Minden szakítás egy kis halál, mondja a francia: milyen igaz. A halál nőknek való, mondja Krúdy. Ez is jó duma. A halál nem mindig szörnyű: ezt meg én mondom. Például mások halála, az kimondottan szórakoztató lehet. Lássunk egy példát: "Őrjöngő, maga pocsékul oldott meg egy feladatot." "De hát főnök úr, én csak pontosan azt tettem, amire ön utasí..." "Ne magyarázkodjék, fiam, az mit sem ér." És akkor hirtelen egyenes vonalat húz az EKG-ja. Az egyik percben még egy életteli gonosz organizmus volt, most meg már csak 68 kg hulladék, amelyből csupán a mellkasából kiálló nyomtató-papíradagoló tálca használható még valamire.
Ez a legnagyobb poén a világon. Hogy meghalunk, az nagyon igazságtalan. De hogy mások is meghalnak, az csodálatos.
Ami talán még ennél is csodálatosabb, az a sok aprócska halál, melyet a fiúk erőszakos játékaik során előadnak: és ezzel az elegáns átíveléssel már meg is érkeztünk a...
Csontig hatoló hideg, sötétség, zuhogó eső. Mintegy 32 perce álldogálok a külvárosi lakótelep egyik legkietlenebb szegletében, és egy mobilba kiabálok. "Dudálj, dudálj..." Két harcostársunk, Medic és Kardos doktor érkezik egy ezüstszínű Peugeot-val, de elvesztek valahol a panelházak rengetegében. Néha távolról mintha hallanám a dudálásukat: de esik, nagy a forgalom, és nehéz megmondani, merre lehetnek. Talán csak egy vagy két háztömbnyire, de az a lakótelep kanyargós, zsákutca-parkolókban végződő kis utcáinak szövevényében nem jelent semmit. Átfázva mászkálok fel-alá, a kabátom cipzárját is elfelejtettem behúzni; a többiek közben bevásároltak a közértben, és már a lapos panelépület felé gyalogolnak a zacskóikkal, ahol hamarosan kezdhetünk kipakolni, csak előbb meg kell várnunk a zenés gyerektorna végét. Az előtérben tornadresszes, keszeg kislányok szaladgálnak, ijedten pillognak a bejáratnál összeverődött különös csapatra. Átadom az öcsémnek a telefont, aki sok-sok évig errefelé lakott, és remélem, sikerül idekalauzolnia Medicéket. Ők reménytelenül eltévedtek, én meg csak kb. 4 utca nevét ismerem a környező százból, tehát nem voltak jók az esélyeink.
Végül megjön a kis Peugeot, aztán kisvártatva Patterson is megjelenik a Focusával. A többiek már elrendezték az asztalokat, és pakolják befelé a rengeteg gépet, kaját, kábelt, hálózsákot, monitort, kislámpát, polifoamot, sört, billentyűzetet, dvd-t, hangfalat, fejhallgatót és egyebeket. A Márki kicsomagolja dobozából féltett kincsét és hű barátját, Kozmoszt, a gigantikus méretű számítógépházat, ami leginkább egy nindzsákat szállító formatervezett csillaghajóra emlékeztet.
Mindig ezek a legvidámabb pillanatok. A hely tökéletesnek tűnik, itt még sosem jártunk, fürdőszoba nincs, de egy hétvégére nem is kell: van kis konyhánk, előterünk, egy nagy termünk a harcra, szivarozós teraszunk, vécé, parkolóhelyek a kerítésen belül, és mindez nagyon méltányos áron.
Hónapok óta szervezkedünk, de a társaság fele sohasem telepíti fel a megbeszélt játékokat, és ilyenkor kapkodnak meg kérdezgetnek. Az újoncoknál ez természetes, a többieknél meg belenyugvással elfogadjuk. A szervezkedési fázis körlevelezésében már rég nem reménykedünk abban, hogy ettől hatékonyabbak leszünk, inkább amolyan előjátéknak tekintjük a bulihoz. Megvannak a kiosztott szerepek, van lelkes szervező, tréfákat beírogató elmés kívülálló, kíméletlen poénnal kioktató kemény srác, elfoglalt, apatikus családapa, érzelmileg hullámzó zaklatott lélek, aki hol az egekben lelkesedik, hol kiábrándultan örökre megtagadja szent játékainkat, akad kevés szavú összeszorított szájú fickó, akit kicsit mindig nyom az élet, de akiből a jókedv sem hiányzik sosem, lelkes körmondatokkal operáló szervező, hangját kereső ifjú harcos, aki egyre szilárdabb oszlopa a közösségnek, és így tovább. A szerepek néha gazdát is cserélnek.
COD4-et játszunk főleg. Némelyik pályát már úgy ismerjük, hogy arról álmodunk, kézzelfogható és valós helyek, itt is feküdtem már, itt robbantam fel, itt várakoztam órákat, innen estem le, és itt lőttem agyon azt a másikat. A fegyverek hozzánk nőttek, mindenkinek kialakultak a kedvencei, sokszor már a hangról tudjuk, hogy ki volt az. A gyakorlás meghozta gyümölcsét, gyorsabbak és pontosabbak vagyunk, mint valaha. Még mindig a nyomába sem érünk az összeszokott klánoknak, akik hetente többször edzenek: mi csak elhülyéskedünk mondjuk hetente kétszer pár hónapig, aztán hosszú hetekig semmi... De már ennyi is elég, hogy érezhető legyen a fejlődés.
Mindenkinek megvan a maga hangulati íve, bioritmusa egy hosszú éjszaka során: magamon is érzem, hogy néha tiszta és könnyű eufóriában úszom, nem gondolkodom, benne van a bugi a kezemben, és olajozottan megy a gyilkolás: máskor jóindulatú bambaságban, nevetgélve tévelygek a pályán, folyton agyonlőnek, miközben békésen eszem a ropit, és iszom a citromos sört.
Ahogy befelé haladunk az éjszakába, egyre távolabb kerülünk a nappali, bonyolult énünktől. A szünetekben kevesebb a beszélgetés, a kávé és a cigi egyre rosszabbul esik, a sör és az üdítő egyre jobban. Átesünk néhány holtponton, és újra magunkhoz térünk, még olyan is előfordult, hogy páran péntek reggeltől vasárnap hajnalig nem aludtak. Felébredek éjjel, és röhögnek, és dörgetik a fegyvereket. Hajnalban is felriadok párszor, hát csak vihognak és rohangálnak a pályán; és reggel tízkor, amikor a szendvicsem mellett ébredezem a partik családos emberek számára legédesebb nektárját ízlelgetve - úristen, nem figyelek senkire és semmire, és mégsem kakil be, hal éhen vagy zuhan le egy ágyról senki, bambulhatok, és nincs kövekezménye -, ők még mindig nyomják, igaz, üveges szemmel, de szinte változatlan energiával. És elönt a tisztelet.
Valamelyik cigi alkalmával egyikünk rájön, hogy a terasz sarkában bűzlő különös alakú csomag egy hajléktalan. Legközelebb már nem találjuk ott, a fény és a fegyverdörgés elűzte az épület egy másik szegletéhez. Valószínűleg Medic új hangfalai a ludasak: néha csak ezért süti el a fegyvert, hogy hallja a dörgést, és én, aki majd' minden baját ismerem, mosolygok: mert megérdemli. De tényleg. Megérdemli, hogy itt üljön, a viharok után és előtt, a sok minden után, amin az évek során keresztülment; megérdemli, hogy kiélvezze azt a dörgést az új cuccán, és bulizzon végre.
Mind megérdemeljük. Sokak számára kiúttalan, sekélyes suhancoknak tűnhet egy ilyen társaság, akik a lakótelepi klubhelyiségben gúvadnak éjszakákon át a monitoraik előtt, poénkodnak, zabálnak és játszanak: de mindnyájunknak megvan a maga története. Gyarló, néha hibázó, küszködő pasasok vagyunk a legtöbben - láttunk már ezt-azt: még én is. Higgyék el, megérdemeljük. Ahogy maguk is megérdemlik, hogy legyen néhány barátjuk, és egy céljuk, bármilyen hülye cél is az. Nem is az a lényeg, hogy mi a cél, csak legyen.
Alec hamar lefekszik, másnap korán kell kelnie, mert családi szülinapra mennek, és csak estefele tud visszajönni. Olykor-olykor felháborodottan bekiabál az előtérből, hogy hangosak vagyunk, de érthető módon nemigen hallgatunk rá: egész életünkben alkalmazkodunk, egymással ellentétes kötelességek fojtogató halmaza csinál az történetünkből japán stílusú, hűségkonfliktusos, feloldhatatlan drámát - hát most nem vagyunk toleránsak, kiabálni és lődözni jöttünk.
Szombaton kora délelőtt Marika néni, a felhővé csinált hajú takarítónő érkezik. Senki sem szólt neki, hogy itt leszünk. Jesszompepi, erre ébredek. És te jó isten. Meg hogy atyagatya, mi van itt. Kinézek a hálózsákomból, és ott áll Marika néni, egy halálra rémült kislány kezét szorongatva. Zavartan és rekedten felkapom a bérleti szerződést, meglengetem az orra előtt, ahogy a szétgurult sörösdobozokat és csapzott, borostás, horkoló harmincas férfiakat nézi: itt a papír, rendesen kibéreltük, és mondta az úriember, hogy ha bárki jönne, mutassuk meg...
Itt nagyot hibáztam. Marika nénin eddig is látszott, hogy gonosz huligánoknak tart bennünket, hiába is magyaráznám neki, hogy ez a fickó itt beteg gyerekeket nyaraltat, az egy halom pénzt ad haza az anyukájának minden hónapban, amaz meg orvosi könyveket fordít és a nagymamájával lakik; és most közbeszól:
„Én nem vagyok bárki. Én Marika néni vagyok. Egy intézmény.”
Kész, vesztettem. Huligán vagyok, ez már biztos. Szégyenkezve elbújok a konyhában.
Alec szombaton kora este érkezik meg. Egy olyan játékot játszunk, ami neki nincs telepítve, ráadásul amúgy is dühös ránk, mert előző éjjel nem hagytuk aludni. Most a világ legnagyobb hiábavalóságának látja a partit: autózás, idegeskedés, cipekedés... Játék helyett viták, telepítgetés és hibaelhárítás folyik órák hosszat, unalmas, önző és intoleráns faszik perlekedése közepette.
Hibásnak érzem magam: nagyon igyekeztem meggyőzni, hogy eljöjjön ezen a hétvégén, a családi ünnepeik ellenére, meg is tette, és ez kicsit túl sok program volt, túlvállalta magát. Azért persze nem töröm össze magam a bűntudattól, ahhoz túlságosan ismerem régi barátomat, meg túl jól is érzem magam. Alec felhozza, hogy mikor végre el tudott aludni, belerúgtam, mire én elvesztem a türelmemet, és rámutatok, hogy az kb. a huszonhatodik rúgás volt, mivel fülsiketítően horkolt, ami sokkal zavaróbb volt, mint bármilyen fegyverdörgés, és hogy szerintem kb. 7 órát aludt istentelenül mélyen, míg mi kábé négyet.
Aznap este is sokáig játszunk, összevissza cseréljük a beceneveinket, vihorászunk. Hamarabb lefekszem, mint a többiek, nem is megyek ki az előtérbe, az asztalok mellett szenderülök el boldogan, megnyugtat a sok röhögés és beszélgetés. Hajnali négykor aztán Molly hív a szüleim vidéki házából, hogy kivan, a kis hajósinas tök beteg, ő meg hullafáradt. Másnap délelőtt hamar összepakolok, keresztfiammal, Orange95-tel kocsiba ugrunk, hazaviszem, úgyis félúton lakik a szüleim felé. Még egy óra, és a vidéki házban vagyok, Molly már jobb kedvű, a hajósinas sincs olyan szörnyen. Este hatig maradok, aztán elindulok haza. Jó zenére autózni, megnyugtat, és elgondolkodhatok mindenfélén. Besötétedik, hallgatom a rádiót, fogynak a kilométerek.
Mollyék még pár napig maradnak: ekkor fogalmam sincs még, milyen durva hét következik, hirtelen házfelújításokkal, munkahelyi durvulással - de ez a remek hétvége szerencsére előre felvértez majd ellene.
Vasárnap este nyolckor értem haza, bemásztam egy kádnyi forró vízbe, és mire felöltöztem, megérkezett Medic élete párjával, valamint védencük, az ifjú Kardos doktor, sőt, a Márki is tiszteletét tette. Bort, pálinkát, whiskyt ittunk, rántottát süttem 20 tojásból, aztán hosszan elbeszélgetünk. Medic és a Márki nálam aludtak, sokáig elröhögcséltünk, a háttérben A hét mesterlövész ment, lefeküdtem a szokásos tábori fekhelyemre a padlón (csak a földön alszom igazán jól), és ahogy egymásnak válaszolgattunk, lassan elnyomott az álom.