Tavasszal volt egy hét, emlékszem, amikor zátonyra futottam, elrozsdásodtam, és elsüllyedtem. Ezerrel ment az értelmetlen értekezés és ostoba feladatok kiosztása a munkahelyen. Közben megmérgeztem magam valami önkiszolgáló étteremben, és másfél napig görcsöltem, nem ettem, nem ittam, zöld voltam és harmatgyenge. De fenegyerek módjára legyőztem a kórt, enni még nem tudtam, de már gyűjtöttem a haverokat a városban, mentünk fúrni-faragni az új lakásba, vásárolni a hozzávalókat. Megjöttek a béna villanyszerelők, nem hozták helyre, amit korábban elrontottak, viszont kicsit szétverték a szép új falat. Bejelentkezett a vízszerelő, de mégse jött. A kábeltévés ugyanígy. Később mégis megjött, és rettenetesen szidta a villanyszerelőt. Közben fúrtunk-fordítottam-görcsöltem. Hétvégén vidékre készültünk. Jött egy nagy maszek munka, legyen meg hétfőre. Mondtam, nem. De mégis, ezt te tudnád a legjobban csinálni, lécci-lécci. Aztán jött még két okádék munka, azokra is nemet mondtam. Nade egy kis pénz. Nade talán megoldható. De hát akkor legalább egy részét. A végén mindhármat elvállaltam. Közben a fülemig ért a sok hülyeség a munkahelyen. Hazudtam, lógtam, ködösítettem. Vendégek jöttek. Ordítani tudtam volna, hogy menjenek haza. Felbosszantottak a vendégek, a gyerek szintúgy, őt megpofoztam. Ahogy sírni kezdett, annyira meggyűlöltem magam, hogy az egész világ összefolyt, és szerettem volna leönteni magam savval, hogy kioldódjak belőle. Néztem, ahogy sír, és azt gondoltam, ez az, pusztítsd el magad körül az utolsó tiszta és szép dolgokat is. Hazavittem a vendégeket este, a halál faszán laktak. Félúton hívtak hazafelé, hogy valami a kocsiban maradt. Visszafordultam, ásítoztam, vacogtam, átkozódtam. Éjjel értem haza. Csütörtök volt. A többiek már aludtak. Leültem a kanapéra, szolidan, hangtalanul bőgtem egy kicsit. Szégyelltem magam a gyerek miatt. Sokszor érdemelt pofont (szinte soha nem kap természetesen, és ez így van jól), de pont aznap nem kellett volna. Csak egy hebehurgya, boldog kisfiú volt. Lefeküdtem. Úgy aludtam el, hogy arra gondoltam: a világ, ahogy fiatalkoromban ismertem, egy nagy ház, tele meleg fényekkel és színes dolgokkal, és egy ideje én már kintről, a hidegből nézek be egy ablakon ebbe a házba. 

Aztán elaludtam, és álmomban egy nagy, tiszta házban voltam a barátaimmal: napfény áradt be az ablakokon, és nem voltak bútorok. A földön ültünk a nyári napsütésben, és beszélgettünk, bár volt, aki egyedül, kifelé nézve üldögélt. Lányok is voltak, mind fiatal, és mind mosolygott. Nyár volt, és az élet üres volt, tele elégedettséggel. Én is üres voltam és tiszta, mintha egy kíméletlen, jóindulatú vihar kisikált volna kívül-belül. Az egyik folyosón egy hallgatag, karcsú csaj ült, még az egyetemről ismertem. Ma már sokgyerekes, elfoglalt családanya, de álmomban huszonéves, őzszemű lány volt megint, rejtélyes mosollyal. A hatalmas, világos, bútorok nélküli nappaliban leültem egy haverom mellé. Manapság kéthavonta, ha látom, agyonhajszolt, mindig egyszerre öt projektben. De álmomban kipihent volt, egy sörrel a kezében ült a padlón törökülésben, és mosolygott ő is. Elnéztem őket. Mérhetetlen, boldog nyugalom szállt belém.

Úgy ébredtem, hogy fiatalabb voltam tizenöt évvel, és az voltam még órákig. Sosem volt bajom a korommal, minden fejezetben van valami szép. De aznap megértettem – mert újabban minden nap megértek valami döbbenetes dolgot -, mi minden kopik le egy emberről egy-két évtized alatt. És hogy nem kéne. Hogy nem az élet hibáz el bennünket, hanem mi magunk. Meg hogy majdnem, majdnem jól csinálom, mert alig pár lépésnyire vagyok egy elégedett, boldog élettől, de ezt a pár lépést valahogy sosem teszem meg.