Amikor fiatal voltam, nem volt letöltés, nem volt torrent, de még csak Napster vagy Kazaa sem. Egy zene, egy film, egy szöveg megszerzése néha lehetetlen, néha pedig semmihez sem hasonlítható, óriási fegyvertény, életre szóló buli volt.

1982 környékén, a kis általános iskola alsó tagozatában egy különös képregény hozta lázba a kalandorszellemű diákokat: csoportba verődtünk a szünetben N. Tomi padja körül, aki A Birodalom visszavág frissen vásárolt példányát lapozgatta. Az égvilágon semmit sem tudtam a Csillagok háborúja sztoriról, egyik filmet sem láttam még, de emlékszem, hihetetlen izgalomba hozott a történet, meg a többi srác trécselése a csillagrombolókról, a Hoth bolygóról és a felkelőkről, no meg Darth Vaderről. Napokba tellett, míg összeszedtem magam annyira, hogy megtegyem a merész húzást: kölcsönkértem néhány napra A Birodalom visszavág képregényt. Nem tudom, mennyi ideig maradhatott nálam, de arra emlékszem, hogy valami egészen pontos időszakban egyeztünk meg, talán két vagy három napban, mélységes komolysággal. Eszembe nem jutott volna szamárfülesen vagy késve visszaadni a képregényt, mindketten tudtuk, hogy ez fontos ügylet, ami nem tréfadolog. Emlékszem a hűvös délutánra is, amikor elindultam érte N. Tomiékhoz. Kábé 300 méterre lakhattak tőlünk. Korán sötétedett, tél volt. Végigmentem a fákkal borított piactér mellett, aztán a templomkert fala mentén, utána be egy kis utcába, onnan egy másikba, és a tanácsháza mögé érve máris a házuk előtt álltam. Hideg volt, és a korai sötétséget csak foltokban enyhítette a foghíjas utcai világítás. Elég gyáva kölyök voltam, de akkor az út minden lépése meghitt, boldog izgalommal volt tele. A bokrok közül elszánt felkelő tisztek feszült beszélgetése hallatszott ki, a templomtorony sötét sziluettjén túl, felhőfoszlányok között kivilágított csillagrombolók úsztak békésen a Hold fényében, és tudtam, hogy Han Solo és Csubakka valamelyik ház mögött veszekednek, miközben a lerohadt Millenium Falcont bütykölik. És az Erő, az ott lebegett mindenhol. Tökéletesen értettem, mi az Erő, és biztos voltam benne, hogy idővel én is tudom majd használni, ahogy a barátaim is, azok az okos és bátor dunapataji fiúk, akik öregkorukra, harmincévesen már meghatározó személyiségei lesznek a galaxisnak (ahogyan többen közülük azok is lettek, legalábbis az enyémnek). Igen, talán már akkor is az este volt a lételemem. N. Tomi ajtót nyitott, beszéltünk pár szót, szigorú arccal átnyújtotta a képregényt, én áhítatos képpel átvettem, és ha lehet, még boldogabban hazasiettem. Otthon letettem a piros íróasztalra a szobámban, aztán lassan és figyelmesen elolvastam.  A rövid idő alatt, amíg nálam volt, 1-2 óránként ránéztem a kis füzetre, újra meg újra rácsodálkoztam. Akkor érzi ezt az ember, ha valahogy pontosan olyan Matchbox benzinkutat kapott karácsonyra, amilyenre vágyott, és másnap reggel hamar felkel, hogy megnézze a szőnyegen. Hihetetlen. Hát tényleg igaz? Vagy amikor az a túl hangosan nevető, magas, vonzó lány, akivel előző este táncoltunk az Alcatrazban, tényleg ott aludt reggel az ágyamban. Elképesztő. Néha megkapjuk, amit akarunk.

Egy másik, hasonlóan varázslatos este pár évvel később, gimi elején: sárga Wartburgban suhanunk hazafelé az Indiánnal és a bátyjával. A Csillagközi banditák (Moon 44, hát mi másnak is lehetne fordítani) című egész izgalmas sci-fit néztük meg a kalocsai moziban. Vérbeli álmodozóként még mindig a film hatása alatt vagyok, amikor hirtelen felcsendül a Beauty School Dropout című szám. Akkor még nem tudtam, mi a címe, de jellemző, hogy ez a szám – amit a szórakoztató, de idegesítő Pomádén belül is kimondottan az ötvenes évek tinisztárjairól és rózsaszín álmairól szóló paródiának szántak – volt számomra az egész film legsikerültebb része. Annyira nyálas, annyira édeskés, annyira sálálálá és subidubi, hogy könnyek szöktek a szemembe tőle. Felteszem, 1978-ban egy amerikai kamasznak ez a dal annyit jelentett, hogy atyaég, a muterék milyen ciki zenére ábrándoztak még a Vietnam előtti időkben a krómozott bárpultnak dőlve. Nekem viszont azt jelentette, hogy magányos srác vagyok a ’80-as évek végi magyar ugaron. Hogy a szobám, az akváriummal, a Delfin könyvekkel, a játékkatonákkal, az összefirkált Föld térképpel és a magnóval, az egész világom. Hogy a hétköznapok néha igen szürkék, de hiszem, hogy egyszer talán eljön E.T., vagy a felkelők. De legalább néhány okos és erkölcstelen, szomorkás és jó humorú nő. (Már akkor is felvetődött bennem, hogy amennyiben Isten továbbra sem jelentkezik, vagy azt nem megfelelő módon – flitteres fehér öltöny és kivilágított lépcső, esetleg beszédes űrlényszemek és csillaghajó – teszi, hiányát nagy adag szexualitással pótolhatjuk.) És hogy mindeközben titokban boldog vagyok, egy erős és szerető család melegében fejlődve két kis útitársammal, akik a világ legjobb húgai. És hogy a barátaimmal a legszürkébb januári délután is izgalmas expedíció a kalandok világába. Hát ezt jelentette nekem, teljesen célt tévesztve, ez a hülye szám, és döbbenten hajoltam előre a hátsó ülésen, hogy figyusz, nemár, ez nektek megvan? Ja, megvan, miért? Hát ez egy fantasztikus szám! Ööö, nem adnátok kölcsön, hogy átvegyem? De, persze. Kitettek a csendes estében a házunk előtt, a Wartburg elzörömbölt, én pedig besiettem, és késő este, amikor már mindenki aludt, becsuktam a szobám ajtaját, és elalvás előtt a régi magnómon nagyon halkan (nyilván olyan csúcstechnikának, mint fejhallgató, nem voltam birtokában) mintegy 23 alkalommal meghallgattam a számot. Olyan dal volt ez, amitől az akkori éveimet átjáró, homályos világfájdalom tökéletes kifejezést nyert, és boldogsággá változott. A katarzis könnyeit hullattam, és a közeli kisváros főutcáját láttam, fokozatosan emelkedő kameraállásból, tele nevetségesen lassan sikló, ’50-es évekbeli amerikai autókkal, mosolygó emberekkel, és önmagammal, ahogy életem szerelmével az oldalamon (ki is volt az abban az évben?) sétálok el a mozi megújult, elegáns épülete előtt. És a korlát a bejárat előtt, ahol máskor a kiúttalan, részeges vidéki sihederek a biciklijüket támasztják meg, most krómtól csillogott. Ezt álmodtam a régi világtérkép alatt heverve, és hogy csak hinnem kell, majd megtalálom álmaim országát, ha felnövök.

Meg is találtam.  Álmaim országa az a korszak, amikor magányos srác voltam a ’80-as évek végi magyar pusztán. Amikor a szobám, az akváriummal, a Delfin könyvekkel, a játékkatonákkal, az összefirkált Föld térképpel és a magnóval, az egész világom volt. Amikor hétköznapok néha igen szürkék voltak, de hittem, hogy egyszer talán eljön E.T., vagy a felkelők. De legalább néhány okos és erkölcstelen, szomorkás és jó humorú nő. És amikor titokban boldog voltam, egy erős és szerető család melegében fejlődve két kis útitársammal, akik a világ legjobb húgai voltak. És amikor a barátaimmal a legszürkébb januári délután is izgalmas expedíció volt a kalandok világába.

Kit nem szoptam még le ebben a bejegyzésben? Isten! Szeretlek téged is, de vegyél flitteres fehér öltönyt és énekelj. Szedd már össze magad...