Természetesen minden hely szent, az univerzum összes kibaszott köb- és négyzetcentimétere, csak erre nincs időnk figyelni. Ezért csupán egy-két hely akad életünkben, ami szentté válik, és borzongató, keserédes örömmel járunk oda – ezeket a helyeket azért fogjuk fel a maguk teljeségében, mert boldog gyerekek (vagy szerelmesek, ami ugyanaz) voltunk ott.

És a gyerekeknek van idejük magukba szívni a hely szellemét. Nekik nem gond négy-öt órán át téblábolni egy mellékutca porában, babázni egy gyommal benőtt kert sarkában, képeskönyvet lapozgatni egy teraszon vagy homokozni egy játszótéren. Ha ezt az ember hónapokon, éveken át csinálja, beleszáll a hely szelleme. És azután örökre jelentőséggel bír ott számára minden kavics és fűszál. Ez egy veszélyes kincs, a fegyelmezett felnőttet zavarodottá teszi, valami intenzitást érez a levegőben, ami túlmutat a beszabályozott hétköznapok megnyugtató felszínességén. Kényelmetlen dolog felnőttként mélyen érezni, ezért a legtöbben menekülnek egykori szent helyeik elől.

Jómagam ezt nevetséges ostobaságnak tartottam, mivel szenvedélyes nosztalgiázó vagyok, amíg múlt nyáron rám nem támadt a balatoni nyaralónk szelleme. Egy hetet töltöttünk ott, addig nem aludtam. Éjjelente összevissza vert a szívem, izzadtam és halálfélelmem volt, aztán még hetekig nem tértem magamhoz. 

Mindig volt számomra valami nagy, homályos dolog a háttérben, ha a Balatonnál jártam. Mások azt érezték a nyaralónkban, hogy csend van, nyugalom, és pihenhetnek. De én nem. Nekem emlékek üvöltöttek a fejemben, és azt akarták, hogy megtegyek dolgokat, amiket sosem tettem meg. Dolgom van ott a Balatonnál. Ez egyértelmu. Félelmetes, hogy mennyi mindent kellene ott megtennem, és ha nem teszem meg, akkor inkább nem is megyek oda többet. Hogy mik ezek a dolgok? Nem tudom. Talán ha volna merszem odaautózni, és csendben figyelni napokig a ház és a kert magányában, rájönnék. Csak sejtéseim vannak. Valami haragos, szomorú lélek közelségét éreztem a sötétben. Mindig a csendre vágytam, de talán már felnottem, ezért nem tudom elviselni. El kéne vinni oda egy idegen lányt. Szalonnát sütni. Egész éjszaka inni és beszélni. Kilométereket sétálni a parton és a hegyoldalban. Utánaolvasni az egész környéknek. Szezonon kívül menni. Haverokat odahívni, és egy buli örömeivel megtisztítani a házat a deszkák közé ragadt szomorúságtól. És írni is kellene ott talán, ahogy nem egyszer megpróbáltam. Sokat fürdeni. Sírni. Futni. Talán. Most nem érek rá, de egyszer megteszem. Talán.

Rengeteget töprengtem, hogy mi a fene volt ez a kegyetlen intenzitással rám nehezedő valami gyerekkorom kedvelt, szent helyén, ahol a szagok, a formák, a lépcsődeszka reccsenése, a szúnyogok éjjeli zümmögése, a vonat távoli füttye mind egy huszonöt-harminc éve tovatűnt korszakot idéztek. Aztán úgy magyaráztam a dolgot, hogy a nyaraló természetellenesen magas, templomszerű belső terében, valahol fent, a nyikorgó, hatalmas fagerendák alatt megmaradt valami a gyerekből, aki voltam, és amikor felnőttként visszatértem, leúszott hozzám, fojtogatóan átölelt, és igyekezett a felnőtt fülembe suttogni a régi meséit. Az pedig nagyon durva. Egy dolog nosztalgiázva megenni egy gombóc puncsfagyit, és egy másik, ha álmodban megkötöznek, és bedobnak egy puncsfagyival teli medencébe. Öregebb, tapasztaltabb, erősebb vagyok, mint két éve, de azóta sem mertem visszamenni.

Más fontos helyszínekkel nincs ilyen gondom, mert rendszeresen és tisztelettel látogatom őket, havonta barátkozom a múlttal, mosolyogva eltöprengünk a régi történeteken, és gazdagabb leszek minden találkozástól. Valahányszor hazamegyek a falumba, félórákat bolyongok látszólag céltalanul a kertben meg a házban, de a látszólagos céltalanság ellenére mindig érzem, hogy ez valami mérhetetlenül egészséges, fontos folyamat. Megnézem, mennyit nőttek a fák, felidézem, a ház mely sarka mögött húzódtam fedezékbe, amikor gyerekorom harcostársa, az Indián rám lőtt játékpuskájával, leguggolok a fűre ott, ahol napfényes hétvégéken felállítottuk a sárga gyereksátrat a húgaimmal, megsimogatom a macskákat, bár a nevüket képtelen vagyok megjegyezni, számos generáció az örök vadászmezőkre távozott közülük, mióta felnőttem, de nekem még mindig ugyanazok a macskák. Talán így is van, az öntörvényű, házakhoz-kertekhez ragaszkodó macskában sok lehet a hely szelleméből. Leütök pár hangot a régi pianínón, a szüleim házában, átfutom a polcokon a könyvcímeket. Így mászkálok körbe a régi helyeken, és átgondolok, ellenőrzök, gondozgatok sok más, kimondhatatlan dolgot is. Nagyritkán, ha látogatásom alatt sok minden történik, elmulasztom ezeket a dolgokat, és olyankor rossz érzéssel, bűntudatosan indulok vissza a városba.Azt hiszem, nem csak a múltat gondozom, hanem titkokat is keresek a régi helyeken. Az élet minden irányban tele van titkokkal, csak időt kell szánni rá, hogy határozottan elinduljunk egy irányba. Mindig azt éreztem a szent helyeken, hogy nincs elég időm. Nem tíz percet, hanem egy hetet kéne ülnöm a Balaton-parti estében, hogy igazán megértsem. Egy éven át kéne az Adria partán laknom, naponta figyelve a fények változását, beszívva minden évszak illatát, hogy befogadjam végre, mit is jelent a tenger. Éveken át kéne vándorolnom Skóciában, hogy végre elmúljon az a szomjas, bűntudatos sóvárgás a sziklák, kihalt fennsíkok, esős sikátorok és szélkínozta, csenevész fák után. Egy élet is kevés lenne a szüleim kertjében, ahol gyerek voltam, hogy megértsem a bokrok, a falnak támasztott ásó, az ereszcsatornák, a fa árnyékában heverő öreg kutya, a távoli háztetőkön burukkoló galambok titkát.

Hasonló, bár kevésbé időtálló intenzitást ad egy-egy helynek, ha szerelmes voltál ott: ami máskor csak egy szakadt tóparti motel lenne, az édenkert kis szigetévé válik, és évek múlva talán egyedül, hitetlenkedve keresed a sétányokon, a kúszófenyők ágai alatt, a büfé megfakult reklámtábláján azt a tiszta különlegességet, amit valaha ott éreztél. De a szerelem azért nem színtiszta gyerekkor, szerelmes nem lehettél éveken át napi öt órában, egy kerti diófa alatt, így aztán a hely szellemét hamarabb elfelejted. És talán jobb is. Ha mindenre pontosan emlékeznél, az nagy lelki orgazmus lenne pár órán át, sírnál, nevetnél… De utána belehalnál. Hacsak nem vagy olyan veszettül kemény fenegyerek, mint én… Mert én mindenre emlékszem, és bár furcsa stílusban, de mégis élek. És egy napon visszamegyek a balatoni nyaralóba, lerángatom a magasból gyerekkorom szellemét a hajánál fogva, és szeretettel, de határozottan szétrúgom a seggét.