Eredetileg négy- vagy többfősre terveztük ezt az utazást, szó volt róla, hogy Medic barátom és barátnője is velünk tart, de nem jöttek. Mint annyian az ismerőseim közül, ők sem szoktak nyaralni, és itt, a napok óta tartó nyugalomban és csendes hullámverésben jövök csak rá, mekkorát hibáznak. „Nincs rá pénzünk, fontosabb dolgokra kell költeni a soványka fizetést, nem akarok sok szabit kivenni egyszerre, mert válság van, mi lesz,ha kirúgnak”, stb. Részben talán jogos indokok ezek, és én, akinek viszonylag jómódú a családja, és sok mindenben támogatnak, óvatosan kell, hogy megközelítsem ezt a kérdést, mert könnyen visszavághat valaki, hogy fogalmam sincs, milyen az igazi nehéz munkásélet. Lehet, hogy fogalmam sincs. De az is lehet, hogy a nyaralás nem csak pénzkérdés. A benzinpénzt meg lehet osztani haverokkal. Lehet olcsó szállást keresni. Lehet belföldre menni, akár ismerősökhöz, családtagokhoz. És valójában senkit nem ismerek, akit azért rúgtak volna ki, mert elment szabira.

Amikor nem megyünk el nyaralni, azzal nagyot hibázunk. Ki kell szállni néha a hétköznapokból. Ha nagyon belesüppedt az ember egy viszonylag pörgős városi életformába, akkor ez a lehetőség már szinte félelmetesnek tűnik. Ezt persze nem valljuk be magunknak, de megfordul a fejünkben. Egy vagy két hétig csend lesz körülöttem? Sok időm lesz? Gondolkodhatok? Beszélgetnem kell a családtagjaimmal? Félelmetes.

Én is éreztem már ilyet. De szerencsére belőlem sose vesztek ki bizonyos egészséges gyerekkori reflexek, hála a szüleimnek, és nyaranta azért csak nekiindulok ide-oda. És pár nap után, amikor az első nagy alvásokon, sétákon, élménygyűjtésen, iszogatásokon, kirándulásokon túlvagyok, megnyílik bennem valami. Megszólal az a valaki, aki legbelül vagyok, és akit háborítatlan körülmények között még mindig elő lehet csalogatni. És a nyaralás első öt-hat napja után elkezdek úgy igazán gondolkodni. Mit csinálok jól és mit rosszul? Mit kellene változtatni, és ez milyen előnyökkel, milyen áldozatokkal járna? Küzdjek az ellen, hogy kibaszott modorosan írok, vagy fogadjam el ösztönös valómat, és fogalmazzak továbbra is vadromantikusan? Na mindegy, szóval néha el kell vonulni szerintem. Ha az embert a munkája, a családja, a barátai (és főleg önmaga) békén hagyják egy hétig, a dolgok elrendeződnek, távlatot kapnak a fejében, és könnyebb lesz nekiindulni a következő hónapoknak.