Rijeka ezernyi fénye a Kvarner-öböl túlsó oldalán. Erős, sötétvörös bor és mentolos cigaretta. A pincér figyelmetlen, nagyhangú, és valahogy mégis szimpatikus. Kevés a magyar, azt mondja. ’No money’ mondom neki jóindulatú bambasággal. ’Kriza’, vigyorog lemondóan, legyint és visszamegy a többiekhez, akikkel látványosan rakodják a székeket és az evőeszközöket. Fél tizenegy van, de a kis kerthelyiségben már nem ül rajtunk kívül senki. A Márki egyedül vacsorázott itt, levest, kagylós rizottót és száraz vörösbort, kicsit Krúdysan, de neki (néha) jól áll a modorosság. Azon ritka magányos emberek közé tartozik, akik jól bírják egyedül. Terry Pratchettet olvas az asztalnál, néha köhögve, öregesen felnevet. Utánasétáltunk a parton, és leültünk az asztalához. A feleségem kakaó helyett kólát kapott, én nem kaptam hamutartót, de nem számít. Elengedettek vagyunk és derűsek, mindhárman. Otthon, attól tartok, nem túl gyakori az ilyesmi.
Ezekben a napokban nyoma sincs az Adria szikrázó napsütésének. Egyszer viharos szél és olyan hullámok, hogy nem éppen csenevész porhüvelyemet kalimpálva sodorják ki a kavicsos partra, máskor özönvízszerű zápor, de legtöbbször 16-18 fok, és angolosan apró szemű, kitartó eső. Igyekszünk jól érezni magunkat így is. Ma felkerekedtünk, hogy megnézzünk egy hatalmas szurdokot egy nemzeti parkban mélyen a félsziget bozótos hegyei közt, hosszan autóztunk életem eddigi legváltozatosabb és legvadabb szerpentinjén, először fölfelé, vagy félórát, aztán le a hegylánc túloldalán. A régi Opel lelkesen hörgött, ideje lenne már kicserélni a szétrohadt kipufogódobot, az út legnagyobb részét kettes fokozatban, nagyritkán hármasban abszolváltuk. Megint rájöttem, hogy a horvát hegyvidék igencsak hasonlít a Vadnyugatra, talán mert annyi szocialista westernt forgattak itt, de most, a kilométereken át húzódó, több száz méter mély szurdok peremén gyalogolva a csenevész cserjék között, szemerkélő esőben, egy másik kamaszos álomképbe sodródva többször meggyőztem magam, hogy igazából Skóciában gyaloglunk a Felföld tengerparti meredélyeinek egyikén.
A hegyi autózás és mászkálás után Opatijában sétálgattunk pár órát. A románok és szlávok egyik bosszantó szenvedélye, hogy évszázados töltetű, mágikus szépségű földrajzi neveket rondítanak el, amúgy semmi bajom velük, de ezt nehezen bocsátom meg. Abbázia, Fiume, Zára, Cattaro, Raguza… Mégsem vagyok képes ezeket a helyüket a régi nevükön nevezni: modoros könyvmolynak tűnhetek néha, de annyira azért mégsem akarnék annak tűnni. Legyen Opatija. Nem is olyan rossz egyébként, csak leírva. De a hangulata, az ma is fantasztikus. Kaszinók, bárok, pálmafás parkok, gyarmati villák, hivalkodóan díszes, öreg szállodák, sétahajók, patinás sétányok, öreg, gyönyörű faóriások, giccsben fuldokló ajándékboltok, fagyik a szivárvány minden színében. Egészen más, mint a halászfaluból lett kisváros, ahol megszálltunk. Fullasztó, színpompás, nagyvilági. Egy Monarchia-beli Monte Carlo.
Jó volt, de még jobb volt a hosszú nap után hazaérni a szállásunkra, és a kiskocsma vendégeinek felhallatszó karattyolása közepette álomba merülni egy könyvvel a kezemben. Estefelé, amikor felébredtünk, kisütött a nap.
„A csávó nyaralt pár napot Horvátországban. Mi ebben a pláne? Elcsépelt unalomhegy. Mindenki odamegy kétévente.” Lehet, hogy sokan így látják. Mire fel vagyok olyan lelkes? Nem is tudom. Mert teljes erőből pihenek, jól érzem magam és nyugodt, színes élményeket gyűjtök, és ez nem olyan gyakori az életben, talán ezért. Nagy kaland nekem a reggeli mellé a tenger hangja, a foszlós, friss, kalácsszagú kenyér, a sajt, az olajbogyó. Szinte semmin nem rágódom ezekben a napokban.
