kastély a jellegzetes híddal, amit mindnyájan láttunk a Hegylakóban… A pubban már nagyobb volt a nyüzsgés, legalább tízen ittak, beszélgettek vagy vacsoráztak az asztaloknál. Kiültünk az épület elé egy padra, valami nagyon finom helyi sört ittunk, Molly pedig zabpelyhes-sárgarépás krémlevest is rendelt, amire én nem vállalkoztam, de belekóstolva az ő adagjába nyomban ráébredtem ostobaságomra: mennyei volt, különösen a mellé felszolgált vajas pirítóssal.
Ráérősen visszasétáltunk a fogadóba, Molly bekapcsolta a tévét, engem pedig rajtaütésszerűen elnyomott az álom, és valami képtelen pózban, a lábujjait szorongatva horkoltam tíz-tizenegy órát. Ez volt az első igazi sétánk Skóciában, csomagok és időpontok nélkül. Olyan volt, mint a későbbiek – megízlelése valaminek, amihez hetek-hónapok kellenének. Hiszen egy zuglói utcát sem ismersz igazán, amíg nem nézted a teraszról végig, hogyan lesz lassan a délutánból este, milyenek azok a fák egy májusi viharban és milyenek karácsony előtti hózáporban, és milyenek egy őszi estén, amikor várod, hogy megérkezzen egy régi barát, és megnyomja a csengőt a kertkapun. Miről beszélek...?.jpg)
Mert mindig elvágyódunk. Ha nem otthon vagyunk, akkor haza. Jó az elvágyódás. Ha jól kezeled, mélységet, más kameraállást, mágiát ad a helyeknek. Én hosszú gyakorlás után már képes vagyok úgy ott lenni valahol, hogy közben melankolikusan oda vágyódom.
