Esteledik. Az asztalnál ülök. Már kevés a fény gerendamennyezetes szobában, de még nem gyújtok lámpát, ráérősen olvasok. A feleségem az ágyon, útitársunk, a Márki pedig a kanapén olvas. Napok óta olvasunk és egyre jobban érezzük magunkat. Számítógépes magazinokat olvasunk, aztán orosz regényeket, meg szomorkás fantasyt, meg humoros fantasyt, és persze van nálam egy példány a műfaj bibliájából, A Gyűrűk Urából is. De rosszul fogalmazok: A Gyűrűk Ura nem biblia, meg nem műfaj: az egy önmagában álló dolog. Vannak még Conan-képregények is, valamint Az alexandriai négyes Lawrence Durrelltől, egyik nagy kedvencem, plusz egy vaskos kötet, tele Jeremy Clarkson-cikkekkel. Mindenfélét olvasunk tehát, remélhetőleg rég túl már a sznobizmuson, ami hülye olvasmányokat kényszerít az emberre, nehogy mások kevesebbre tartsák. Éppen a "Föld, Föld!" című Márai-könyvet olvasom. Arról szól, hogy milyen volt Magyarországon élni és írni a háború vége és az ötvenes évek között: milyen volt a szétlőtt városra lenézve a régi, hazug és színes országra emlékezni, milyenek voltak az oroszok, és miért kellett az írónak végül – gőgösen, sértetten, stílusosan és hősies őszinteséggel, ahogy mindent csinált életében – végül örökre elmennie.
Kis adag kávét főztem, gabonakávés tejjel hígítottam fel, hogy soká tartson: pocsék íze volt, de jólesett kortyolgatni olvasás közben. A bögre üresen áll a könyvem mellett az asztalon, és a korábbi kellemetlen ízeket feledtető, finom illatot áraszt. Sötétedik: kis, spalettás ablakainkon túl az Adria morajlik, a mólón horgászok és csuromvizes gyerekek kiáltoznak vidáman, a szobánk alatti kerthelyiségből felhallatszik az iszogató turisták és helyiek karattyolása.
A kis öböl köré épült városka valaha halászfalu volt, ma már több ennél, de ízléssel növekedett, nem vitte túlzásba.Zsebkendőnyi kikötő, egymásra nőtt, színes, vaskos falú házak, lépcsők, sikátorok, teraszok, átjárók, rozsdás ereszcsatornák, ékszerként tündöklő kis kertek, vacsorázó helyi családok, futónövények, halszag és sültek illata, öregedő német párok, napszemüveges olasz kamaszfiúk, űzött tekintetű macskák, nemesen csenevész mediterrán fenyők, sziklás beugrók felett megbúvó, gyarmati stílusú villák, bóják mellé kikötött csónakok, ajándékboltok, mopedek, mindenféle nyelvű beszélgetések kibírhatatlanul festői egyvelege.
Horvátország; a Balaton; Velence: megkopott, elcsépelt, túl sokat emlegetett, mára többnyire hétköznapivá, kommersszé, unalmassá üresedett képek – de térj el csak két lépésre, öt percre a nyaraló tömeg által kitaposott ösvényekről, és elámulsz, kincseket találsz. Mindenki azt hiszi, járt már ezeken a helyeken, de a legtöbben igazából csak azt a pár százalékát látták mindennek, amennyit a saját sietős, ötletszegény, félénk felületességük megengedett. És talán igaz ez hármunkra is, akik most itt nyaralunk. Vannak azonban olyan zugok, ahol lélegzetelállítóan egyben maradtak igazi, eredeti, hangulatos és friss dolgok – ezekből minden évtizedben érdemes párat felfedezni.
Ha megfelelő úticélunk már van, jön egy nem kevésbé nehéz feladat: megtalálni a megfelelő útitársakat. Olyanokat, akik nem unalmasak, de nem is idegesítőek, nem lusták, de nem is nyughatatlanok, akikkel bármiről el lehet beszélgetni, de akár napokig is hallgathatunk, ha épp ahhoz van kedvünk. A feleségem és én, hogy is mondjam, kénytelenek vagyunk elvinni egymást nyaralni, de az állandó felszíni ugratások és pillanatnyi torzsalkodások mögött derűs és hatékony párost tudunk alkotni, ha kell. Harmadiknak a Márki remek választás volt. Vele beszélgethetsz kajákról, irodalomról, nőkről, hajókról, számítógépes játékokról, történelemről, filmsorozatokról, az emberi kapcsolatok furcsaságairól, képregényekről, moziról – még politikáról és sportról is, bár én ezekről nem szoktam. A Márki egy bölcs agglegény és úriember, akin azért sokszor röhögni is lehet, büszke, magányos angyalföldi gondolkodó, akinek polcai otthon történelmi regényektől, Star Wars-figuráktól, míves fegyverektől, érdekes DVD-filmektől és riasztóan bonyolult társasjátékoktól roskadoznak, aki esténként a Margitszigeten fut, és akinek a római légióssisakjába egyszer igen ijesztő módon beszorult a fejem.
Induláskor kisebb feszültséget okozott, hogy a Márki sok motyóval, köztük egy, az autó rakterének mintegy 45%-át önmagában is elfoglaló bőrönddel érkezett, de végül megértettük, hogy az angyalföldi remete egy nyaralás erejéig sem engedhet választékos, nívós öltözködéséből és gazdag tárgyi kultúrájából. Amikor megérkeztünk erre a szinte túlvilágian festői helyre, és elragadtatottan néztük a kis kikötői kocsma feletti kies szobákat, a Márki aggodalmas arccal csak ennyit dörmögött; "remélem, nem túl hangosak a motorcsónakjaik".
Rengeteget olvasunk, de másra is jut idő: kirándulásokra ódon kis hegyi városkákban, hosszú sétákra a zegzugos part sétányain, gyerekes ugrálásra a viharos napokon megjelenő nagy bukóhullámok között, parti éttermek teraszán elköltött vacsorákra, esti társasozásra (Carcassonne, kezdetben utáltam, de kezdem megkedvelni), késői beszélgetésre a mólón, sör és cigaretta mellett, miközben zene szűrődik ki a kávézókból, a hajók nyikorogva-loccsanva pihennek a sötét vízen, és a felfordított halászcsónakok alatt a helyi macskák kutatnak csótányok és halmaradék után. És rengeteg idő jut az ilyen nyaralások legfontosabb tevékenységére: hogy az ember csak úgy nézzen maga elé, órákon át, az ágyon, az asztalnál vagy a part kavicsszőnyegén, vagy egy padon gubbasztva, és a hétköznapi feladatok állandó őrszolgálatából megszabadulva meghallgassa végre a csendet, és elgondolkozzon.
