A mozi. Ha a kilencvenes évek közepén találkoztunk néhányan a Blaha környékén – délelőtt, délután vagy este a Chicago Sörgyárban, a Bajor Sarokban, a kínaiban, a szocreál kisvendéglőben, a Burger Kingben, a Dunkin’ Donutsban vagy az éjjel-nappali büfében –, akkor mindig mozi következett a dumálás után. Emlékszem a Horizontban a Heves jegesre (még gimis osztálytársakkal néztük, szar volt), a Hookra (a húgaimmal láttam, meghatódva kerestem a troliból kibámulva Pán Pétert az égen utána), Az arc nélküli emberre (volt akkoriban egy nagy szerelmem, de egy másik lánnyal láttam, letaglózott mindkettőnket, aztán csak álltunk a peronon a metróban, átöleltük egymást egy pillanatra, zavartan és szenvedélyesen, és nem folytattuk, pedig kellett volna), A rettenthetetlenre (a Szőkével láttuk, neki nagyon tetszett, nekem túl sötét és vad volt, kijöttünk a moziból, esős őszi alkonyat volt, és arra gondoltam, úristen, egy hete nem mentem be az egyetemre, nem csinálok semmi értelmeset, szélhámos naplopóként fogok megdögleni). Szemben volt a Bástya, ahol egy csomó filmet láttam, de egy se jut eszembe. A Blahától pár méterre is volt egy kis mozi egy mellékutcában, a Csokonai. A körúton az Üllői felé a Corvinba mehettünk, ez volt talán a legjelentősebb hely, miután gyönyörűen átépítették – előtte egy hatalmas, nyomasztóan szürke hodály volt. Itt annyi filmet láttam, főleg az ezredforduló után, hogy meg sem próbálom felidézni. Volt egy időszak, évek, amikor ha nagyritkán haverokkal és/vagy Mollyval filmet akartunk nézni, gyakorlatilag csak ide jártunk. A másik irányban, az Oktogon felé volt a Vörös csillag, később Apolló, ahová kisgyerekkorom óta jártam, a nagymamámmal (A kicsi kocsi újra száguld; majdnem kiküldtek, úgy köhögött a nevetéstől a mamám), a nagybátyámmal (a haverjaival ment, és vele tarthattam A pogány madonnára, öregek és tapasztaltak voltak, legalább 28 évesek, legendás hősöknek tűntek a szememben), aztán később haverokkal mindenféle filmre. Közel volt még az Örökmozgó, oda egy egyetemi szeminárium keretében jártam szovjet propagandafilmeket nézni. Az utca másik oldalán ott volt a Művész meg a Hunnia, aztán a Nyugatihoz közeledve a Metró (A tábornok lánya volt talán az utolsó film, amit itt láttam, tetszett, bár könyvben még jobb volt), meg a csillogó Kossuth (amiről, bár számtalan boldog órát végigültem ott, Az emlékmás, a Casino és A Függetlenség napja ugrik be). A Kossuth moziból, a Casino után jöttem ki valamikor 1995-ben, Miklós társaságában azzal a kellemetlen érzéssel, hogy milyen sokféle megalázó halálnem van a világon, és hogy úristen, hogy kérhettek 400Ft-ot egy jegyért a szokásos kb 180 helyett? A Blahától a Keleti felé a kis Európa moziba botlott az ember. (Pár nagyfiút láttam ott kisiskolásként, legalább 11 évesek voltak már, akik, miután kijöttünk Az Olsen banda boldogulról, fogták magukat, és visszamentek megnézni még egyszer. A királyok. És a Forrest Gump, Edittel, akkoriban, 20 évesen, micsoda komoly, megállapodott, felnőtt párnak hittük magunkat!) A Blahától az Astoria felé haladva a már felújítása előtt is gyönyörű  Uránia (Drakula, Szenvedélyek viharában, Aranyszem, Csillagközi invázió, Időzsaru, Zatoicsi). Ha a Corvin volt mindennapjaink fő mozija, az élethez szükséges talmi pesti csillogás, akkor az Uránia volt az ünnep, a szolid minőség. A Drakula után buszra szálltam az éjszakában, kopott, hosszú kabátban, elmélázva, és egy bakfis, aki szintén a filmről jött ki, a kezemhez ért, felvisított, „Milyen hideg a keze!”, aztán percekig vihorászott a barátnőjével, én meg egykedvűen elnéztem mellettük. Mit számítottak? Hisz vámpír voltam. A csillagközi invázió nagy részét mindjárt kétszer is láthattam, mert bombariadó miatt kiküldtek minket, aztán újrakezdték. Az Aranyszem után is buszhoz futottunk a Blahán a nagyobbik húgommal meg egy barátnőjével, és tudtuk, hogy ez egy akció, és most benne vagyunk a filmben. A Szenvedélyek viharában tökéletesen kifejezte akkori életérzésemet, többször is megnéztem, és mindig valami újat találtam ebben a mélabús és eltúlzottan melodramatikus történetben, ami olyan volt, mintha a Távol Afrikátólt túszul ejtették, begyógyszerezték és kilökték volna egy bokszmeccsre az amerikaiak. Odébb, a Duna felé ott volt a Puskin, ami elegáns belvárosi moziból az évek során kisebb, félreeső filmszínházzá vált, híresen rossz hanggal, viszont a kávézója egyre kellemesebb és felkapottabb lett. Hugh Grant-filmek, Clint Eastwood-filmek, Harrison Ford-filmek, ja, és az Angyalok városa például. Én voltam az az ember, akit 1996 tavaszán kizavart a videotékás néni a Puskin mozi emeletéről, mert botrányosan csókolóztam egy vörös hajú lánnyal? Lehetetlen.

Na és a zuglói mozik, az Éva (Egy zseni, két haver, egy balek – családi szórakozási kísérlet egy béna westernvígjátékkal) és a Sport (Robin Hood Kevin Costnerrel – az apámmal néztük, a Tökéletes katona Van Damme-mal – Miklóssal néztük, Szemtől szemben de Niróval, Al Pacinóval – Edittel láttuk, a Tűzparancs Kurt Russell-lel és pár perc erejéig Steven Seagallal – az utolsó nyári vizsgám előtt, kánikulában és tömegben).

Akadtak, ritkán, mozis kirándulások Budára is. A Bem és a Mátra gyakori látogatója voltak kiskoromban Zita mamával, aztán sihederként a Bartók (Jurassic Park, utána pedig egy kisebb buli és életem talán első cigije a Schönherz Klubban) meg az Átrium (Wyatt Earp, A part) szerepelt párszor az esti programban.

A Bástya, a Bartók, az Átrium, a  Metro, a Broadway, az Apolló, a Horizont, a Kossuth, az Éva, a Sport, a Kőbánya (Waterworld Győzővel és Vikivel, Az összeesküvés-elmélet családilag) azóta eltűntek. Persze van helyettük Sugár, MOM, Aréna, Westend, Duna-Plaza, Allee, Lurdy, Campona, Pólus Center. Nem érdemes sajnálkozni, az idők változnak.     

Ki volt a kedvenc színészem fiatal koromban? Mikor éltem együtt a leginkább a filmekkel? Tényleg sokkal több jó filmet csináltak 10-15 évvel ezelőtt, vagy csak az én ingerküszöböm emelkedett meg, csak én fásultam el kissé? Melyik színészről tudok a legtöbbet?

 A legendás alakok, a színészek, azaz nem is: a sztárok nekem Kevin Costner, Mel Gibson, Stallone, Schwarzenegger, Harrison Ford. Egyértelműen az 1985-1995 közti időszak szülötte vagyok szellemileg, a legdurvább sztár-ipar termékeit ettem vacsorára a különféle pesti mozikban. Na és Bruce Willis, persze. Sőt, Bill Murray.

Aztán eszembe jut, hogy vannak későbbiek is, akiket bírok: Robert Downey Jr., Brad Pitt, Jean Reno, Russel Crowe meg George Clooney, Hugh Grant, és meglepetésemre Leonardo DiCaprio. És még későbbiek: Clive Owen, Jude Law, Jack Black, Ben Stiller, Owen Wilson. Még Vince Vaughn is. Megnéznék miattuk egy filmet, ami nagy szó. Egyet-egyet Tom Cruise miatt is, de őt nézve mindig egy kicsit kényelmetlenül érzem magam. Valami nem stimmel vele, valószínűleg eszelős..

És vannak a régiek: Belmondo, Robert Redford, Steve McQueen, Charles Bronson, Alain Delon, Tony Curtis, Paul Newman, Al Pacino, Telly Savalas, Robert de Niro, Sean Connery, Henry Fonda, Roger Moore. Bud Spencer és Terence Hill – na de ők más kategória, egyszerűen külön világ. 

John Wayne, Jean Marais, Burt Reynolds, Daniel Auteuil (akinek annyira nem ismert a neve, de mindenki látta már vagy 8 francia filmben), Chevy Chase, Dan Aykroyd, Christopher Lambert, Kurt Russell, Vincent Cassel, Charlie Sheen, Depardieu, Nick Nolte, John Travolta, Sean Bean, Pierre Richard, Dustin Hoffmann, Tom Hanks, Nicholas Cage, Denzel Washington, Michael Douglas, Colin Firth: ők is kicsalnak belőlem egy mosolyt, de ők sose álltak olyan hű de közel a szívemhez. A Bondot alakító színészeket rendkívüli módon megkedveltem egytől egyig, és soha nem is tudtam másnak látni őket más szerepekben sem.

Ami a mindennapi kenyér volt filmek terén, az az 1985-95 közti időszak. Amiben szívesen beleásnám magam, az a 65-75 közti évek fura amerikai filmjei: Diploma előtt, Butch Cassidy és a Sundance Kölyök, Vanishing Point, Szelíd motorosok, A Keselyű  három napja, Bullitt, Midnight Cowboy, és hasonlók: újító szellemű mozik, amik mondani akartak valamit, vagy legalább valami megszokott dolgot másfelől megvilágítani. Ugyanezt a Transformersről nem merném például állítani.

Schwarzeneggernek 19 filmjét láttam, Stallonének szintén. Mel Gibsonnak is. Őrület. Harrison Fordnak  24 filmjét láttam, holott mindig azt gondoltam, hogy nagyon kevés filmben szerepel, és ritkán szerencséltet a jelenlétével. De Kevin Costner volt valamiért az igazi favorit. A maga csendes, visszafogott játékával teljesen megnyert magának. Mennyivel jobban és izgalmasabban tudott például jóindulatú átlagembert játszani, mint a hasonlóan becsületes szerepekre kárhoztatott Ford – ég és föld. Mégsem tudott soha feleolyan ikonná sem válni. Rejtély. 18 filmjét láttam Costnernek. A jövő hírnöke nem volt jó film, mégis többször megnéztük, dicsértük, elemezgettük, idéztünk belőle. Kötelességünknek éreztük, meg kellett védenünk Costnert. Harrison Fordot, Schwarzeneggert, Stallonét, Mel Gibsont, Richard Gere-t, Bruce Willist alapvetően rossz színésznek tartom (talán Gibson a legeslegrosszabb ripacs köztük), de mindig szerettünk a társaságukban tölteni egy-egy estét a barátaimmal. Brad Pitt kiváló színész, fantasztikusan jó filmekben láttam (szarokban is persze), de valami mindig idegesített benne. Di Caprio is klasszisokkal jobb szerintem, mint ifjúkorom bármelyik nagy hollywoodi ikonja, de a filmek közül, amikben játszott, valahogy egy sem volt olyan, hogy részemmé vált volna, és sokszor meg akartam volna nézni. A nagy meglepetés az volt számomra mostanában utánanézve, hogy Bruce Willisnek mintegy 28 filmjét láttam (ebből legalább 4-5-öt félbehagytam, mert nem tudtak érdekelni, és nem is tudom a pontos számot, mert annyi filmje van, hogy lusta voltam újraszámolni, és egyszer-kétszer mintha elvétettem volna), nem számítva a különféle Jóbarátok, valamint A simlis és a szende részeket. Ehhez képest a kedvenceim listáján töprengve először eszembe sem jutott a neve. A másik, aki csak utólag jut eszembe, Clint Eastwood, neki 18 filmjét néztem meg, bár ebből  2-3-at csak részletekben, mert például A törvényen kívüli Josey Walest ma már nehéz ásítozás nélkül végignézni.

Stallone érdekes kakukktojás szerintem ebben a csapatban, ő mindig szeretett volna a skatulyáján kívül is érdekesnek és okosnak tűnni, nem egyszer adott meghökkentően elmés válaszokat, ha meginterjúvolták, és ő az egyetlen sztár, akit sokszor kimondottan sajnáltam. Emlékszem, amikor a nyolcvanas évek végén láttam egy képet az újságban: Rambo fest. Kigyúrtan, zavart komolysággal állt egy felismerhetetlen pacákkal összefröcskölt vászon mellett. Még talán homlokpánt is volt rajta. Akkor sajnáltam először.

Nőket nem is szeretek? De, egykor odavoltam Sandra Bullockért, az Aludj, csak én álmodomban pontosan azt a nőtípust személyesítette meg, amiről tizenévesen azt hittem, hogy az ideálom. Aztán később számos ilyen nővel találkoztam, mind csodálatos barát volt, de ma már gyengének látom őket egy kissé. Elbeszélgetnék velük egy mély filmről, de nem adnám nekik kölcsön a kocsimat. (Vagány szavak ezek egy rövidlátó magyar lúzertől, akinek van egy horpadt, 13 éves csotrogánya.) Nagyra tartom Michelle Pfeiffert, de nem az esetem. Jodie Foster icipicit túl fegyveracélszürke volt az ízlésemnek, de szerettem, ahogy a kemény nőt alakította oly sokszor. Sharon Stone okos is, jó színész is, bírom, de nem melegíti fel a szívem, és az életben félnék tőle. Julia Robertstől kiráz a hideg. A micsoda nőben bírtam, utána egy nemi jelleg nélküli steril babának láttam minden egyes filmjében. Nicole Kidman egy őrjítő, ideges tünemény, nem venném feleségül, de édes, mint a méz, imádtam, ahogy félt, és igyekezett összeszedni magát. Nemes vad lesz 80 évesen is. Cameron Diaz undorító, hisztis szúnyog, akkor már inkább Paris Hilton, ő olyan őszintén buta kurva, hogy az már egyfajta zen, egyfajta harmónia. Drew Barrymore ronda, és mindig ugyanazt a bohókásan kedves lányt játssza, miközben ordít róla, hogy a valóságban nem ilyen. Angelina Jolie: törékeny, fegyelmezett, nagyarcú hercegnő. Csakugyan van egy hangyányi veszélyes szexiség a nagy szemű, nagyszájú halálfejében. Volt már úgy tálalva, hogy komáltam, például a Girl Interrupted-ban, a Szeress, ha tudszban és az Eredendő bűnben, de általában ugyanolyan túl steril, bár valamivel belevalóbb nőket alakít, mint régebben Julia Roberts. Viszont például Marisa Tomei szexi.  Ashley Judd kicsit túl komoly, de izgalmas és vonzó. Valaha ezt gondoltam Kristin Scott Thomasról is, azóta teljesen kihűltem vele kapcsolatban, egy csontos, unalmas öreg nőnek tartom (nem úgy, mint Jeremy Clarkson, aki nálam is hosszabban istenítette, és még a szamarát is róla nevezte el). Andie MacDowellt egy szépségnek láttam valaha. Valószínűleg az is volt. De hogy belül van-e valami, az kétségesnek tűnik, és annyira meg nem izgalmas, hogy ez ne számítson. Julia Ormond egy-két évig szimpatikus volt, mint energiával teli, sebezhető, romantikus hősnő, de ma már örülök, hogy eltűnt a süllyesztőben, mivel nem volt túl tehetséges, viszont parasztasszony-arca volt. Elizabeth Shue is lenyűgözött kábé egy évig, a bűnrossz Angyalban meg a remek Las Vegas, végállomásban, aztán eltűnt, de szerintem ő se volt egy karizmatikus egyéniség. Jennifer Aniston ügyesen tette a dolgát a Jóbarátokban, hogy a későbbi évtizedekben a jellegtelenség csimborasszójaként senkiből se váltson ki semmilyen érzelmet, de mégis újabb és újabb romantikus komédiákban kapjon szerepet, akárcsak a még nála is fakóbb, viszont rémesen öregedő Sarah Jessica Parker. Renée Zellweger kellemesen komikus és érzékeny, de nem jut eszembe, hogy neme is van. Keira Knightley szexi a maga zsiráfszerű törékenységével. Hillary Swank egy kigyűrt ragadozó, hatalmas fogakkal, ezeken túl csupán egy igyekvő, átlagos amerikai nő. Eva Mendes nagyon vagány, Natalie Portman érdekes, a kevés érdekes egyike. Cate Blanchett egy csodálatos nő, mindegy, miben játszik. Scarlett Johansson is ígéretes, a maga szomorkás árnyalatú szépségével. Kate Beckinsale olyasmi, mint Nicole Kidman, csak erotikusabb és butább. Uma Thurman a tipikus nem szép, de vonzó nő. Kate Winslet okos, ő a bonyolult lelkek Scarlett Johanssonja. Gwyneth Paltrow nehezen értelmezhető, de kellemes, főleg a gyámoltalan szemei és szája miatt. Liv Tyler egy vödör barack, lényegtelen, hogy képes-e bármilyen agyi tevékenységre, nem ez a funkciója. Meg Ryan egy Mel Gibsonhoz mérhető harsány ripacs. Meryl Streep nagyon szimpatikus, Carrie-Ann Moss egy hangulatos nő. Satöbbi.   

A filmek fiatalon mást jelentettek, kérlelhetetlen világítótornyokként viszonyítási alapot képeztek az egész élethetz, örökre. A nyolcvanas évek elején a Csillagok háborúja és Indiana Jones-filmek, az E. T., a Kék Villám, a Vörös Zsaru és a Fekete eső hangulatai ökölcsapásként repültek az ember arcába, többé semmi sem volt ugyanaz, megtanultuk, milyen a tisztességes fényképezés, a megfelelő fegyverhang. Később a Távol Afrikától, Az Oroszország Ház, Az utolsó cserkész, a Tökéletes világ, Az arc nélküli ember, a Farkasokkal táncoló, a Havanna, a Terminator 2 mind vadul tépte-szaggatta, szétszedte és átrendezte a fogékony kamaszlelket. Akkor még utaztam. A Halálos fegyver 3-at Rómában, a Farkasokkal táncolót (először) Frankfurtban, az Első lovagot Plymouthban láttam.

Akkor még igyekeztem úgy mesélni, ahogy Meryl Streep, olyan kedélyes melankóliával hazudni, mint Sean Connery, olyan vagányan veszíteni, mint Bruce Willis, olyan egykedvű méltósággal élni, mint Kevin Costner, és úgy megízlelni mindent, mint Robert Redford. (Rosszakaróim szerint végig csupán nyafogtam, mint Woody Allen, és köpcös bohócként kacsáztam végig az éveken, mint Danny deVito.)

A mozi nélkül én nem egészen én lennék. De a mozi sem lett volna ilyen fontos, ha nincsenek ott velem a barátaim, és néha, sokkal ritkábban, a nők. Emlékszem, a vörös hajú lánnyal, akivel kizavartak a Puskinból, a Francia csókot néztük aznap. Előtte még boldogan játszadoztunk az emeleten. Aztán, mikor a film után kijöttünk, már szomorú voltam, és kicsit szégyelltem magam. Lelki társ, gondoltam, akit sose felejtek el? Hát, bébi, nem te vagy. És azt hiszem, ezt gondolta ő is. Magányosan bandukoltunk a Kossuth Lajos utcán, körülöttünk az 1996-os Budapest forgalmával, zajával és színeivel, és a város nevetett rajtam, amiért nem változom, és egy fiatal, mindenre kapható csajjal az oldalamon is a múltba révedve sajnálom magamat. Felnéztem a Puskin homlokzatára, és egy pillanatra látni véltem a sok-sok évvel korábbi feliratokat „Languszta reggelire” és „Hárman a slamasztikában”. Valamikor régesrég láttam ezeket a feliratokat, talán egy Ladából, miközben a nagypapám a Balaton felé hajtott egy szombat délelőttön. 1996… Milyen öreg vagyok már, gondoltam a mozi előtt gyalogolva az elfelejtett lánnyal, és milyen kár, gondoltam, hogy velem már nem fog történni semmi érdekes...