Reggel éppen szokásos, két mérföldes sétámat végeztem fel-alá a parancsnoki híd korlátja és egy fényesre pucolt, huszonnégy fontos hajóágyú között, amikor ráébredtem, hogy valami új hang vegyül a deszkák nyikorgásába, a szél fütyülésébe a kötélzet között, meg a sirályok rikoltozásába. Mormogás.
Mormognak a matrózok. Minden tengeri medve tudja, hogy ez messze a legrosszabb matrózbűn, rosszabb a késelésnél, a részegeskedésnél, a szodómiánál, a lopásnál, vagy nőszemélyek horgonykamrában hetekig való rejtegetésénél. A mormogás azt jelzi, hogy valami alapvető baj van a legénység körében.
"Kikötőbe vágyunk, uram..." mormogta ma reggel Higgins, a kopasz, ritkás fogú fedélzetmester. "Az emberek boldogtalanok. Márpedig a boldogtalan ágyúkezelők képtelenek a három perc alatt leadott öt oldalsortűzre, ezt már Eusebius: Problems and Troubles In Her Majesty's Navy című 1760-as értekezése is leírja. Kikötőbe vágyunk. Elfogyott a gyümölcs, mozog az emberek foga a skorbuttól. Utálják már a dögletes tengerszagot. Elfogyott a friss víz. Mifene."
"Elhallgasson, Mr. Higgins, és szóljon a hajósinasnak, hogy hozzon valamit, ami nagyon emlékeztet a friss kávéra, vagy ellenkező esetben viselje a következményeket. Biztosan megromlott a látásom, de mintha az előárboc fővitorlája még mindig nem volna tökéletesen összegöngyölve. Látja azt a kis gyűrődést az árbockosár alatti szíjnál? Azt akarják, hogy az egész flotta rajtunk röhögjön? Nem szeretek középkorú, tisztes családapákat korbácsoltatni, Mr Higgins, de ha muszáj, megteszem a kötelességemet, amivel Istennek és a Királynak tartozom." - így dohogtam neki, de láttam a szeme csillanásán, hogy nem sikerült átejtenem. A vén fedélzetmester sajnálkozó szeretettel nézett rám, mielőtt elsietett volna. Látta rajtam, hogy én is kikötőbe vágyom.
