Romantikusnak hiszem magam - de egy málló vasbetongerenda vagyok ahhoz a sráchoz képest, aki egykor voltam. Nem szeretnék olyan lenni, mint ő - olyan figyelmetlen, olyan pozőr, olyan pofátlan (igen, valaha még figyelmetlenebb, még pózolóbb és még pofátlanabb voltam) - de vigyorognom kell, ha eszembe jut.

Nem is ő jut eszembe, inkább helyek. Egy híd. Egy park. Egy világítótorony. Egy öböl. Egy ágy. Egy kis számítógépasztal egy ósdi CRT monitorral. Egy faház. Egy tó. Egy tenger.

Ma a régi naplójegyzeteim között kotorásztam, a vaskos füzetek és a lapok közé dugdosott szamárfüles cetlik rengeteg igazi és képzelt utazásomat megörökítették; és ilyeneket találtam:

"- Régen volt – mondtam csendesen, és arra gondoltam, mennyire vágytunk gyerekkorunkban arra, hogy egyszer felnőttek legyünk, és megfontoltan dohányozva pihenjünk meg esténként, mint a fekete-fehér filmek hősei. Azt gondoltuk, hogy ez majd gyönyörű lesz, és tényleg, ezek az esték gyönyörűek voltak – csak ne ölelte volna körül őket a kusza és sötét, hosszú hétköznapok áradata."

"Amíg össze nem találkoztunk, mindig úgy gondoltunk önmagunkra, mint elképesztően színes, regényesen szenvedélyes, izgalmasan alattomos (satöbbi, satöbbi) lényekre. Aztán egymásra találtunk, és a másik hülyeségeinek tükrében megértettük: hazugok vagyunk. Ha volt is tehát bennünk valami különleges, az főleg ebben a kicsit mesterkélt játékban rejlett. Megvetettük és szerettük egyszerre egymás hazugságait, és rájöttünk: nagyrészt romantikus ábránd, amit magunkról hittünk; viszont egymásnak remekül el tudjuk játszani. És boldogok voltunk."

"1902. július 29. Végre derült az ég. Ha Isten is úgy akarja, a Liberty ma célba ér. Furcsa, de szinte sajnálom, hogy megérkezünk Plymouthba. Megszerettem az utazást, még a viharos napokat is, pedig azokban bőven volt részünk az utóbbi hetekben. Az öröm és az elvágyódás érdekes keverékét éreztem, amikor hajnalban feljöttem a fedélzetre, és megpillantottam az angol partokat. Néha azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez az utazás. Oly sok mindent hagytam magam mögött. És minden nappal, amit a tengeren töltöttem, távolabbinak érzem gyengeségeimet, a fájó emlékeket, a háborút és Emilyt. Felmerült bennem a gondolat, hogy mindenre képes lennék, ha ezen a hajón tölthetnék még néhány napot, hogy minden reggel újra megcsodálhassam a tiszta végtelenséget."

"Csengett a telefon. 

- Ha maga nem egy gyönyörű nő, aki perverz ajánlatra készül, jobb, ha leteszi! – mennydörögtem a kagylóért nyúlva, aztán felvettem, társalgási hangra váltottam és bemutatkoztam. 

Hányszor keltem már fel a zöld nádfotelből, izgatottan egy telefoncsörgéstől, ki tudja, mire várva! Vártam a jelet, ahogy egy alkoholista, öregedő angol író várná a hajókat a lisszaboni kikötő fölött egy kávéház teraszán, hátha valamelyik a hölgyet hozza, akit elhagyott egy szép napon, sok évvel ezelőtt.

Ritkán jönnek meg a hajók, amiket úgy várunk."