Márait olvastam tegnap, és tudtam, hogy mára beszivárog majd a gondolataim és a szavaim közé, és nyomot hagy ezen a bejegyzésen. Olyan inspiráció ez csupán, mint amikor a gyorsétteremben dolgozó éhenkórász művészettörténész srácnak a főnöke egy kegyes pillanatában megengedi, hogy ő rendezze el a pult melletti kis vitrinbe kitett aktuális négy Happy Meal figurát, és az álmodozó lúzerben felötlik a Sixtusi kápolna mennyezetfreskója, és a műanyagjátékokat értelmetlen elszántsággal igyekszik hasonló kompozícióba illeszteni. Nem sok tehát, amit tehet. De ennyi is boldoggá teszi a szerény álmodozót. Hátha valaki észreveszi a modern szemétből kirakott jeleket az égből.
Hivatalos ügyeket kellett ma délelőtt intéznem, így kénytelen voltam beutazni a várost. Ma tavasz volt. Néha már melege volt az embernek sapkában. Madarak csicseregtek a külvárosi fákon, bentebb pedig nyüzsögtek az utcák a fiataloktól és turistáktól. Sokan ültek a kávéházak kerthelyiségeiben.
Vannak ilyen napok, amikor nem fáj semmim, amikor először ellenségesen, majd illetlenül, végül barátian mérem végig a serdülő egyetemista lányokat, akiknek lassan az apja lehetnék. Amikor kicsit kiszárad a szemem az első tavaszi széltől, és a hajam épp annyira zilált csak, hamennyire kell, és amikor érzem, hogy néha még mindig fiatal vagyok, és valami derűs, enyhén gúnyos mosoly árnyéka pihen az arcomon egész nap, amikor úgy látom a várost, mintha minden csenevész fa, újságosstand, villamoskocsi és zebra megmosakodott volna, amikor pontosan emlékszem, mi történt itt és amott tíz meg tizenöt évvel ezelőtt, hogy akkor mit éreztem, és az miért volt jó. Amikor összeáll a kép. És az ilyen napokon minden sikerül.
Egy újonnan épült egyetemi épületben jártam, most először: vadul és kellemesen más volt, mint azok a változatos helyek, ahol a hosszúra nyúlt diákévek idején megfordultam. Minden letisztult, funkcionális és modern, mégsem hideg. A folyosó fordulójában használhatatlan bútorok, irattartók, fogasok harminc éve gyarapodó kupaca helyett olyan kávéautomata, ami instant kávét és főzött kávét is tud, mindkettőből sokfélét. Hülyén öltözött fiatal alig volt, holott az én időmben egyetemtől függetlenül csaknem mindenki hódolt valamelyik bűnös eltévelyedésnek a gyűrött kockás ing, a népies jelmezek, az össze nem illő, kétségbeesett hatást keltő ruhadarabok (fiúpélda: régi öltönynadrág, norvégmintás pulóverrel vagy koptatott farmer élére vasalt fehér inggel, rajta műszálas türkiz mellénnyel; lánypélda: sötétzöld harisnya, esetlen farmerszoknya, kinyúlt szürkésbarna garbó) vagy az erőteljes színű, hatalmas válltöméssel ellátott, felhajtott ujjú vászonzakó és társai közül. Hát ezek az egyetemisták már tök mások voltak, ha nekik volt valami szembetűnő bénaságuk, az a túlzásba vitt önbizalom és kúlság volt.
Nem szeretnék újra fiatal lenni, de jó visszanézni és mosolyogni. Illetve szeretnék: néha, néhány órára, egy-egy napra. Emlékszem, mennyi apróságon képes voltam aggodalmaskodni és szomorkodni, holott a valóságban alig kellett odafigyelni valamire: csak villamosozni kellett a többiekkel a körúton, és közben viccelődni, száznegyven forintért jobbnál jobb filmeket nézni a Bástya vagy a Kossuth moziban, utána bizonytalanul, fagyoskodva kószálni öten-hatan a belváros szűk utcáin, hogy végül rosszkedvűen betérjünk egy teletömött szórakozóhelyre, aztán lassan felengedni, inni egy koktélt, elszívni egy sárga Gauloises-t, táncolni, majd a rosszullétet valamelyik jóbarát belvárosi lakásán átvészelni, hosszú beszélgetések és röhögések közepette. Aztán kora délelőtt üresen és gondtalanul ébredni, félórán át bambán nézni a kezemre eső napfényben egy szobanövény levelének árnyékát, végül pedig fahájas teát inni, és frissen, elégedetten kilépni a napsütötte utcára.
Persze volt ott más is, akadt magány, bizonytalanság, didergés és sötétség bőven, de csak egy éles szike kell, hogy kivágjuk a bulik, kirándulások, nyaralások és hosszú, színes esték világító zárványait, kézbe vegyük őket, és elvigyorodjunk.