Ritkán jutok el mostanság moziba, és Mollyval még ritkábban. Szüleim áldásos közbelépésének hála azonban ez is elkövetkezett 1-2 év után.
Hozzá kell tennem: nagyon szar film kellene ahhoz, hogy a dolog ne legyen számomra nagy kaland. Este kocsiba ülünk, és háborítatlanul elgurulunk a moziba, beszélgetünk, olyan zenét hallgatunk, ami jólesik, és nem sír senki, és Gryllus Vilmos sem teszi tiszteletét. Eltűnik a tévérebambulok-holistartottam-megszidomagyareket-kontaktlencsecucc-fekvés-mégjátsszunkegykicsit-tévérebambulok-nemszabadmárkolbászoskenyeretennemilyenkésőn-holistartottam-sírazegyikgyerek-fogmosás-stb esti mocsár. Csak mi ketten és az este. Megfésülködve, rendezetten, feltankolva.
Nagy rejtély a Drive. Régen vágyom egy filmre, ahol ismét érdekes, hogy egy ember autót vezet, 43 jeleneten keresztül. És megkaptam, néhány csavarral. Felturbózott 80-as évek, vezetőfülke-nézet, dübörgő, fülbemászó szintetizátorzene, rózsaszín stáblista. Miami Vice? Olyasmi, de felületesség nélkül, mérhetetlen súllyal, mintha egy betépett filozófus álmodta volna 1988-ban. Én ekkor már meg voltam véve, nem kellett nekem cselekmény. De akkor ráadásul jön egy főhős, akinek érzékeny-nyílt arca a régi némafilmek szereplőit idézi, aki úgy viselkedik, mint Steve McQueen, de közben kb 45 kiló (avagy 3 méter magas – ezt nem tudtam eldönteni), és úgy mozog, mint egy lány.
Nem volt szimpatikus ebben a filmben senki. A főhős kicsit angyali volt, kicsit autistán jó, kicsit robotszerűen agresszív – érdekes, de nem szimpatikus. A lány szintén egyszerű volt, erős és ártatlan, nagyon kedves, de nem nekem való.
Nem, nekem igazából csak az autózások tetszettek az éjszakai utcákon, és az egész műremek hihetetlen súlya, amit olyan ritkán érez az ember máskor.
De vajon mennyi volt ebből a súlyból a film sajátja, és mennyi fakad abból a szirupszerűen tömény autós retróból, hogy néha nyolcadikosnak éreztem magam a C64-em előtt álmodozva, néha meg szinte éreztem a füllesztő Los Angeles-i éjszaka ízét-szagát-hangjait, a V8-as jellegzetesen maszkulin hörömpölését? Azt hiszem, az amerikaiak szerelmesek a leegyszerűsített történetekbe, a minimalizmus náluk olyan ritka, hogy tömény művészetnek tartják egyből. Véleményem szerint a Drive egy művészfilm, igazából az, ahogy például az Édes vízi élet is, nem pedig mű-művészfilm, aminek nagy szakértői a magyarok (nézhetetlen, izzadságszagú szarságokat készítünk ügyetlen kivitelben) vagy a franciák és spanyolok (akik nem tudnak szabadulni a szerelmes vagyok, buzi vagyok, rákos vagyok háromszögből).
Vanishing Point – Bullitt – stb.: nehéz nem észrevenni, hogy honnan táplálkozik ez a hangulat. A régi szikárabb amerikai filmekből, amelyek arról szóltak, hogy egy hős bemegy a boltba, gyalogol az utcán, vezet az országúton, hallgat, és közben vihar van a szívében. Ezekben a filmekben mindig van valami elegáns, cseppet sem értelmetlen üresség, a lélek napszítta sivataga, ahová a főhős valami kavargó, harcokkal teli múltat maga mögött hagyva érkezett. Már nemigen beszél, ilyen kispolgári ostobaságokra többé nincs szüksége. Csendes, szinte alázatos, és céltudatos. Általában nem nagyon bonyolult ember, de helyén van a szíve, becsületes és erős. Megoldja a problémát, aztán megy tovább, nevetséges volna, ha a film végére családot alapítana. Legfeljebb a halál lehet a jutalma, vagy az, hogy nyugodt lélekkel indulhat tovább. Talán – vagy nyilvánvalóan – a westernből jön mindez.
Szóval bírom a filmet. De hogy tényleg értékes-e, vagy csak ravasz… Azt nem tudom eldönteni. Talán csak ravaszul beinjekcióz a rendező néhány liter elfeledettnek hitt popkultúra-emléket a generációm kiskorából, és ezzel fogja meg őket.