Leküzdhetetlenül álmos voltam reggel, azon a nyugodt, nemtörődöm, elsöprő módon álmos, ahogy csak kora tavasszal lehet az ember. Az utcán hűvös volt, de tűzött a nap. Szokásos reggeli sétám során elmentem egy ház előtt, ahonnan épp kilépett egy pár: átlagos, enyhén elhanyagolt külsejű, 30 körüli férfi és nő. Érezhetően összetartoztak. Nem láttam, hogyan búcsúztak el, másfelé igyekeztem nézni. A nő bezárta a kertkaput, a férfi beült egy kopott Opel Astrába. Életre kelt a rotyogó dízelmotor, aztán a férfi elindult, a nő pedig még utánanézett egy ideig a kertkapunál állva. Talán szeretők voltak, akkor még természetes az utolsó méterig kikísérni valakit, de sokkal inkább megérintett a gondolat, hogy esetleg már régóta együtt élnek. Továbbmentem. A kerítés szélén egy gyík iszkolt be a borostyánlevelek közé, a köveken moha virágzott.
Emlékszem, kimerítő sport volt a szerelem, az a fajta szerelem. Nem is volt igazán egészséges. De továbbra is tisztelem azokat, akik űzik.
