Leszoktam a papírról. Az iroda másik asztalán ott hevernek az elintézni való papírok, de képtelen vagyok pár percnél hosszabb időre odaülni. Halott papírfecnik, rajtuk hülyeségek. Kinek kellenek? A számítógépem az élet, a kapcsolat a világgal. Itt vannak a fordításaim, az üzeneteim, az egyszerre folyamatban lévő tucatnyi ügyem. Még az álmaim egy részét is itt tartom.

Az egyik felem szerint nincs értelme úgy élni, ahogy én élek. A felnőttek – vagy nevezzük őket alvóknak – jelentős része értelmetlen játszmákba és látszatcselekvésekbe bonyolódva dermeszti tetszetős formákba az elmúló időt, hogy ne kelljen válaszolnia a kérdésekre, hogy ne kelljen hallania a csendet, hogy ne kelljen felemelnie a tekintetét a távoli horizontra. Miért félnek az emberek attól, ami mindennél gyönyörűbb? És hogyan kerültem bele én is ebbe a csapdába, a magam furcsa, gyerekesen komoly és boldogtalan, máskor meg öregesen derűs és vicces vándorlása közepette, magammal cipelve iszonyatos gyengeségeimet és iszonyatos erőmet?

A másik felem szinte élvezi. Tévét nézni jó. Autózni jó. Játszani a számítógépen, eldönteni a csempe színét, e-mailben elintézni néhány munkaügyet remek móka. Igen, néha még dolgozni is jó. Jó felnőttet játszani. Kellemes a cigi és a kávé, kellemesek a veszélytelen körök, amiket beszélgetés közben leírunk. És mindez valószínűleg nem is bűn. Az életet menedzselni kell, meg kell szerezni a hozzávalókat, kis jutalmakkal kell előrelendítanünk önmagunkat, ha elfáradunk, és talán az közülünk a beteg, aki mindig a horizontot fürkészi, és messzi szigetek felé fordul, ahelyett, hogy egy kellemes kocsmázásban, vagy egy esti sorozat közbeni csokimajszolásban megtalálja azokat a pillanatnyi meghitt zugokat az életben, amik röpke percekre elfeledtetik félelmeinket önmagunktól, a jövőtől, a betegségtől, a haláltól, a világ sorsától.

Viharvertségében is markáns arc, zölden csillanó szem a bozontos szemöldök alatt, a szokássá vált állandó figyelem szigorú hunyorgása, egykedvűen szilárd arckifejezés, a száj sarkában bujkáló száraz mosollyal. Hajóskapitány. Kalandor, akit százszor is megvertek, de csak letörölte a vért, kiköpött egy fogat, elvigyorodott és feltartotta a középső ujját. Megingathatatlan bástya, aki melletted áll a bajban, morcos, nem túl becsületes fickó, aki mégiscsak valahogy mindig ott van, ha szükséged van rá, aki a legmocskosabb vihar közepette is a helyén marad, aki kitart, és elmorzsol a fogai között egy megnyugtató káromkodást. Isten szürke tollú angyala, nem az együgyű fehér közkatonák fajtájából, hanem az igazi nagyágyúk közül, akik rossznak látszanak, akik nem tisztelik a szabályokat, akik álcázva segítik a küldetést. Talán sosem ismersz rájuk, mert koszosak és rosszkedvűek, vagy egyszerűen csak reménytelenül átlagosak, de rothadó szívük mélyén ők őrzik legerősebben a fényt. Hősök, akikről sosem derült ki, hogy azok.

Ilyen akartam lenni. Nem sikerült.