Mielőtt nekiindultam, évekig olvasgattam Skóciáról a neten. Bő két év alatt eljutottam odáig, hogy Felföld térképének szinte bármely szegletére pillantva azonnal helynevek, adatok, fényképek és csábító brosúraszövegek villantak be az agyamba. Amikor a valóság már nagyon zavart – ami állandóan előfordul –, ifjúsági szállók honlapjait kezdtem böngészni, képeket néztem, élménybeszámolók után kutattam, és mindenféle szárazföldi, vízi és légi járművek menetrendjeit meg jegyárait böngésztem. A számítógép, mely persze bizonyos szempontból átok az életemben, sokszor mentett meg így: az „armchair general” és „armchair warrior” után az „armchair traveller” kifejezést is alkalmam volt megismerni. Képzeletben utaztam. Kényelmes és olcsó mulatság volt.
Ha a korábbi fiatal generációkat fojtogatta a világ, megpróbálták megváltani: láthatjuk, mire mentek vele. Az én generációm már inkább a gépbe bújik előle, ami sokkal humánusabb dolog, még ha rengetegen szidják is e viselkedést (főként olyan emberek, akik esténként sörüket markolva a semmiről sem szóló híradót bámulják üres tekintettel). Nem szégyellem bevallani, hogy néha nagyon jó a gépbe bújni. A lelkük mélyén azonban a legostobább emberek is meglepően életrevalóak tudnak lenni, így bennem is viszonylag hamar felötlött, hogy álmaimat akár be is szennyezhetném a valóság sarával.
Egy ideig titokban tartottam új hobbimat, aztán viszont fűnek-fának mesélni kezdtem virtuális élményeimről ebben a csodálatos, és esetleg csak az interneten létező (mert túl szép) országban. Érdekes módon minden ismerősöm azonnal biztosra vette, hogy előbb-utóbb elzarándokolok a Felföldre. Ezen megdöbbentem, mert jómagam, ha el is játszottam az utazás gondolatával, sokkal kevésbé voltam biztos a dologban. Nem vagyok különösebben izgága ember, számomra a tökéletes hétvége, ha egy bőséges ebéd után a kanapén heverészve távoli tájakról olvashatok, majd estefelé megiszom egy bögre kávét, aztán taxival elmegyek moziba pár ismerőssel, mozi után pedig elsétálunk a jól kivilágított utcán egy közeli és viszonylag csendes sörözőbe, ahol elbeszélgetünk, és éjfél felé hazataxizom. De néha még egy ilyen napot is fáradságosnak és veszélyesnek érzek. Ezek után nem csoda, ha némi riadalom fogott el, amikor ráébredtem, hogy sikerült megfelelő mennyiségű pénzt összegyűjtenem az útra, szabadságot kivennem és meggyőznöm Mollyt, hogy egyáltalán nem megveszekedett őrültség a borongós Északon tölteni a tavasz utolsó napjait, amikor Magyarországon szinte bizonyosan jó idő lesz, és végre egy kis napfény lopódzik a szürke pesti életbe. Tél volt éppen, amikor tudatosult bennem, hogy most már kénytelen leszek elmenni Skóciába, ha nem akarok közröhej tárgya lenni. Havas eső esett, és a várost meg a hétköznapokat a szokásosnál is pokolibbnak éreztem. Belekezdtem a szervezésbe, útvonalakat latolgattam, árakat számolgattam. Mindenképpen a Felföldre akartam korlátozni a körutat, nagyjából két hetet szándékoztam ott tölteni, és mindent a lehető legolcsóbban, legspártaibban szerettem volna megoldani. Hosszú ideig a skót ifjúsági szállások szövetségének honlapjára támaszkodva, a szállások elhelyezkedése szerint képzeltem az utat. Minél távolibb és elhagyatottabb helyeket kerestem, hogy az embereket, a zajt, a füstöt és a forgalmat teljesen kizárhassam a nyaralásból.
Találtam is néhány olyan hostelt, ahová csak sokmérföldnyi gyaloglással lehetett eljutni a legközelebbi vasútállomástól vagy buszmegállótól, de ekkor felmerült bennem néhány emlék egy 1993-as Európa-körútról, amit az Indiánnal vonaton tettünk meg: általában sikerült csomagmegőrzőben letennünk a nagy hátizsákokat, de az a néhány alkalom, amikor az összes holminkkal kellett átvágnunk egy-egy városon, lidérces élmény volt. És ha becsúszik egy kisebb, háromórás zivatar, amire arrafelé állandóan számítani lehet? Olyan útiterv mellett döntöttem, ami bármilyen körülmények között működik. Szerettem volna eljutni a Skye-szigetre, a Torridon-hegységbe, és végig akartam járni az északnyugati partvonal néhány szép pontját. Közben Molly, bár hősiesen titkolta, egy kicsit szintén lelkesedni kezdett az utazás iránt, és kikötötte, hogy legalább egy napot Londonban kell töltenünk, mert ő ott még sohasem járt. Magam is összesen két zaklatott napot töltöttem Londonban életemben, úgyhogy ezt jó ötletnek tartottam.
Azok közül, akik a tervezett utazásról hallottak, alapvetően kétféle reakció fordult elő. Az emberek egyik fele finom grimaszt vágott, és nevetett:
– Oda meg minek? Hideg van. Nincs ott semmi érdekes. Esik az eső. Komor hely. Ott csak pár halász van, meg legyilkolták egymást azok a hülye skót szoknyás klánok vagy mik. Mér’ jó ez?
– És ide minek jöjjön a turista? – kérdeztem. – Bőgatyás csikósok pattogtassák a’ ostort a tulipános ládán ülve a gémeskút tövébe, és pirospaprika lóg ki a bozontos bajuszuk alól, meg tokaji bort vedelnek. Kinek kell ez?
– De hát ez primitív általánosítás! – fakadtak ki felháborodottan az illetők. – Magyarország ennél sokkal több!
Az emberek másik fele, többnyire férfiak, jóindulatú, gyáva, intelligens emberek, jó barátaim, akik mind szorgosan dolgoznak az életük elrontásán, ahogy illik, és néhány kivételes nő, azonnal mindent értettek, és szomorúan mosolyogtak, mintha egyszerre eszükbe jutott volna valami régi dolog.
– Skóciába. Hát persze – mondták. – Ideje már. – És néhányan hozzátették: – Menjetek... Helyettem is.
Időközben sikerült annyi mindent összeolvasnom Skóciáról, hogy lassan képtelen voltam eldönteni, merre menjünk, és mennyi időt töltsünk egy helyen. A szövetségbe tömörült youth hostelek egymás után hullottak ki az állandóan változó tervből, végül egy sem maradt, viszont elkezdtem átrágni magam a független hostelek és „bed&breakfast” szállások tömegén. Ami a kiutazást illeti, az olcsó, de hosszadalmas buszozás helyett a repülő mellett döntöttem, és a fapados légitársaságok honlapjait bújtam, de egyelőre nem foglaltam helyet egyiken sem, mert az újságok arról cikkeztek, hogy a fapadosok közti verseny miatt sok társaság csődbe mehet, és amúgy sem tudtam még elhinni, hogy valóban elindulhatunk. Ahogy ezen töprengtem, eszembe jutott, milyen régen tervezgetem ezt az utazást; amikor először néztem utána a jegyáraknak, még a Ryanair volt az egyetlen elérhető fapados, az is csak Grazból, mostanra bekerült a képbe a SkyEurope, a Wizzair és az EasyJet is.
Kora tavaszra az egész Skócia-dolog kezdett az agyamra menni. Nap mint nap azon kaptam magam, hogy a gátépítésről, szociológiáról meg talajtípusokról szóló vaskos kéziratok szerkesztése helyett ezernyi cédulámat rendezgetem, rajtuk a legkülönfélébb emlékeztetőkkel („Caledonian MacBrayne kompjáratok a Hebridákra?” „Bicska, szúnyogriasztó, bakancsba való zokni, poncsó”). Gerald Durrellre, Sir David Attenborough-ra és más nagy utazókra gondoltam. Hogyan bírták ők meg a társaik aggyal és idegekkel egy-egy expedíció megtervezését, a szükséges hajóraktér kiszámításától a kamerákba való film megvásárlásán át a terepjárók kibérléséig, amikor én egy 12 napos nyaralás megszervezésébe is hónapokig nyakig merülök? 
Az egyik legnagyobb feladat az volt, hogy változtassak a hozzáállásomon. Mindig is kényelmes és kissé gyáva ember voltam, és ha nagyritkán kiléptem ebből a szerepből (kirándulás, kocsmázás, éjjelente külvárosokban mászkálós diákévek, vízitúrák meg az említett háromhetes vonatozás Európában), utólag mindig értetlenül álltam vakmerőségem előtt; mi a fenének csináltam végig ezeket a dolgokat? Persze, hozzáadtak néhány nagy élményt az éltemhez, de ma már nem vállalkoznék ilyen fárasztó hülyeségekre – utólag mindig ezt gondoltam. Nagyon megértettem a hobbitokat Tolkien írásaiban, akik otthon művelgetik a kertjeiket, jókat lakomáznak, söröznek és pipáznak, a kalandok keresését pedig ostobaságnak tartják. Persze azért a hobbitok puhasága mögött valami acélosság rejtőzik, valami ősi keménység, ami a legnehezebb helyzetekben hirtelen előtör a sütizabáló kispolgárból; és jó pillanataimban szerettem önmagamra is így gondolni, de ki tudja, hogy volt-e ebben bármi igazság?
Az utazást megelőző télen előjött régi ismerősöm, az alattomos derékfájás, ami kisebb-nagyobb megszakításokkal évek óta kínzott, de az utóbbi időben egészen elfeledkeztem róla. Néha elég volt egy görcsoldó tabletta, pár tornagyakorlat vagy egy masszázs az elmulasztásához, máskor meg napokig mozdulni sem tudtam, csak hevertem otthon, néztem a Travel Channel szikár, fiatal műsorvezetőit, ahogy bejárják a világ minden zegét-zugát, és nyomorult öregembernek éreztem magam. Sosem voltam egy izompacsirta, és ezzel meg is békéltem, ahogy a rövidlátásommal is, de a derékfájás rettentően dühített, megalázónak éreztem, hogy az én koromban már tele legyek egészségügyi problémákkal. Elmentem orvoshoz, aki az ortopédiára küldött, onnan röntgenre mentem, aztán reumatológiára, aztán egy másik reumatológiára. Másfél hónapnyi utánajárás, huzavona és mintegy fél kiló beutaló, recept, röntgenkép, orvosi lelet és egyéb papír összegyűjtése után annyit állapítottak meg, hogy a gerincem viszonylag jó állapotban van, viszont valami nem stimmel az izmokkal deréktájon, könnyen görcsbe rándulnak, és járjak gyógytornára, meg iontoforézis-kezelésre. A gyógytornát nagyon élveztem, a fehér ruhában, mosolyogva utasítgató gyógytornásznő és a nagy, színes labdák óvodai élményeimet idézték. Az iontoforézis viszont unalmas, kényelmetlen hülyeségnek tunt. A két kezelés egyetlen közös vonása az volt, hogy mindegyik után kicsit jobban fájt a derekam, mint korábban. Az iontoforézist egy idő után el is hagytam, mivel folyton félórát várattak, és rendszeresen az előírt 10 percnél tovább felejtették rajtam a nedves-zselés-elektromos nemtudommiket, aztán még nekik állt feljebb, amikor hólyagos hátamat tapogatva finoman kiszóltam nekik a függöny mögül, hogy lassan ropogósra sülök.
Hosszú volt a tél. A munkahelyemen az a kevés sikerélmény is nyomtalanul szertefoszlott, amiben korábban részem lehetett, munka után pedig otthon fordítottam, mert kellett a pénz az ostoba álmaim megvalósítására. Naponta három órát töltöttem utazással a városban, egyre jobban gyűlölve az egészet, igyekeztem ebből legalább félórát gyalogosan közlekedni, hogy visszanyerjek valamennyit egykori – gyenge közepes – kondíciómból. Amikor jobb passzban voltam, elmentem néha konditerembe a Márkival, aki regényeket fordított, és nem volt rendes munkahelye, és szabadidejében sokat sportolt, és én mindhárom dologért erősen irigyeltem. Ráadásul mind a derékfájásról, mind Skóciáról jól el lehetett vele beszélgetni, amivel például otthon már nemigen mertem kísérletezni, miután Molly kijelentette, hogy erről a két témáról fél év alatt többet hallott tőlem, mint amennyit egész életében szeretett volna. 
Telt-múlt az idő: a korai, sötétszürke alkonyatok rendszerint a külvárosi rendelőintézet emeleti várótermében értek, ahol a következő gyógytornára várva olvasgattam a Lonely Planet sorozat Scotland: Highlands and Islands című kötetét a neonfényben; néha felpillantottam a tükörképemre, távoli panelházak sötét sziluettjeivel a háttérben, és arra gondoltam, hogy ez a rövidlátó, derékfájós fickó a lábát rettenetesen törő új túrabakancsában egyszer majd tényleg eljut a Felföldre, ha beledöglik, akkor is.
Egy májusi hajnalban azután végre elindult velünk a taxi a repülőtérre – alig tudtam elhinni.
